This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Radvilavičiūtė, Giedra: Šiąnakt aš miegosiu prie sienos (detalė)

Portre of Radvilavičiūtė, Giedra

Šiąnakt aš miegosiu prie sienos (detalė) (Lithuanian)

1. Teksto trauka
 
Paveikiam tekstui turiu kelis jo kokybę patvirtinančius savo kriterijus. Pirmas. Pasakojimas  perskaičius nevalingai turi vėl brautis į atmintį – nebūtinai siužetu ar charakteriais. Galbūt tik detalėmis, palyginimu, metafora, kokiu nors netikėtumu: Jų sodybon per karą pataikė bomba ir visi namiškiai sudegė, tada močiutei pasimaišė protas. Bet vienas g ydytojas pamokė ją vaikščioti prieš vėją, prieš vėsų atgaivingą vėją, ir jai tai padėjo (E. Tode). Antras. Tekstas negali būti pernelyg toli nuo mano patirties. Ima atrodyti, kad ir aš tai patyriau, ten buvau, alų midų gėriau, tuos pačius žodžius burnoj turėjau: Kartą, menu, tu manęs paklausei: ar tu žinai, kas yra ten, kur baigiasi Polocko gatvė? Aš susigūžiau, netgi truputėlį pašiurpau, bet tu prisispyrusi žvelgei į akis: sakyk, kas? O, atsakiau, na žinoma, miškas, miškas, kas daugiau. Dar... Ne, smarkiai papurtei galvą – tokio galvos krestelėjimo aš bene labiausiai ir pasigendu šiandien – ten tik rūkas ir dangus, supranti? (J. Kunčinas). Trečias. Skaitydama tekstą, turiu pamiršti viską aplink – kartais akimirkai, kartais būsena tęsiasi ilgiau: Iš kažkur atskridus mažutė plaštakė ėmė pleventi virš mūsų energingai ir padrikai – popieriaus skiautelė lengvame vėjyje. Pasisukiojusi nutūpė ant jos krūtinės, kiek pailsėjo, tada pakilo ir dingo iš akių. Plaštakė nuskrido – ir man pasirodė, kad draugė truputį, vos vos paseno (H. Murakami). Ketvirtas. Pasakojimas žinomus, galbūt net banalius dalykus privalo atskleisti naujai: Tąsyk man pirmąkart krito į akį, kad apie moterį nieko negalima pasakyti; pastebėjau, kaip, pasakodami apie ją, jie vis ją apeina, kaip vardina ir vaizduoja kitus dalykus, aplinkybes, vietoves, daiktus, kol prisiartina prie tam tikros vietos, kur visa tai pasibaigia, švelniai ir tarytum atsargiai pasibaigia lengvu, niekados nenubrėžiamu kontūru, kuris ją ir nužymi (R. M. Rilke). Penktas... Kai tik ką nors noriu suformuluoti iki galo, suima panika. Visi pasakyti teiginiai tampa ginčytini ir efemeriški. Galutinė tiesa tampa paslaptimi, kurios negaliu atskleisti viešai neabejodama. Neseniai mačiau filmą. Jame iš pradžių pasakojama, o vėliau – ir rodoma, kaip senovėje Rytų šalyse, kai žmogų slėgdavo koks žinojimas, jis nueidavo į mišką, rasdavo medžio drevę, prieidavo prie jos arti – lūpomis prie žievės – ir, papasakojęs tamsiai ertmei savo paslaptį, užkimšdavo ją su čia pat išsikastomis žemėmis, sudžiūvusia žole ar kemsais. Moteris, su kuria susijusią istoriją pasakojo filme vyras, – per daug ją mylėjęs, kad su ja mylėtųsi, – siluetu atrodė panaši į rožės pumpurą. Ji buvo apsaugota nuo išsiskleidimo aistros šilko suknelės užtrauktuku, įsiūtu nuo kryžkaulio iki paskutinio kaklo slankstelio.
Apie tekstus galvojau ne šiaip sau. Nieko nedarau be reikalo. Buvau atvažiavusi į mažą Lietuvos miestelį dalyvauti šiuolaikinės literatūros forume. Mane įspėjo, kad prieš vakaro rašytojų skaitymus reikės ką nors pasakyti žurnalistams, atvažiuosiantiems iš televizijos. O forumas taip ir vadinosi „Šiaurės vasara. Teksto trauka“. Jame, be lietuvių, dalyvavo rašytojai iš kaimyninių Baltijos valstybių ir Skandinavijos. Pernai per skaitymus čia, sename dvare, kilo baisus skersvėjis. Nuo sienų krito įrėmintos fotografijos, smėliu užsikišo vieno muzikanto saksofonas. Stiprus vėjo gūsis išplėšė islandų rašytojui iš rankų lapus ir bloškė juos tiesiai į židinį. Rašytojas nepasipiktino, nes toje šalyje į ugnį žiūrima kaip į stebuklą. Jis pats pasakojo, kad Islandijoje taip šalta, jog iš visų vabzdžių išgyventi gali tik phthirius pubis (liet. gaktinė utėlė). Bet iki skaitymų dar buvo likusios dvi valandos. Nutariau ta pačia proga miestelyje susirasti tolimus savo gimines. Žinojau tik adresą, kai kurias mus siejančias detales ir genetinę priklausomybę: miestelyje tebegyveno mano senelio brolio anūkė. Mergaitės buvo dvi, bet viena numirė paauglystėje. Šermukšnių gatvė turėjo būti netoli, už seno, truputį apleisto dvaro parko.
Broliai iki pat mirties pykosi. Po karo senelis buvo nuteistas penkerius metus kalėti. Jis dirbo malūne ir neva (ar tikrai) nusvėrinėdavo miltus. Jis vogė miltus po kelis šimtus gramų nuo maišo savo šeimai. Iš tos šeimos dar po keliasdešimt metų gimiau aš. Skonis – iš krienų. Kandis – iš vilnos. Žmogus – iš miltų. Kai mane atnešė ligoninėje pirmą kartą žindyti, motina sakė, veido raukšlelėse miltų dar buvo likę. Senelis dievažydavosi, kad atsėdėjo nekaltai. Bet brolis pasigėręs sakydavo, kad jis nuo mažens buvo vadas, sukčius ir avantiūristas. Prisimindavo laikus, kai jie mušdavosi. Penkeriais metais vyresnis senelis parmesdavo brolį ant aslos, prispausdavo rankomis prie žemės riešus kaip Nukryžiuotojo, pasilenkdavo prie jo veido, prisimerkdavo ir gąsdindavo, kad tuoj lėtai apspjaus. Jis kinkydavo rupūžes į vežėčias, padarytas iš siūlų špūlelių, jis įbesdavo brolio veidą į tešlą bliūde ir nuimdavo „pomirtinę kaukę“. Jis subėrė po karo du pakelius sacharino į kaimo šulinį. Jis užšokdavo ant stalo viena koja, kai būdavo padengta šventinė staltiesė. Senelis visą gyvenimą dėl visa ko laikė šautuvą – tarpais legaliai, tarpais ne. „Tu nusvėrinėdavai miltus Elenai ir vaikams, kad geriau gyventumėt“, – įsidrąsinęs pasakydavo brolis ir tuoj pat, norėdamas „praskiesti“ savo nuosprendį, o gal paprasčiausiai bijodamas gauti į snukį, uždainuodavo „Stok ant akmenėlio, sėski ant žirgelio...“ Senelį išvežė kalėti už Maskvos, prie Zagorsko. Dar važiuojant, viename persėdime, kitas kalinys, prisiglaudęs traukinyje iš už nugaros, pasiūlė seneliui pasimylėti, „tebe budet chorošo i mne budet chorošo“. Nežinau, ką senelis jam atsakė, bet niekas jam to daryti nesiūlė vėliau net lageryje per trejus kalėjimo metus. Penkerių jis neišbuvo dėl amnestijos. Jis sėdėjo kartu su kriminaliniais nusikaltėliais, kurie jau per pusryčius atsisegdavo po stalu klynus ir rodydavo naujokams savo organus. Iki šiol nesuprantu, kaip ten, Rusijos miškuose, jį sugebėjo aplankyti močiutė. Ji pasakojo daug kartų, kaip pasimetė šaltą žiemą marmuriniame Maskvos metro su kartoniniu lagaminu, kuriame buvo lašiniai. Tada močiutei pasimaišė protas... bet ji ėmė vaikščioti prieš vėją, prieš vėsų atgaivingą vėją, ir tai jai padėjo. Neįsivaizduoju jos rusiškoje pūgoje, lygiai taip, kaip neįsivaizduoju savęs, pavyzdžiui, Frankfurto knygų mugėje. Mano motina siųsdavo seneliui į lagerį savo fotografijas, kol gavo iš ten pirmąjį laišką, irgi su nuotrauka. Bet ji buvo ne iš senelio, o iš nusikaltėlio, kuriam tas fotografijas senelis buvo rodęs. Ūsuotas vyras rašė: „Chot’ i daleko, no dušoj ja vsegda s Vami.“ Grįžęs senelis pasakojo, kad jam ten sėdint reikėjo sugyventi ne tik su tuo žmogumi, bet ir su dviem jo padarytom žmogžudystėm. Senelis dar mėgdavo pasakoti patį grįžimo epizodą. Kai jis, neperspėjęs, įėjo į trobą, močiutė išmetė iš rankų keptuvę su ką tik palietais jon bulviniais blynais. Senelio brolis į lagerį nenusiuntė nė vieno siuntinio. Bet prieš mirtį jie susitaikė.
