Balkt, H. H. ter: Zang van de hoefijzers van Desiderius Erasmus' paarden

De gedragene die vederlicht geselt

dragen wij naar de zwepen, stilliggende

zwepen van de horizon, de aardappelbovisten

van de grote stadscentra springen open

onder onze hoef, in de wolkjes stof,

wolkjes stuifregen; zijn knorrige jas

is bruin; vaak dommelt hij in slaap

geregend door de droppels van onze klop

op aardes deuren; herbergen, hoven

rijzen op waar de ring de muur aanklampt,

vuur brandt voor de broze meester

en stro klatert voor de briesende; daar

houdt het spoor van onze omega's

in de sneeuw of de zandweg halt; daar

stokt onze monotone ode aan de bergen

de driehoekige sparren, 't rode plein;

aan de fonteinen, het sappige gras

en de christussen in de kapellen, vliegende

stemmen van de vogels, alle kelen

die spreken en drinken bij aardes deuren,

smaragdgroen stromende van de Rijn

en de Seine, de zanderige van Noord-

Frankrijk en Italië; wij zingen; hij,

de grauwe vogelveer in 't zadel, schrijft

dat de domheid als een ham te roken

hangt in de luide oorlogzuchtige herberg;

wij dragen hem naar de zwepen, lichtjes

gekrulde of uitgestrekt luierende

van verre eeuwen die niet luisteren naar

de zang van de hoefijzers, niet naar hem

A lovas pihekönnyen rásuhint lovára,

mi visszük őt az ostorszíjak felé, a látóhatár

mozdulatlan ostorszíjai felé, nagyvárosok

közepén csírák pattannak

patáink alatt a porfellegben,

felporzó esőben, a lovason ropogó

barna köpeny; gyakran elalszik,

kopogunk, mint az eső a föld ajtajain,

a kip-kop álomba ringatja; fogadók, szállások

emelkednek, vasgyűrű a falban,

törékeny gazdánknak tüzek gyúlnak,

a horkanó jószágnak széna pereg; ott

megszűnik omegáink nyoma a hóban

vagy a porlepte úton; ott

elhallgat monoton ódánk: hegyekhez,

háromszögű fenyőkhöz zengtük, a vörös térhez

a szökőkút körül, a zamatos fűhöz,

kápolnák krisztusaihoz, madarak szálló dalához,

a föld ajtajainál minden beszélő

és kortyoló torokhoz

A Rajna és a Szajna zöld vizéhez,

a csupa-homok Észak-

Franciaországhoz és Itáliához; énekelünk; ő,

a nyeregben ülő szürke madártoll, azt írja,

hogy a balgaságot megfüstölik, mint

a sonkát a hangos, háborgó fogadóban,

mi visszük őt az ostorszíjak felé, távoli századok

enyhén hullámzó vagy lomhán nyújtózó ostorszíjai felé,

a századok nem hallgatnak a

patkók dalára, és őreá sem