Martinaitis, Marcelijus: Dar ne vasara…

Dar ne vasara, ne ruduo,—
ko taip tyliai tyli, kaip vanduo?

Tavo žemė kita jau — ne čia tu esi,
ir dieną ir naktį tamsiausią — šviesi.

Dienas ir naktis tu skini
ir į vieną jau viską pini.

Ir gelmė jau tas pats, kas kalnai,
moki liūdesį atminitinai.

Ir žiūri lyg iš dugno — giliai,
aplink galvą — vandens augalai.

Nem nyár ez, mi az őszbe visz —
mért hallgatsz némán, mint a víz?

Másutt hazád, az ég veled,
a csendet hócsengőként viseled.

Napokat, éjeket letépel,
s mind egybefűzöd gyatra kézzel.

A hegyet mélységnek láthatod,
kívülről tudod bánatod.

Nem tudod, hogy mit látsz fölül:
hínár tekereg a fejed körül.