Senelis taikytis pats atvažiavo į šį miestelį, kuriame dabar vyko šiuolaikinės literatūros forumas su rašytojais iš Baltijos šalių ir Skandinavijos. Bet prieš lemiamą brolių susitikimą būta ir svarbesnių įvykių. Mirė viena senelio brolio anūkė, o vėliau, taigi Dievo buvimą paneigiančia tvarka, duktė. Mirusios anūkės fotografiją aš dar atsimenu. Karste, matyt, savo kambary, guli paauglė. Rankose turi knygą. Kaip maldaknygę, per didelę. Šalia karsto stovi tada vaiko mirtį turėję išgyventi motina ir fikusas. Buvau lygiai tokio paties amžiaus kaip mirusioji. Galbūt tik tai mane ir sukrėtė. Prisimindavau tą mergaitę karste, šalia gulinčias mirusias (medines) jos kasas visą laiką – kai valydavausi dantis, kai spaudydavau spuogus ant kaktos prieš veidrodį, kai imdavau papuošalus iš obuolio formos dėžutės, kai skaitydavau knygas ir verkdavau dėl taip tiksliai jose aprašytos meilės. Per senelio penkiasdešimtmetį iš to miestelio kažkas perdavė suvyniotą į laikraštį kumpį. Kumpį, marmurinį kaip Maskvos metro stotis, aš atsimenu. Bet ne gimines.
Turėjau lygiai dvi valandas. Parko takai už dvaro nebuvo pabarstyti. Nei žvyru, nei akmenukais. Po pažastim nešiausi tik triufelių dėžę Emilijai. Gal reikės ją vadinti Emiliute, kaip sakydavo senelis, kai atplėšdavo paskutinius brolio diktuotus, o jos rašytus laiškus. Saulė jau leidosi, įstrižuose šviesos pluoštuose suspindėdavo, bet spindulio užribyje vėl tuoj prapuldavo skraidantys vabaliukai. Žydėjo tik geltonos gėlės. Jų viduriukuose susikaupęs tvyrojo trumpas, taisyklingai apvalus žiedadulkių rūkas. Bijojau, kad staiga nekiltų šiems kraštams, matyt, būdinga smėlio audra. Viena moteris, kuri Vilniuje plauku siuva bliuzeles iš džiovintų jazminų žiedlapių, neseniai manęs klausė, ar mėgstu būti gamtoje. Viena tai ne. Viena tai tikrai ne. Atsakiau jai, kad iš toli atsklindantis šuns lojimas man tada atrodo mistinis, kiekviena žolė ima gyventi savarankišką gyvenimą, o dangus užsivožia virš manęs kaip violetinis lagaminas dvigubu dugnu, kuriame slypi apokaliptiškai pavojingi daiktai. Vienas vabaliukas įskrido į akį ir dabar graužė. Kairėje stovėjo kapinių tvora ir keista buvo žinoti, kad tikslioje jų vietoje baltame karste guli mergaitė su didele maldaknyge, lašelis mano kraujo.
Dešinėje raudonavo Krašto muziejus. Kai ėjau prie tarpduryje rūkančios moters, ji man atrodė pilka pelytė, kasryt kailiuku nušluostanti atsibodusius eksponatus savo spąstuose, tačiau nebeužkliudanti jų žvilgsniu. Bet kai prisiartinau, pirmąsyk krito į akį, kad apie moterį nieko negalima pasakyti. Nagai – lakuoti sodria vyšnine spalva, ant čiurnos – sidabrinė grandinėlė. Sušveplavo, kai tarė „Šermukšnių“. Ir atmintyje pažadino vokišką žodį verführen, vilioti. Jau seniau buvau pastebėjusi, kad šveplumas, ir net žvairumas, kartais keistai kelia erotinį efektą.
– Kairėje saugokitės tvenkinio, – pasakė ji, mostelėjusi Šermukšnių gatvės link. – Mes jį vadiname Karalienės akimi. Trys metrai gylio, o iš tolo atrodo kaip pieva, visai užžėlęs.
Nueidama pamaniau, kad muziejuje moteris galėjo tverti tik vasarą (jos akys buvo – irgi trys metrai gylio).
Emilija pasitiko mane sode, apsirengusi senu, bet vis dar baltu seselės chalatu. Veide neatpažinau jokio senelio bruožo. Bet pasijutau kaip namie, kai ji liepė nenusiauti ir išvirė arbatos. Vienaaukščio namo taip ir neapėjom, tik mačiau, kad ant senoviškos krosnies tupėjo dvi katės. O „slyvom užspringusiame sode“ cementą maišė iki pusės nuogas vyras. Ji ėmė pasakoti apie save taip, tarsi būčiau jos senokai nemačiusi. Iš tikrųjų jos juk buvau nemačiusi niekada. Net giminės nuotraukose. Emilija dirbo miestelio ligoninėj. Hemodializės skyriuje. Valyti kraujo su nebeveikiančiais inkstais ligonius atveždavo artimieji. Vyrai žmonas palydėdavo daugiausia du tris kartus, paprastai labai mandagūs ir išsigandę. Vėliau jiems žmonos tapdavo panašios į įskilusias ir bjauriai pageltusias kriaušes. Niekas nekaltas, sakė Emilija, taip veikia gamta, seniai supratau, kad vyras moterį myli tol, kol geidžia. O moterys vyrus myli kartais net ir po jų mirties. Žmonos vyrus ir lydėdavo į procedūras, kartais trunkančias po keturias valandas, iki pat jų mirties, jei neatsirasdavo inkstų donorų, o padėtis būdavo beviltiška. Žmonės – ir vyrai, ir moterys vienodai – verkdavo, kad riešai ir kojos nuo venų ir arterijų šuntų būdavo taip subadyti, jog nerasdavai, kur įdurti adatą. Bet Emilija buvo patyrusi, anksčiau ar vėliau tą vietą įžiūrėdavo. Ji skeptiškai vertino peritoninę dializę dėl dažnų infekcijų. Nors aišku, kai gali tą procedūrą pasidaryti namie... Prieš pusmetį ji dar dirbo Kauno klinikose. Tada Ričardas, ji mostelėjo pro langą į vyrą, kuris maišė cementą, kalė pinigus Airijoj žuvų fabrike.
