Madzirov, Nikola: Nem tudom (НЕ ЗНАМ in Hungarian)

Далечни се сите куќи што ги сонувам,

далечни се гласовите на мајка ми што на

вечера ме повикува, а јас трчам кон полињата со жито.

Далечни сме ние како топка што го промашува голот

и оди кон небото, живи сме

како термометар кој е точен само тогаш кога

ќе погледнеме кон него.

Далечната стварност секој ден ме испрашува

како непознат патник што ме буди на половина пат

со прашање „Тој ли е автобусот“,

а јас му велам „Да“, но мислам „Не знам“,

не знам каде се градовите на твоите дедовци

што сакаат да ги напуштат сите откриени болести

и молитвите.

Сонувам за куќа на ридот од нашите копнежи,

да гледам како брановите на морето го исцртуваат

кардиограмот на нашите падови и љубови,

како луѓето веруваат за да не потонат

и чекорат за да не бидат заборавени.

Далечни се сите колиби во кои се криевме од дождот

и од болката на срните што умираа пред очите на ловците

кои беа повеќе осамени, отколку гладни.

Далечниот миг секој ден ми поставува прашање

„Тој ли е прозорецот? Тој ли е животот?“, а јас му велам

„Да“, а всушност „Не знам“, не знам кога

птиците ќе прозборат, а да не кажат „Небо“.

Minden ház, amelyről álmodom, távoli,

távoli az anyám hangja,

amint vacsorázni hív, de én a búzamezők felé szaladok.

Távoliak vagyunk, mint egy célt tévesztett labda,

amely az ég fele halad, élők vagyunk,

mint egy hőmérő, amely csak akkor pontos,

amikor ránézünk.

A távoli igazság naponta kikérdez

mint egy ismeretlen utazó, aki az út közepén felébreszt,

mondván “Ez a megfelelő busz?”,

és én felelek neki “Igen”, de ezt úgy értem “Nem tudom”,

Nem ismerem a nagyszüleid városát,

akik minden felfedezett betegségüket és

imájukat maguk mögött hagynák.

Álmodom egy házról, ami a vágyaink dombján épül,

hogy lássam, hogyan rajzolják meg a tenger hullámai

az eséseink és szerelmeink kardiogrammját,

és azt, hogy az emberek úgy hisznek, hogy ne süllyedjenek el

és úgy lépnek, hogy ne legyenek elfeledve.

Távoli minden kunyhó, ahová a vihar elől bújtunk,

és a vadászok szeme előtt elpusztuló őzsuták fájdalma elől,

akik sokkal inkább voltak magányosak, mint éhesek.

A távoli pillanat minden nap megkérdezi tőlem

“Ez az az ablak? Ez az az élet?”, és én felelek

“Igen”, de ezt úgy értem “Nem tudom”, nem tudom, fognak-e

beszélni a madarak anélkül, hogy kimondanák “Egy ég”.