Mykolaitis-Putinas, Vincas: Isten veled (Tegu tave dievai in Hungarian)

Laukuos šalna. Šarmotasai rytys
Jau tuoj ir mano taką švilpdams nubarstys
Geltonu gintaru ir baltu sidabru,
Kad būt širdy ramu, o akyse skaidru.
Jau pūstelėjo girioj bangos šalto kvapo,
Geltonu sukuriu įsimetė tarp lapų, -
Ir kugžda kuklios liepos ir liekni klevai:
Tegu tave dievai, tegu tave dievai.

Einu tolyn. Dangus dar saulę mąsto
Ir želmeny mielai pavasarį surastų.
Bet saulė jau toli su meile ir daina
Ir tamsžalis želmuo maitinasi šalna.
O tas, kurio širdis dar saulės burtais kliedą.
Šią nakt raškys sapne paparčio slaptą žiedą,
Pabus, išvys šalnas ir šyptelės kreivai:
Tegu tave dievai, tegu tave dievai...

Žiedų nėra. Tačiau visur dažai
Ir rodos, pats kartu juos laistai ir paišai.
Pamiršęs jau gėles, rausvus lapus skini
Ir saulėtas dienas iš naujo gyveni.
Ir veizime atgal, tyliu džiaugsmu nurimę,
Ir laiminam tave, liūdnų spalvų žaidime,
Kad vienai valandėlei dar mus prigavai:
Tegu tave dievai, tegu tave dievai...

Skubu atgal. Namai iš tolo moja
Greičiau į jaukų vidų kelti koją,
Užvarstyt langines, uždarinėt duris, -
Ir kai vėjuotos sūtemos aplink užkris,
Atskleisti prie ugnies tą šviesų, gelsvą lapą,
Kur saulėtų dienų įbrėžtos aistros tapo,
Pažvelgt nusišypsot ir atsidust lengvai:
Tegu tave dievai, tegu tave dievai...

Hideg van a mezőn. A deres reggel
ösvényemet befonja gyökerekkel,
sárga borostyán és ezüstfehér lomb ad
szememnek csillogást, szívemnek nyugodalmat.
Már fújni kezd a hűvös illat-hullám az erdőn,
a lombok sűrűjébe vad sárga förgeteg jön -
zúgják a görcsös hársak s a juharlevelek:
Isten veled, Isten veled.

Megyek. Az ég visszagondol a napra,
s a zöld lomb szívesen lelne rá a tavaszra,
de elment már a nap, a dal s a szerelem,
és foltot hagy a dér a mélyzöld levelen.
S kinek szívét ma még a nap bája igézi,
és álmában csodás páfrány virágát tépi,
fölébred, s keserűn látja meg a deret.
Isten veled, Isten veled.

Virágok nincsenek. De színek szerte,
mintha magad hintenéd szét a kertbe.
Feledve a virág, letépve a levél.
De a csupa sugár nap felkél s újra él.
Csendes öröm nyugoszt, és visszakocsikázunk,
és téged, szomorú színek játéka, áldunk,
hogy még egy óra volt, mit szívünk nem feled.
Isten veled, Isten veled.

Megyek haza. Otthonom híva int.
Hű küszöbére teszem lábam megint.
Az ablakot behajtom, bezárom a kaput,
és mikor a szeles alkonyat körbefut,
jó fellapozni a tűznél a gyűrt levélkét,
hová a hő napok szenvedélyüket vésték,
s halkan sóhajtani a holt tüzek felett:
Isten veled, Isten veled.