– Rudenį išteku. Atsibodo iš Kauno savaitgaliais važinėti. Tas ant to išeidavo. Turėjau romaną su gydytoju iš kito skyriaus. Aš gulėjau su juo, o jis – ir su kitomis seselėmis. Iki pat istorijos pabaigos kažkodėl neprisiverčiau sakyti jam „tu“, kreipdavausi „jūs“. „Jūs“ jam sakydavo ir jo vaikai. Vienąkart mylėjomės jo sename merse. Žiemą. Atsimerkiau, šalia kvėpuoja žmogus, smirda skudurėlis langams valyti. Prie miško keliuko stovi apsnigta lenta „Katalikiškoji vaikų vasaros stovykla“. Turėjau jausti, kad esu jauna, su abiem veikiančiais inkstais, turėjau jausti, kad gyvenu. Už vaikų stovyklos lentos – apsnigtas eglių miškas, zuikių ir šunų pėdos, sniegas, aplaistytas kava iš mūsų termoso, toliau – priemiestis, Kaunas, žmonės, garsai, bet man pasirodė, kad už tos lentos – nieko nėra... Kad ten tik rūkas ir dangus, supranti? Staiga tapo aišku, kad nebegaliu sakyti tam gydytojui „jūs“. Bet ir nebereikės, nes nebemyliu. Kai grįžo Ričardas ir aš jau dirbau čia, jis skambino dar vieną kartą, naktį, iš Kauno kazino. Girtas, bet nelabai. Sako, Emilija, visada žinojai, ko nori, nors aš tavęs iki galo nesupratau, greitai sakyk, ant kokios spalvos statyti – raudonos ar juodos, sakyk bet kokį, bet laimingą skaičių. Šalia guli Ričardas. Aš sušnabždu: spalva – raudona, numeris – septintas. Ir paskambinkite, daktare, būtinai kitoms seselėms Kaune, turint tik vieną nuomonę, neverta rizikuoti... O mano Ričardas per miegus sako, koks atsakingas tavo darbas, Emiliuk, naktį laboratorijoj tarp buteliukų jie visi be tavęs pasiklysta.
– Emilija, – sakau, – meilė trunka trejus metus. Kaip ir kalėjimas. Paskui grįžti namo.
– Iš kur žinai? – klausia ji.
– Iš prancūzų rašytojų, – sakau.
– Tu tik nesupyk, literatūra, žinok, visai nesidomiu. Man geriau sekėsi chemija. Skaičiau, kad čia dvare vyksta tas forumas, bet neisiu. Gal tik vakare, muzikos paklausyti. Ligoninėj taip nusivarau, kad laikraštį ne visada perskaitau. Be to, slyvas vakare vekuosim. Ir medų sutvarkyti reikia. Medus rudenį mums net truputį išgyventi padeda. Bet mano sesuo, ko gero, būtų net stojusi literatūros studijuoti. Nors negali spėti, mirė dvylikos metų. Kai ji jau labai sirgo, motina visą miestelio biblioteką tašėmis namo atnešė ir vėliau sunešiojo atgal. Ją rytą tėvai ir rado mirusią su knyga. Su ta knyga ir palaidojom – 1972 metai, „Badas. Panas. Viktorija“. Kaimynai, durniai, sakė, Dievo visai nebijot, įspraust mergaitei į rankas romaną vietoj maldaknygės, bet motinai buvo nusispjaut. Moterys, kurios užkasa savo vaikus, kartu palaidoja ir Dievą. Be to, jai gal buvo ramiau įsivaizduoti, kad sesuo tą knygą baigs skaityti rojuje. Mane sesers mirtis paveikė taip, kad gyvenu šia diena. Nors gal ir ne mirtis, per maža buvau suprasti, gal ligoniai. Ričardas mąsto visai kitaip. Jam praeitis neegzistuoja, tik tai, kas bus. Atsivežė iš Airijos pinigų, stato dabar priestatą, sako, bus kitas įėjimas vaikui. Jis nežino, kad kai buvo Airijoj, man darė operaciją ir vaikų turbūt neturėsiu.
Nė vienoje nuotraukoje, kurias man parodė Emilija, senelio nebuvo kartu su broliu. Tarsi sugyventi konkuruodami jie tegalėjo atsiminimuose. Bet albume buvo ta pati fotografija, kurią aš paauglystėje iš baimės suplėšiau – baltame karste guli paauglė mergaitė su medinėmis kasomis ir Hamsuno knyga rankose, o šalia jos mirtį turėję išgyventi motina ir fikusas.
Vėliau išėjom į sodą, nes Emilija užsinorėjo man priskinti slyvų ir įdėti litrinį stiklainį medaus. Taip ir nesupažindinusi manęs su Ričardu, ji palypėjo kopėčiom, uždėjo emaliuotą bliūdą man ant galvos, jį prilaikiau viena ranka, kita įsisprendžiau į šoną ir atrodžiau sau kaip moterys sovietinių moldaviško vyno butelių etiketėse. Į blauzdą galva trynėsi įkaitusi katė. Slyvos bumbsėjo tiesiai į viršugalvį. Iš kažkur atskridusi mažutė plaštakė ėmė pleventi virš mūsų energingai ir padrikai – popieriaus skiautelė lengvame vėjyje. Pasisukiojusi nutūpė ant jos krūtinės, kiek pailsėjo, tada pakilo ir dingo iš akių. Plaštakė nuskrido ir man pasirodė, kad galiu nuspėti būsimą Emilijos gyvenimą. Ričardas pastatys namo priestatą, bet negaus darbo šiame miestelyje. Vėl išvažiuos į Airiją, kadangi visi darbo ryšiai ten bus išlikę. Prie konvejerio fasuos šaldytas žuvis ir po pusmečio ims jausti, kad šąla širdis. Vieną vakarą, išėjęs iš alubario ir užsinorėjęs valgyti, kitoje kavinėje jis susipažins su moterimi, kuri iš Lietuvos atvažiavo metams dirbti viešbutyje, kad pastatytų gražų paminklą avarijoje žuvusiam sūnui. Jis palydės ją namo, pasakodamas apie priestatą, sušiktą prag yvenimo lygį Lietuvoj ir net apie Emiliją. Kitą arba dar kitą dieną jis gaus įsidrąsinusios per atstumą Emilijos laišką, kuriame ji prisipažins, kad negalės turėti vaikų ir jaučiasi kalta to jam nepasakiusi. Jis prisimins miestelio erdvę, t. y. tai, kas jo laukė ir tarsi buvo jo namai – sodas, „užspringęs slyvomis“, medus – rudenį, Emilija, senus baltus chalatus namie tiesianti ant grindų vietoj mazgočių ir...
– Nu gal užteks? – paklausė Emilija tarp šakų.
Chalatą ji buvo nusirengusi ir užsivyniojusi ant galvos nuo bičių. Pasilenkė žiūrėdama į mane šonu. Nusiėmiau bliūdą, pažvelgiau aukštyn ir supratau, kad ji man kažką primena: pusiau atsuktas baltas neįdegęs veidas, putlios drėgnos lūpos, praeities jokios – vienas laukimas (nors ji gal ir manė atvirkščiai), vietoj plaukų – baltų draperijų sūkuriai... Iš medžio, pro šakas, didelėmis akimis į mane žiūrėjo Vermeero mergina su perlu ausyje. Tik vietoj auskaro prie pat ausies šiek tiek virpėdama kabojo sunki, opaliniu rūku aptraukta slyva.
