This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Portante, Jean: Extrait de Mrs Haroy ou la Mémoire de la baleine de Jean Portante

Portre of Portante, Jean

Extrait de Mrs Haroy ou la Mémoire de la baleine de Jean Portante (Luxembourgish)

S’il y repense bien, le moment le plus dur de leur odyssée les avait attendus à San Remo. C’est là qu’ils avaient atterri après Pise, entassés sur un camion, comme du bétail. Pise dont ils n’avaient même pas vu la tour penchée. Tout comme de Rome ils n’avaient vu ni le Colisée, ni le Vatican, ni quoi que ce soit. Le trajet interminable entre Rome et Pise s’était lui aussi fait dans des conditions abominables. Il n’y avait plus de wagons pour passagers ; on les avait donc mis dans des fourgons destinés à charger de la volaille. Des poules et des coqs. Les cloisons et les étagères de ce poulailler avaient été abattues, et c’est là qu’on les avait empilés. Sans banquettes ni rien. Au sol il devait y avoir de la paille. Mais c’était plutôt du fumier, et ça puait atrocement. Malgré les fenêtres qui se réduisaient à des trous sans vitres par lesquels pénétrait un froid qui fouettait leurs corps, de la pointe des pieds à la tête. Et, ce qu’il avait pris à Rome pour une faiblesse passagère, cette main dont il avait cru qu’elle voulait entraver son voyage, s’était soudain métamorphosée en une maladie dangereuse. Il l’avait sentie envahir son corps, parcelle par parcelle. D’abord dans la poitrine qui lui arrachait une toux épouvantable, puis la gorge, les oreilles, les yeux et dans toute la tête. Cela le martelait impitoyablement dans le crâne, tandis que la sueur perlait sur son front. Tina, à ses côtés, ne savait plus à quel saint se vouer, alors que Nando n’avait cessé de maudire le froid entrant par les orifices du wagon, un froid qui paradoxalement réchauffait jusqu’à l’insupportable son corps qui se remplissait peu à peu de fièvre et tremblait comme s’il était tout fragile. C’est trop bête de mourir ainsi, après la guerre, s’était-il répété tout le temps. Heureusement, au lazaret de San Remo, il y avait eu un infirmier qui attendait, lui, son rapatriement vers Longwy. Il s’agit d’une pneumonie, avait-il diagnostiqué sans hésiter, et Tina était devenue toute pâle, plus pâle encore que Nando. Une pneumonie dans ces conditions-là, c’était fatal. Ce qu’elle avait fait ensuite, Tina, il ne le savait pas, bouillant de chaleur, nageant dans sa sueur, enveloppé comme un nouveau-né dans quatre couvertures que Tina était allée mendier chez d’autres réfugiés.

C’est là, à San Remo, au bord de la mer, sur la Riviera, alors que le printemps faisait fleurir les orangers et les citronniers, qu’il avait fait cet affreux cauchemar. Normalement, Nando ne se rappelle pas ses rêves. Il se demande même si ça lui arrive de rêver pendant la nuit. En fait, autant qu’il s’en souvienne, il n’a fait que deux rêves dans sa vie, et ça lui suffit largement, parce que, chaque fois, il s’agissait d’un cauchemar horrible. Rien que d’y penser lui donne la chair de poule. Le premier, c’était il y a treize ans, au moment de la mort de son père. Il avait rêvé qu’un énorme bloc de minerai, plus lourd qu’une maison, plus large que son lit, était suspendu au-dessus de lui, dans sa chambre, à un fil tout mince. Provisoirement suspendu, à la place de la lampe qui descendait du plafond. Non, la lampe il l’a rajoutée après coup, parce que sa chambre, où dormait également sa sœur, était éclairée par une lampe à huile ou à gaz, il ne sait plus très bien, se trouvant sur la table de chevet. Mais le bloc de minette était bien là, au-dessus de sa tête, et il s’approchait de plus en plus de son visage, menaçant de l’écraser à tout moment. Puis il oscillait à quelques millimètres de son corps, massif comme la plus grande des pierres tombales. Lui voulait crier, mais n’arrivait pas à émettre le moindre son. L’énorme masse noire l’étouffait, et il sentait comme elle broyait progressivement ses membres. Il restait cependant en vie, et c’était ça le plus terrible. Son corps était écrabouillé, mais il vivait et assistait impuissant à sa propre mort.

