Nėris, Salomėja: Rudenio saulė

Ruduo: saulė, medžiai, gėlės.
Rudenėlį myliu aš.
Ir mane pagriebęs vėjas
Kaip lapelį — neš ir neš.

Slenka debesys lyg vagys.
Susikūprine, pikti, —
Vėjas tyrlaukių nudegęs
Eina saulės pasitikt.

Vėjas rudenio pašėlęs, —
Saulė gintaro plaukais,
Didelių sparnų šėšėlis
Saulę vejasi laukais.

Bėgam rankom susikibę...
Oi, — paliko ji mane!
Ašaros gėlių sužibo,
Gyvos rudenio sapne.

— Neištrūksi, neišbėgsi, —
Švokščia žemė dusdama.
— Su manim kartu gedėsi,
Kol ateis balta žiema.

Ősz: nap, virág, arany levél.
Szeretem én, amikor
engem is felröpít a szél
s mint lombot - sodor, sodor.

Púpos felhő lopakodik
gonoszul, tolvaj módra,
a szél pusztát perzselve fut,
hogy a napot elfogja.

A tébolyult őszi vihar
s a borostyánhaju nap
az est szárnyas árnyaival
találkozik, s szárnyra kap.

Futunk ketten, kézen fogva...
Jaj, eltűnt!... Nem találom!
Kinyílott a könnyek csokra,
s mint való, fáj az álom.

- Te itt maradsz, el nem mehetsz, -
zúg bús földemről a szó.
- Mint kopár rög, itt keseregsz,
mígnem beborít a hó.