Paskui mes dar ėjom į kapines. Laikiau po pažastim slyvų maišelį, litrinį medaus ir stengiausi įsidėmėti Emilijos sesers kapą, nors tokiose vietose man visada atrodo, kad antrąkart čia nebebūsiu. Giminė žemėje buvo sulaidota keliais sluoksniais, bet aš pamečiau jos ryšį iš karto po senelio brolio. Prie kapo augo liepa. Paminklas buvo patamsėjęs nuo liepžiedžių syvų, keista, nes buvo jau rugpjūčio galas. Matyt, vidurvasario sirupas į akmenį gėrėsi metų metus. Atsisveikindamos pasibučiavom. Ir man vėl pasivaideno, kad lūpomis glustelėjau prie ką tik aliejumi nutapyto, šilto paveikslo.
Atgal parėjau greičiau nei pirmyn ir ne tuo pačiu keliu. Parke, matyt, per tą laiką nulijo, nes takų pakraščiuose geltonavo į juostas suplakti numušti žiedlapiai. Teoriškai atrodė, kad ir senelis su broliu galėjo čia būti ėję. Bet kažin. Kaimo žmonės neturėjo laiko įgyti įpročio pasivaikščioti savo malonumui.
Kai tik pro medžius pamačiau dvaro sieną, pasukau į tą pusę taku, bet beveik per brūzgynus. Labai seniai čia buvo, ko gero, alėja. Gale tako aplūžęs ir išblukęs stovėjo jokios funkcijos neatliekantis šlagbaumas. Pralindau pro apačią, nes aplink, kaip pilys iškarpytais stogais, styrojo dilgėlynai. Margai nudažyti šlagbaumai man visada primena punktyrinę liniją – kirpkite čia – ant atsiunčiamų paštu sąskaitų. Tokių dokumentų tekstų viršuje būna bendra informacija, o po kirpimo linija – data, telekomo sąskaitos, išskaičiuoti stulbinamos trukmės vietiniai ir tarpmiestiniai pokalbiai. Žodžiu, po punktyru mažai jaudinantys abstraktūs dalykai virsta erzinančiu esamuoju laiku.
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Eidama per pievą jau iš tolo pamačiau du žurnalistus su kamera, pastatyta tiesiog ant žolės. „Ačiū, kad nevėluoji“, – ironiškai padėkojo mano draugė, kuri atvažiavo čia iš Anykščių. Iš karto ėmė graužti sąžinė. Žinojau, kad ji pati – niekur nevėluodavo, nors namie buvo palikusi kelių mėnesių mergaitę, kuriai kubeliais šaldytuve sušaldė savo pieną. Dviem dienoms, kad galėtų ramiai čia dalyvauti. Jos vyras atšildydavo pieną dalimis ir sugirdydavo jį vaikui. Draugė buvo įsitikinusi, kad vaikus savo pienu reikia maitinti mažiausiai pusmetį, tada jie iki trejų metų niekuo neserga. Pažįstamas poetas iš plastmasinio puodelio gėrė kavą, iš jo švarko kišenės kyšojo išlindusi vyriška kojinė. Buvau skolinga jam penkis litus ir vieną citatą. Bet net nežvilgterėjau. Poetų nemėgstu dėl to, kad jie yra nepatikimi ir paprastai būna kilę iš daugiavaikių šeimų: su keliomis eilėraščius mėgstančiomis moterimis sugyvena kelis vaikus keliuose miestuose.
Iš baimės, nežinodama, kaip tiksliau suformuluoti penktąjį paveikaus teksto kriterijų, su žurnalistais užmiršau pasisveikinti. Žengiau pieva kažkodėl iš anksto įjungtos kameros link, tarsi ten manęs lauktų apdovanojimas. (Kumpis, suvyniotas į laikraštį.) Sustojau tik tada, kai nebebuvo kur eiti, nes lūpomis pajutau objektyvo stiklą. Prisispaudžiau prie jo taip, kaip sraigės prisispaudžia prie žievės, ir be jokios tokia proga privalomos įžangos ėmiau šnabždėti paskutinį savo teksto kriterijų:
– Penktas. Geras tekstas privalo traukti daug kartų prie jo sugrįžti. Taip pasivaikščioti traukia seni parkai. Juose visada gali pasiklysti. Bet, nepaisydama susipinančių takų, iš toli ataidinčio mistinio šuns lojimo, nuo gėlių kylančio rūko, užžėlusių tvenkinių, virš galvos užsidarančio violetinio lagamino su pavojingais daiktais ir dilginančių pilių, trauki pirmyn, jauste jausdama, kad tikslioje vietoje laukia kai kas toks pat svarbus kaip atomazga. Kaip tavo kraujo giminė, kurios iki tol visai arba beveik visai nepažinojai...
Vyras už kameros po šitų žodžių liko ten, kur ir buvo. Ne tokių nesąmonių dabar žmonės papaisto per televiziją, kad juos geriau įsimintų. Vienas dainininkas, pati mačiau, net pasakojo, kad su drauge jam labiausiai patinka mylėtis – brėkštant, sėdomis, skambant dainai „...nors esam pasauly tik trys milijonai“. Paskui žurnalistų ir mylimosios akivaizdoje jis nusimovė dizainerės austas apatines. Bet dėl manęs šalia stovėjusi žurnalistė vis dėlto kiek sumišo. Matė, kad esu nebejauna, nefotogeniška, sulysusi (nuo lindimo pro šlagbaumo apačią) ir šiaip... nervinga. Ji motiniškai paėmė mane už alkūnės, patraukė kelis žingsnius tolyn nuo objektyvo arčiau savęs ir paprašė: „Gal grįžkime nuo teorinių, teksto, dalykų prie šio forumo. Turbūt turite kokių visai asmeninių, nuoširdžių įspūdžių apie šią šventę. Iš pernai ar net dar iš anksčiau?“ Iš karto tapo lengviau, kalba ėmė lietis sklandžiai, be baimės:
– Pastarosiomis dienomis aš vis mąsčiau ir mąsčiau apie nesibaigiančią šiaurės vasaros dieną... Prisimenu, prieš dvejus metus laikas bėgo labai greitai, nepalyginti greičiau negu dabar, nespėjau nė apsidairyti ir vasara pralėkė. Tai buvo prieš dvejus metus, 1855 metais, o dabar noriu parašyti savo malonumui apie visa tai, kas man tada atsitiko, o gal tik prisisapnavo.
...Jau sakydama metus suvokiau, kad kalbu ne savo žodžiais. Tai buvo leitenanto Tomo Glano užrašai. Pirmasis „Pano“ puslapis. Knyga, su kuria rankose čia palaidojo Emilijos seserį. Staiga mirtinai užsinorėjau apie tą mergaitę papasakoti žurnalistei. Tai ir būtų buvęs tikrai asmeninis, nuoširdus įspūdis apie šią šventę... Iš anksčiau... Pažvelgiau į žurnalistę, bet ji žiūrėjo į operatorių. Nebesišypsodama. Nejausdama gyvybiškai būtino palaikymo, visiškai sutrikau. Norėdama išvengti kameros akies, kuri iš toliau atrodė stebėtinai panaši į medžio drevę, pasilenkiau. Žolė buvo smaragdinė, paliečiau – standi. Mačiau keturias dviejų žmonių kojas, kurios atrodė kaip vienos būtybės. Aplink nebuvo nei šieno gniūžtės, nei kemsų, nei šiaip sudžiūvusio kuokšto. Tada paskubomis, neatsitiesdama, atlupau slystantį iš nagų plastmasinį litrinio stiklainio dangtelį, įkišau keturis pirštus į Emilijos dovanotą medų, kuris rudenį padėdavo jai išgyventi, pakabinau gerą saują ir užtepiau juo kameros objektyvą. (Padariau lygiai taip, kaip senovėje darydavo Rytų šalyse žmonės, kai pasakydavo medžiui paslaptį, norėdami uždusinti ją tamsoje.)



Uploaded byP. T.