Le cauchemar dans lequel il avait sombré à San Remo était plus terrible encore. Plus absurde encore. La guerre allait se terminer, et il restait un dernier coup de feu à tirer, une dernière victime à tuer. Le capitaine, pour se venger d’une plaisanterie qu’on lui avait faite – des plaisantins avaient uriné dans son café –, l’envoyait en éclaireur, à l’endroit même où devait être tiré le dernier coup de feu de cette guerre qui allait enfin se terminer. C’est à toi qu’il est destiné, le dernier coup de feu, lui disaient ses supérieurs, si tu n’y vas pas, la guerre ne peut pas prendre fin, et il y aura encore des milliers de victimes supplémentaires. De toute façon, il n’avait pas le choix : soit il y allait, soit on l’amenait devant le peloton d’exécution. Alors, tremblant de peur, il avançait sur un champ plein de cratères, désert comme un paysage lunaire, sans le moindre brin d’herbe. Rien que de la poussière jaunâtre et des cratères de bombes. Le pire, c’était qu’il savait à quel moment le coup de feu allait être tiré. Il aurait bien voulu se sentir comme un héros. La guerre, c’est lui qui y mettait un point final, tout dépendait de lui. Dans les journaux, partout, de New York à Moscou, on citerait son nom : Fernando Nardelli, le dernier mort de la deuxième guerre mondiale. Une chose le chiffonnait cependant, alors qu’il avançait vers la balle qui lui était destinée. Il voulait savoir qui allait tirer, ce dernier coup de feu, et il criait : Montre-toi, montre-toi. Devant lui, il y avait de la fumée, beaucoup de fumée, avec, au milieu d’elle, une ombre qui s’agitait. Puis l’ombre n’était plus une ombre, mais la silhouette d’un homme. Lui s’efforçait de le dévisager, mais les traits de l’homme étaient cachés sous un voile noir. Soudain, emporté par un violent coup de vent, le voile s’envolait, mais Nando n’avait pas le temps d’identifier le tueur, le dernier tueur de la guerre. Ou plutôt si, mais il y avait plusieurs visages qui surgissaient dans la fumée. Celui de Claudio, son beau-père, celui de Peter aussi, le lieutenant anglais, et Bernabei, ainsi que d’autres têtes qu’il reconnaissait et qui disaient toutes la même chose : nous sommes désolés, Nando, mais tu es de l’autre côté, la dernière balle t’est destinée. De quel côté? hurlait Nando, je ne suis d’aucun côté. De quel côté ?    



Uploaded byP. T.
Source of the quotationJean Portante

Részlet Jean Portante Mrs. Haroy, avagy a bálna emlékezete c. regényéből (Hungarian)

Ha jól belegondol, San Remóban várt rájuk odisszeájuk legkeményebb pillanata. Pisa után ott kötöttek ki, egy teherautóba zsúfolva, mint az állatok. Pisa után, amelynek még a ferde tornyát sem látták. Ahogy Rómából sem látták a Colosseumot, se a Vatikánt, se bármi mást. A Róma és Pisa közötti végeérhetetlen utazás is iszonyatos körülmények között zajlott. Vasúti kocsik híján szárnyasok szállítására kialakított teherautókra kellett szállniuk. Tyúkok és kakasok szállítására kialakított teherautókra. A baromfiszállító kocsi válaszfalait és polcait lebontották, és a helyükre zsúfolták be őket. Se ülés, se semmi. A padlón elvileg szalma volt. De inkább ganéj volt, és szörnyen bűzlött. Annak ellenére is, hogy az ablakokat nem fedte üveg, és bezúdult rajtuk a hideg, az egész testüket korbácsolta. És az, amit Rómában múló gyengeségnek vélt, a kéz, amelyről azt hitte, hogy meg akarja gátolni a hazatérését, hirtelen veszélyes betegséggé alakult át. Érezte, ahogy fokról fokra szétárad minden porcikájában. Először a mellkasában, amitől borzalmas köhögés szakadt ki belőle, majd a torkában, a fülében, a szemében és az egész fejében. Könyörtelenül szaggatta a koponyáját, s a homlokán közben izzadságcseppek gyöngyöztek. Tina, aki mellette állt, nem tudta, mitévő legyen, Nando pedig egyre a kocsi nyílásain beáradó hideget átkozta, a hideget, amely paradox módon az elviselhetetlenségig felhevítette a testét, lassan beborította a láz, és úgy reszketett, mintha végtelenül törékeny volna. Olyan buta dolog így meghalni a háború után, ismételgette egyre magában. Szerencsére a San Remó-i gyűjtőtáborban volt egy ápoló, aki a maga is arra várt, hogy hazajuttassák Longwybe. Tüdőgyulladás, állította fel habozás nélkül a diagnózist, és Tina egészen sápadt lett, még Nandónál is sápadtabb. Egy tüdőgyulladás végzetes volt ilyen körülmények között. Nando nem tudta, hogy Tina mit tett ezek után, mert röviddel később hagymázas állapotba került a táborban, tüzelt a forróságtól, és úszott a verejtékben, abba a négy takaróba bugyolálva – mint egy újszülött –, amit Tina más menekültektől kunyerált.