Source of the quotationBaltos lankos
Publication date

Ma éjjel a falnál alszom (részlet) (Hungarian)

1. A szöveggel kapcsolatban
 
A hatásos szöveggel kapcsolatban van néhány minőségi kritériumom. Az első. Miután elolvastam, az elbeszélés újra kússzon vissza az emlékezetembe, anélkül, hogy ezt akarnám: nem feltétlenül a cselekménye vagy a szereplői miatt. Lehet, hogy csak valamelyik részletével, egy hasonlattal, metaforával, valami váratlan dologgal: A tanyájukra ugyanis bomba esett a háborúban. A nagyi összes rokona bennégett, és a nagyi akkor megzavarodott. De az egyik orvos azt tanácsolta neki, hogy sétáljon hideg széllel szemben, és ez valóban segített*  (E. Tode). A második. A szöveg ne legyen túlságosan távol a saját tapasztalatomtól. Kezd úgy tűnni, hogy én is átéltem ugyanazt, én is ott voltam, ettem, ittam, jót mulattam, ugyanazokat a szavakat ízleltem: Egyszer, emlékszem, megkérdezted tőlem: tudod-e, mi van ott, ahol a Polocko utca véget ér? Összehúztam magam, még egy kicsit meg is borzongtam, de te csak néztél a szemembe makacsul: mondd, mi van ott? Hát, mondtam, nyilván az erdő, erdő, mi más. Meg… Nem, hevesen megráztad a fejed – talán erre a fejrázásra vágyom ma is a legjobban –, csak a köd van ott meg az ég, érted?  (J. Kunčinas). A harmadik. Mikor olvasom a szöveget, felejtsek el mindent, ami körülöttem van – néha egy pillanatra, máskor ez az állapot tovább tart: A ki tudja honnan odatévedt kicsiny pillangó energikusan és összevissza kezdett verdesni a szárnyával felettünk – mint egy papírdarabka a könnyű szélben. Repkedett erre, arra, aztán rátelepedett a lány mellére, kicsit megpihent, újra felreppent, és eltűnt a szemünk  elől. A pillangó elrepült – és én úgy éreztem, a barátnőm  kicsit, alig észrevehetően megöregedett (H. Murakami). A negyedik. Az elbeszélés az ismert, akár banális dolgokat újszerűen mutassa be: Akkoriban tűnt fel nekem első ízben, hogy egy nőről semmit nem lehet mondani. Észrevettem, valahányszor róla meséltek, mennyire fukarkodtak vele, másokra  hivatkoztak, és másokat írtak körül, a környezetről, bizonyos helyekről és tárgyakról beszéltek, mindaddig, míg egy meghatározott ponton mindezeknek vége szakadt, azon a halványan megvont körvonalon túl, amely körülzárta  őt** (R. M. Rilke). Az ötödik… Amint  valamit teljes mélységében meg akarok fogalmazni, rám tör a pánik. Minden kimondott  mondat  vitatható  és efemer lesz. A végső igazság titokká változik, amelyet nyilvánosan nem bírok kétségek nélkül kimondani. Nemrég láttam egy filmet. Abban a filmben először elmesélték, aztán be is mutatták, hogy régen a keleti országokban az volt a szokás, hogy ha egy embert nyomasztotta valaminek a tudása, akkor kiment az erdőbe, keresett egy odvas fát, odament  hozzá, egész közel, hogy az ajka a kéreghez ért, és miután a sötét odúnak elmondta a titkát, betömte a lyukat az ott helyben kiásott földdel, kiszáradt fűvel vagy zsombékkal. A nőnek, akivel kapcsolatban egy férfi mesélt el egy történetet a filmben – a férfi túlságosan szerette a nőt ahhoz, hogy szeretkezzen vele –, a sziluettje olyan volt, mint egy rózsabimbó. Selyemruhájának a keresztcsontjától a nyaka utolsó csigolyájáig húzódó cipzárja megvédte őt a kinyílás szenvedélyétől.
Nem csak úgy véletlenül gondolkodtam a szövegeken. Semmit nem teszek ok nélkül. Egy litvániai kisvárosban voltam azért, hogy részt vegyek a kortárs irodalmi fórumon. Figyelmeztettek, hogy az írók esti felolvasása előtt kell majd mondanom valamit a televíziótól érkező újságíróknak. A fórumnak egyébként ez is volt a címe: „Északi nyár. A szöveg vonzása.” A litvánokon  kívül jöttek írók a szomszédos balti államokból meg Skandináviából. Tavaly a felolvasás alatt rettenetes huzat támadt itt, a régi kastélyban. A falakról lehullottak a bekeretezett fényképek, az egyik zenész szaxofonja bedugult a homoktól. Az erős szélroham egy izlandi író kezéből kitépte és egyenesen a kandallóba röpítette  a papírlapokat. Az író nem mérgelődött, mert abban az országban a tűzre úgy tekintenek, mint a csodára. Ő maga mesélte, hogy Izlandon annyira hideg van, hogy az összes rovar közül csak a phtirius pubis (a lapostetű) él meg. A felolvasásig azonban még maradt két órám. Elhatároztam, hogy ebből az alkalomból megkeresem a városkában lakó távoli rokonaimat. Csak a címet tudtam, bizonyos minket összekötő apróságokat, meg a genetikai összefüggéseket: a városban már csak a nagyapám öccsének az unokája lakott. Ketten voltak lányok, de egyikük meghalt kamaszkorában. A Šermukšnių utca nem lehetett messze, ott kellett lennie a régi, kissé elhanyagolt kastély parkján túl.
A fivérek egészen a halálukig haragban voltak. A háború után nagyapámat öt év börtönre ítélték. A malomban dolgozott, és állítólag (vagy tényleg) olykor csalt a liszt mérésénél. A családjának lopott pár száz gramm lisztet zsákonként. Abban a családban születtem én több mint tíz évvel később. Az íz a tormától van. A moly a gyapjúból. Az ember – lisztből. Mikor a kórházban először adtak oda anyámnak szoptatni, úgy mesélte, az arcom ráncai között még ott volt a liszt.
A nagyapám mindenre esküdözött, hogy ártatlanul ült. Az öccse viszont, mikor kicsit ivott, mindig azt mondta, hogy nagyapa kis kora óta vezér volt, csaló és kalandor. Felidézte azokat az időket, mikor verekedtek. A nagyapám, aki öt évvel idősebb volt, a padlóhoz vágta az öccsét, a kezével a földhöz szorította a csuklóját, mintha ő lenne a Megfeszített, odahajolt az arcához, hunyorított, és azzal fenyegetőzött, hogy mindjárt szép lassan le fogja köpni. Békákat fogott be a cérna spulnijából készített szekér elé, az öccse arcát belenyomta a tálban lévő tésztába és „halotti maszkot” készített róla. Fél lábbal felugrott az asztalra, mikor az ünnepi terítővel terítettek. A nagyapám minden eshetőségre készen egész életében tartott puskát, hol legálisan, hol nem.
„Elcsaltad a lisztet Elenának meg a gyerekeknek, hogy jobban éljetek” – mondogatta az öccse felbátorodva, aztán azon nyomban, hogy enyhítse az ítéletét, vagy egyszerűen csak mert fél, hogy kap a pofájába, énekelni kezdte, hogy „Állj fel egy kőre, ülj fel a lóra…” Nagyapát Moszkván túlra, Zagorszk közelébe vitték börtönbe. Még az utazás alatt történt, hogy egy másik elítélt a vonatban hátulról hozzásimult, és szeretkezni akart vele, tyibé bugyet horosó i mnye bugyet horosó.*** Nem tudom, mit felelt neki nagyapa, de később soha többé senki nem tett neki ilyen ajánlatot, még a lágerben sem, soha a három év alatt. Az öt évet nem töltötte le az amnesztia miatt. Köztörvényesekkel ült együtt, akik már a reggeli alatt kigombolták a sliccüket, és mutogatták az újoncoknak a nemi szervüket. Máig nem értem, hogyan tudta ott, az orosz erdőben meglátogatni őt a nagyanyám. Sokszor elmesélte, hogyan tévedt el a hideg télben a márványfalú moszkvai metróban a kartonbőröndjével, amiben a szalonna volt. Akkor zavarodott meg az elméje…, de aztán elkezdett a széllel szemben menni, a hűvös, frissítő széllel szemben, és ez segített rajta. Nem tudom őt elképzelni az orosz hóviharban, ahogyan magamat sem tudom elképzelni a Frankfurti Könyvvásáron. Az anyám a saját fényképeit küldözgette nagyapának a lágerba, míg megkapta onnan az első levelet, szintén fotóval. Ám ez nem nagyapától származott, hanem egy bűnözőtől, akinek nagyapa megmutatta a lánya képeit. A bajuszos férfi ezt írta oroszul: „Messze bár, de lélekben mindig Önnel vagyok.” Mikor visszatért, nagyapa elmesélte, hogy nemcsak ezzel az emberrel kellett ott együtt élnie, hanem a két gyilkossággal is, amiket az elkövetett. Meg még azt a részt szerette mesélni, mikor visszajött. Anélkül, hogy nagyanyámat előre figyelmeztette volna, egyszer csak belépett a házba, mire nagyanyám kiejtette kezéből a serpenyőt az éppen belecsorgatott krumplis palacsintával együtt. Az öccse soha nem küldött neki csomagot a lágerba. A haláluk előtt azonban  kibékültek.
Nagyapám maga jött el békülni ebbe a városkába, ahol most a kortárs irodalmi fórum zajlott balti és skandináv írók részvételével. Ám a fivérek sorsdöntő találkozása előtt voltak fontosabb események is. Meghalt nagyapa öccsének egyik unokája, majd ezt követően, tehát Isten létezését megcáfoló sorrendben, a lánya. A halott unoka fényképére még emlékszem. Egy kamaszlány fekszik a koporsóban, szemlátomást a saját szobájában. A kezében könyv. Olyan, mint egy imakönyv, túl nagy. A koporsó mellett az anya áll, akinek meg kellett élnie gyermeke halálát, meg egy fikusz. Pont annyi idős voltam, mint a halott lány. Talán csak ez volt, ami megrázott. Állandóan eszembe jutott az a lány a koporsóban, ahogy mellette fekszik két halott copfja, mint két faág – mindig, mikor a fogamat mostam, amikor a tükör előtt nyomkodtam a pattanásaimat a nyakamon, mikor kivettem az ékszereket az alma formájú kis dobozból, mikor könyvet olvastam, és sírtam, hogy az író milyen pontosan írja le a szerelmet. Nagyapa ötvenedik születésnapjára valaki abból a városból újságpapírba csomagolt sonkát küldött. A sonkára, ami olyan márványerezetű volt, mint egy moszkvai metróállomás, emlékszem. De a rokonokra nem.
Pontosan két órám volt. A kastély mögött a parkban az ösvények nem voltak leszórva. Se murvával, se kavicsokkal. A hónom alatt csak egy doboz trüffelt vittem Emilijának. Lehet, hogy Emiliutėnak kell majd szólítanom, ahogy nagyapa mondta mindig, miközben felbontotta az öccse utolsó tollba mondott leveleit, amiket az unokája írt le. A nap már lemenőben volt, a repkedő bogarak fel-felvillantak a ferde fénysávokban, aztán újra eltűntek a napsütötte részen túl. Csak sárga virágok nyíltak. Kicsiny közepükben rövid, szabályos gömb alakban virágpor ködje sűrűsödött össze. Féltem, nehogy hirtelen homokvihar támadjon, ami, úgy látszik, ezen a vidéken gyakori. Egy nő, aki Vilniusban hajszálakkal, szárított jázminszirmokból varr blúzokat, nemrég megkérdezte tőlem, szeretek-e a természetben lenni. Egyedül nem. Egyedül tényleg nem. Azt feleltem neki, hogy nekem ilyenkor a távoli kutyaugatás misztikusnak tűnik, minden fűszál önálló életre kel, az ég pedig úgy borul rám, mint egy dupla fenekű ibolyaszín bőrönd, amelyben veszélyes, apokaliptikus dolgok rejtőznek. Bogár repült a szemembe, marta. Balra a temető kerítése húzódott, és furcsa volt tudni, hogy egy bizonyos helyen ott fekszik fehér koporsóban az a lány a hatalmas imakönyvvel a kezében, egy csepp a véremből.
Jobboldalt a Helytörténeti  Múzeum vöröslött. Ahogy mentem  az ajtajában dohányzó nő felé, szürke kisegérnek tűnt, aki bundácskájával minden reggel letörölgeti a megunt kiállítási tárgyakat az egérfogójában, de közben egy pillantást se vet rájuk. Ám ahogy a közelébe értem, akkor tűnt fel első ízben, hogy egy nőről semmit nem lehet mondani. A körme telt meggyszínű, a bokáján ezüstlánc. Selypített, ahogy a Šermukšnių szót ejtette. És emlékezetemből  egy német szót hívott elő: verführen – elcsábítani. Már régen megfigyeltem, hogy a selypítés, sőt a kancsalság is, néha különös módon növeli az erotikus hatást.
– Ott balra vigyázzon a tónál – mondta a nő, miután a Šermukšnių utca felé intett. – Úgy hívjuk, a Királynő szeme. Három méter mély, de messziről úgy néz ki, mint egy rét, teljesen be van nőve.
Ahogy továbbindultam, arra gondoltam, hogy a nő csak a nyarat bírhatja ki a múzeumban  (az ő szeme is három méter mély).
Emilija kijött elém a kertbe, régi, de még mindig fehér nővérköpenyben.  Az arcán nem ismertem fel nagyapa egyetlen vonását sem. Mégis otthon éreztem magam, mikor azt mondta, ne vegyem le a cipőm, és teát főzött. Az egyszintes házat végül is nem jártuk körbe, csak azt láttam, hogy a régimódi kályhán két macska kuporgott. A „szilvától roskadozó” kertben pedig egy derékig meztelen férfi keverte a betont. Emilija úgy kezdett mesélni magáról, mintha rég nem találkoztunk  volna. Pedig valójában soha sem találkoztunk. Még a gimnáziumi fényképeken se láttam. Emilija a kisváros kórházában  dolgozott. A veseelégtelenségben  szenvedő betegeket közeli hozzátartozóik hozták be vértisztításra. A férjek legfeljebb kéthárom alkalommal kísérték el a feleségüket, általában nagyon udvariasak és ijedtek voltak. Később a feleségeik olyanok lettek számukra, mint lyukacsos és szörnyen megsárgult körték. Senki nem tehet róla, mondta Emilija, így működik a természet, régen rájöttem, hogy a férfi addig szeret egy nőt, amíg kívánja. A nők viszont néha még a férfiak halála után is szeretik őket. A feleségek kísérgették is a férjeiket a kezelésekre, amelyek olykor négy óra hosszat tartottak, egészen a halálukig, ha nem akadt vesedonor, és a helyzet reménytelen volt. Az emberek – férfiak is, nők is, egyformán – sírtak, hogy a csuklójuk és a lábuk a vénákba meg az artériákba helyezett értágítók miatt úgy összevissza volt lyukasztva, hogy már nem tudta az ember, hová szúrja a tűt. Emilija azonban tapasztalt volt, előbb vagy utóbb megtalálta azt a helyet. A gyakori fertőzések miatt szkeptikusan viszonyult a peritoneális dialízishez. Persze ha ezt a kezelést otthon is megcsinálhatja magának az ember… Fél évvel ezelőtt még kaunasi klinikákon dolgozott. Ričardas – az ablakon át a férfi felé intett, aki a betont keverte – akkoriban Írországban hajtotta a pénzt egy halfeldolgozó üzemben.