Ott, San Remóban, a tenger partján, a Rivierán támadt az a szörnyű rémálma, miközben a tavasz virágba borította a narancs- és citromfákat. Nando normális körülmények között nem szokott emlékezni az álmaira. Sőt abban sem biztos, hogy szokott egyáltalán éjszaka álmodni. Amennyire emlékszik, igazából csak kétszer álmodott életében, és ez neki bőven elég is volt, mert mindkétszer szörnyű rémálmai voltak. Már attól is lúdbőrös lesz, ha eszébe jutnak. Az első tizenhárom éve történt, az apja halálakor. Azt álmodta, hogy egy háznál is súlyosabb, az ágyánál is szélesebb, hatalmas érctömb lóg felette egy vékonyka cérnaszálon. A mennyezeti lámpa helyén. Nem, a lámpát csak utólag helyezte oda, mert a szobáját, ahol a húga is aludt, az éjjeliszekrényen álló olaj- vagy gázlámpa világította meg, már nem tudja pontosan. A vasérctömb mindenesetre ott lógott a feje felett, és egyre közelebb került az arcához, minden pillanatban szétzúzhatta. Aztán már csak pár milliméterre lengett a testétől, a legnagyobb sírkőnél is vaskosabban és súlyosabban. Kiáltani akart, de egy hang sem jött ki a torkán. A hatalmas fekete tömb fojtogatta, és érezte, ahogy fokozatosan szétroncsolja a tagjait. De életben maradt, és ez volt a legborzalmasabb. A teste széttrancsírozódott, de ő maga élt, és tehetetlenül figyelte a saját halálát.

A San Remóban támadt rémálma még ennél is borzalmasabb volt. Még képtelenebb. Lassan véget ért a háború, és már csak egyetlen golyót kellett kilőni, egyetlen áldozattal kellett végezni. A százados, hogy megbosszulja, amiért kitoltak vele – heccből a kávéjába vizeltek –, felderítőútra küldte őt, egyenesen oda, ahol a végéhez közeledő háború utolsó lövésének kellett eldördülnie. Neked szánják az utolsó golyót, mondták neki a felettesei, ha nem mész oda, a háború nem ér véget, és áldozatok újabb ezreit szedi. Nem volt választási lehetősége: vagy odamegy, vagy a kivégzőosztag elé kerül. Így aztán a félelemtől reszketve megindult egy kráterekkel teli mezőn, amely olyan kihalt volt, mint valami holdbéli táj, sehol egy fűszál. Csak sárga por és bombatölcsérek. A legrosszabb az volt, hogy tudta, mikor dördül el a lövés. Szerette volna hősnek érezni magát. Ő teszi ki a pontot a háború végére, minden az ő kezében van. Az újságok New Yorktól Moszkváig mindenütt megemlítik majd a nevét: Fernando Nardelli, a második világháború utolsó hősi halottja. Egyvalami azonban nem hagyta nyugodni, miközben a neki tartogatott lövedék felé haladt. Tudni akarta, hogy ki húzza meg a ravaszt, ki lövi ki azt az utolsó golyót, és kiáltozott: Mutasd magad, mutasd magad! Előtte füst volt, nagy füst, a közepén egy izgő-mozgó árnnyal. Aztán az árny már nem árny volt, hanem egy férfi alakja. Megpróbálta kivenni a vonásait, de a férfi arcát fekete fátyol takarta. Egy hirtelen támadt fuvallattól a fátyol lerepült, de Nandónak nem volt ideje azonosítania a gyilkost, a háború utolsó gyilkosát. Vagy talán mégis, de a füstből több arc bukkant elő. Claudióé, az apósáé, meg Peteré, az angol főhadnagyé, és Bernabeié, és más fejek is, amelyeket felismert, és amelyek mind ugyanazt mondták: sajnáljuk, Nando, de a másik oldalon állsz, az utolsó golyót neked tartogatják. Melyik oldalon?, üvöltötte Nando, én nem állok egyik oldalon sem. Melyik oldalon



Uploaded byP. T.
Source of the quotationPacskovszky Zsolt

minimap