– Ősszel férjhez megyek. Elegem van abból, hogy hétvégeken jöjjek ide Kaunasból. Emiatt volt az is. Összejöttem egy orvossal a másik osztályról. Én vele feküdtem le, ő meg más nővérekkel is. Egész végig, amíg tartott a dolog, valahogy nem bírtam rávenni magam, hogy tegezzem, azt mondtam:  „ön”. Magázták a gyerekei is. Egyszer a régi Mercedesében szeretkeztünk. Télen. Kinyitottam a szemem, mellettem ott lélegzik egy ember, ott bűzlik egy ablaktörlő rongy. Az erdei út mellett behavazott tábla: „Katolikus nyári gyermektábor”. Éreznem kellett, hogy fiatal vagyok, van két működő vesém, éreznem kellett, hogy élek. A gyerektábor táblája mögött behavazott fenyőerdő, nyúlmeg kutyanyomok, hó, azon a termoszunkból kifröccsent kávé, távolabb – a külváros, Kaunas, emberek, hangok, de nekem úgy tűnt, azon a táblán túl nincs semmi… Hogy csak köd van ott meg az ég, érted? Hirtelen rájöttem, hogy már nem tudom azt mondani annak az orvosnak: „ön”. De már nem is kell, mert már nem szeretem.  Mikor Ričardas visszajött, és én már itt dolgoztam, még egyszer telefonált, éjszaka, a kaunasi kaszinóból. Részeg volt, de nem nagyon. Azt mondja, Emilija, mindig tudtad, mit akarsz, bár én nem értettelek meg egészen, gyorsan mondd meg, melyik színre tegyek – pirosra vagy feketére, mondj bármilyen számot, csak szerencsés legyen. Mellettem ott fekszik Ričardas. Azt suttogom: a szín a piros, a szám a hetes. És feltétlenül hívja fel, doktor úr, a többi nővért is Kaunasban, ha csak egy vélemény van, nem érdemes kockáztatni… Az én Ričardasom meg álmában azt mondja, micsoda felelősséggel jár a te munkád, Emilija, nélküled éjjel mindenki eltéved a laboratóriumban a fiolák között.
– Emilija – mondom –, a szerelem három évig tart. Ahogy a börtön is. Aztán hazatérsz.
– Honnan tudod? – kérdezi.
– A francia íróktól – mondom.
– Meg ne haragudj, de az irodalom, tudod, egyáltalán nem érdekel. Nekem jobban ment a kémia. Olvastam, hogy itt, a kastélyban, van az a fórum, de nem megyek el. Talán csak este, zenét hallgatni. Úgy kihajtom magam a kórházban, hogy az újságot se mindig olvasom el. Meg aztán, este szilvát teszünk el. A mézet is rendbe kell tenni. A méz ősszel még kicsit ki is segít minket, hogy megéljünk. De a húgom, ő biztos még egyetemre is ment volna irodalmat tanulni. Bár nem tudhatjuk, tizenkét évesen meghalt. Mikor már nagyon beteg volt, anyám az egész városi könyvtárat hazahordta a táskájában, aztán mindet visszavitte. Úgy is találták meg reggel a szüleim, könyvvel halt meg. Azzal a könyvvel is temettük el – 1972, Éhség, Pán, Viktória. A szomszédok, az ostobák, azt mondták, nem félitek Istent, hogy egy regényt nyomtok a lányotok kezébe imakönyv helyett, de anyám köpött rá. Azok az asszonyok, akik tulajdon gyermekeiket temetik, eltemetik velük Istent is. Azonkívül, talán nyugodtabb volt, hogy azt gondolhatta, a húgom majd a mennyországban befejezi azt a könyvet. Énrám úgy hatott a testvérem halála, hogy a mában élek. Bár talán nem is a halál, túl kicsi voltam, hogy megértsem, talán a betegek. Ričardas egészen másképp gondolkodik. Számára a múlt nem létezik, csak az, ami lesz. Hazahozta a pénzét Írországból, most épít egy melléképületet, azt mondja, lesz egy másik bejárat a gyereknek. Nem tudja, hogy míg ő Írországban volt, engem megoperáltak, és valószínűleg nem lesz gyerekem.
Azok közül a képek közül, amiket Emilija mutatott, nagyapa egyiken sem volt együtt a fivérével. Mintha egymással versengve csak az emlékekben tudnának együtt élni. Az albumban azonban ott volt ugyanaz a fénykép, amit én gyerekkoromban összetéptem félelmemben: fehér koporsóban kamaszlány fekszik faszerű hajfonatokkal és Hamsun könyvével a kezében, mellette pedig az anya meg a fikusz, akiknek meg kellett élniük az ő halálát.
Később kimentünk a kertbe, mert Emilijának kedve támadt szilvát szedni nekem, meg bepakolni egy liter mézet. Ričardasnak csak nem mutatott be, felmászott a létrára, zománcozott tálat tett a fejemre, egyik kezemmel tartottam, másik kezemet csípőre tettem, és úgy néztem ki, mint azok a nők a szovjet palackok címkéin, amikben moldáv bor volt. Kimelegedett macska dörgölte fejét a lábszáramhoz.
A szilvaszemek pont a fejem búbjára puffantak. Egy ki tudja, honnan odatévedt kicsiny pillangó energikusan és összevissza kezdett verdesni a szárnyával fölöttünk – mint egy papírdarabka a könnyű szélben. Repkedett erre, repkedett arra, rátelepedett Emilija mellére, kicsit pihent, újra felreppent, és eltűnt a szemünk elől. A pillangó elrepült, és én úgy éreztem, meg tudom jósolni Emilija jövendő életét. Ričardas kibővíti a házat, de nem fog munkát kapni ebben a kisvárosban. Megint elmegy Írországba, hiszen ott minden munkakapcsolata megmaradt. Fagyasztott halat fog csomagolni a futószalag mellett, és egy fél év múlva érzi majd, hogy megfagy a szíve. Egy este, ahogy kimegy a kocsmából, és enni akar, egy másik bárban megismerkedik egy nővel, aki Litvániából egy évre jött ide szállodában dolgozni, hogy szép síremléket tudjon állítani balesetben meghalt fiának. Haza fogja kísérni a nőt, mesél majd neki az új melléképületről, a szaros életszínvonalról Litvániában, sőt még Emilijáról is. Másnap vagy harmadnap megkapja Emilija levelét, akit a távolság felbátorított, és a levélben bevallja: nem lehet gyereke, és bűnösnek érzi magát, hogy ezt nem mondta meg a férfinak. Emez felidézi majd a kisvárost, vagyis azt, ami ott várta, és ami mintha az otthona lett volna – a „szilvától roskadozó” kert, ősszel a méz, Emilija, aki régi fehér köpenyeket terít a padlóra felmosórongy helyett és…
– Na, ennyi talán elég? – kérdezte Emilija az ágak közül.
A köpenyét levette, és a fejére tekerte a méhek miatt. Lehajolt, oldalról nézett rám. Levettem a tálat, felnéztem, és rájöttem, hogy valamire emlékeztet: félig elfordított fehér arc, amit nem sütött meg a nap, telt, nedves ajkak, múltja nincsen – csupa várakozás (bár ő talán épp ellenkezőleg gondolta), a haja helyén fehér drapériaörvények… A fáról, az ágak közül, Vermeer igazgyöngy fülbevalós lányalakja nézett rám nagy szemekkel. Csak a fülbevaló helyén, egészen a fülénél, kicsit remegve, súlyos, opálszínű köddel bevont szilva függött.
Aztán még kimentünk a temetőbe. A hónom alatt tartottam a szilvás zacskót, a literes mézesüveget és igyekeztem megjegyezni Emilija húgának sírját, bár az ilyen helyeken mindig azt gondolom, hogy másodszor nem fogok idejönni. A családot több rétegben temették a földbe, de én rögtön nagyapa testvére után elveszítettem a fonalat.
A sírnál egy hársfa nőtt. A sírkő megfeketedett a hársfavirágok nedvétől, ez furcsa, hiszen már augusztus vége volt. Nyilván ez a nyár közepén termelődő szirup már évek óta szivárog a kőre. Búcsúzáskor megcsókoltuk egymást. És már megint azt képzeltem, hogy ajkammal egy olajjal épp megfestett,  meleg képet érintek.
Visszafelé gyorsabban jöttem, mint odafelé, és nem ugyanazon az úton. A parkban, úgy látszik, közben esett az eső, mert az ösvények szélén sávokba összecsomósodott, lelapult virágszirmok sárgállottak. Elméletileg, úgy tűnt, nagyapám meg az öccse is járhattak itt. Bár ki tudja. A falusi embereknek  nem volt ideje efféle szokásokra, hogy saját gyönyörűségükre sétálgassanak.
Alighogy a fák között megpillantottam a kastély falát, arrafelé fordultam az ösvényen, de majdnem a bozótoson keresztül. Nagyon régen valószínűleg sétány volt itt. Az ösvény végében egy semmiféle funkciót be nem töltő, törött, kifakult sorompó állt. Átmásztam alatta, mert körös-körül, mint kivágott ablakú várak, mindenfelé csalán nőtt. A tarkára festett sorompókról mindig a perforált vonalak jutnak eszembe – itt levágni – a postai csekkeken.  Az ilyen dokumentumszövegekben felül van az általános információ, a perforáció alatt pedig a dátum, a telefonszámlák, kiszámolva a meglepő hosszúságú helyi és távolsági beszélgetések. Egyszóval, a szaggatott vonal alatt a kevéssé izgalmas absztrakt dolgok idegesítő jelen idővé változnak.
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Ahogy mentem keresztül a réten, már messziről megláttam a két újságírót a kamerával, amit egyszerűen letettek a fűbe. „Köszönöm, hogy nem késel” – hálálkodott ironikusan a barátnőm, aki Anykščiaiből utazott ide. Rögtön lelkifurdalásom támadt. Tudtam, hogy ő maga sehonnan sem szokott elkésni, pedig pár hónapos kislányát hagyta otthon, akinek a hűtőben kis kockákban lefagyasztotta az anyatejet. Két napra, hogy nyugodtan részt vehessen itt a fórumon. A férje adagonként felmelegítette a tejet, és azzal itatta a gyereket. A barátnőm meg volt győződve arról, hogy a gyerekeket legalább fél évig a saját tejünkkel kell táplálni, s akkor hároméves korukig egyáltalán nem lesznek betegek. Egy ismerős költő műanyag pohárból kávét ivott, a zakója zsebéből kilógott egy férfizokni. Tartoztam neki öt litasszal meg egy idézettel. De rá se néztem. Nem szeretem a költőket, mert megbízhatatlanok, és általában sokgyermekes családból származnak: több, a verseket kedvelő nővel élnek, több gyerekkel, több városban.
Félelmemben, mert nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg pontosabban a hatásos szöveg ötödik kritériumát,  elfelejtettem köszönni az újságíróknak. Lépegettem a réten a valamiért már korábban bekapcsolt kamera felé, mintha ott valami kitüntetés várna rám. (Egy újságpapírba csomagolt sonka.) Csak akkor álltam meg, mikor már nem volt hová menni tovább, mert ajkammal megéreztem a kamera üvegét. Úgy tapadtam rá, ahogy a csigák tapadnak a fa kérgére, és mindenféle, ilyen alkalmakkor kötelező bevezetés nélkül suttogni kezdtem azt, ami számomra a szöveg utolsó kritériuma:
– Ötödször. A jó szöveg sokszor vissza kell, hogy húzzon magához. A régi parkok vonzzák így az embert,  hogy ott sétáljon. Ezekben mindig eltévedhet az ember. Mégis, az egymásba fonódó ösvények ellenére, a messziről visszhangzó misztikus kutyaugatás, a virágokról felszálló köd, a benőtt tavak, a fejünk felett becsukódó, veszélyes dolgokkal teli ibolyaszín bőrönd és a csalános várak ellenére haladsz előre, biztosan érezve, hogy egy helyen vár rád valami, ami ugyanolyan fontos, mint a végkifejlet. Mint egy vér szerinti rokon, akit addig egyáltalán nem vagy szinte egyáltalán nem ismertél…
A kamera mögött álló férfi ezek után a szavak után nem mozdult onnan, ahol állt. Ennél nagyobb marhaságokat is összehordanak manapság az emberek a televízióban, csak hogy jobban megjegyezzék őket. Az egyik énekes, magam láttam, még azt is elmesélte, hogy a barátnőjével legjobban virradatkor szeretnek szeretkezni, ülve, úgy, hogy közben ez a dal szól: „…bár csak hárommillióan vagyunk a világon”. Aztán az újságírók és a kedvese szeme láttára letolta egyedi tervezésű alsógatyáját. Miattam viszont a mellettem álló újságírónő mégis zavarba jött egy kicsit. Látta, hogy nem vagyok már fiatal, nem vagyok fotogén, valahogy összementem  (a sorompó alatti átmászástól), és egyébként is… ideges vagyok. Anyáskodva megfogta a könyökömet, pár lépésnyire odébb húzott az objektívtől, maga felé, és ezt kérte: „Talán az elméleti dolgoktól, a szövegtől térjünk vissza ehhez a fórumhoz. Bizonyára van valami egészen személyes, őszinte élménye erről az ünnepségről. Tavalyról, vagy talán még korábbról?” Rögtön megkönnyebbültem, a szavak könnyedén kezdtek tódulni, félelem nélkül:
– Mostanában sokat gondolok az északi nyár örökös nappalára… Emlékszem, két évvel ezelőtt nagyon gyorsan telt az idő, mérhetetlenül gyorsabban, mint most, észre sem vettem, és már vége is volt a nyárnak. Két év előtt volt az, 1855-ben, leírok egyet-mást róla, csak úgy, a magam mulatságára, mert akkor valami történt velem, vagy talán álmodtam.*****
…Már amikor az évet mondtam, rájöttem, hogy nem a saját szavaimat mondom. Tomas Glahn hadnagy feljegyzései voltak ezek. A Pán első oldala. Az a könyv, amivel Emilija húgát eltemették. Hirtelen mindenáron mesélni akartam erről a lányról az újságírónak. Ez igazán személyes, őszinte élmény lett volna erről az ünnepségről… Korábbról… Az újságíróra pillantottam, de ő épp az operatőrre nézett. Már nem mosolygott. Így, hogy már nem éreztem azt a támogatást, amire életbevágóan szükségem lett volna, teljesen összezavarodtam. Hogy elkerüljem a kamera tekintetét, amely messziről meglepően hasonlónak tűnt a fakéreghez, lehajoltam. A fű smaragdszínű volt, megérintettem – merev. Két ember négy lábát láttam, úgy néztek ki, mintha egyetlen lényhez tartoznának. Körülöttünk nem voltak se szénakupacok, se zsombékok, se más elszáradt nyalábok. Akkor sietve, anélkül, hogy felegyenesedtem volna, feltéptem az ujjaim közül kicsúszó literes üveg tetejét, négy ujjamat beledugtam az Emilijától ajándékba kapott mézbe, amely ősszel segített nekik megélni, kikotortam egy jó maréknyit, és azzal bekentem a kamera objektívjét. (Pontosan úgy csináltam, ahogy régen Keleten csinálták az emberek, amikor egy fának mondták el a titkukat, mert azt akarták, hogy az így megfulladjon a sötétben.)
 
 
* Pusztai Réka fordítása. (Ez és a továbbiak a fordító jegyzetei.)
** Görgey Gábor fordítása.
*** Jó lesz neked, és nekem is jó lesz. (orosz)
**** G. Beke Margit fordítása.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationTypotex
Publication date
Buy it here!

minimap