Engelman, Jan: Voi Che Sapete

O gij die weet dat dieper in ‘t azuur

een hemel aanvangt die geen keel beroert,

zing tch, dit is het uitgeschreven uur;

uw engel waakt, de koude demon loert

Twee vuren op de neevlen van den nacht

geen dubbelster, doch onberaamd verbond

getuigen blind van d’ aangespannen kracht

die neerwaarts woedt en in de leegheid mondt.

De mensch vergaat, de menschen leven voort,

elk kent zijn spiegel en hij staart er in,

het groote stroomen wordt allengs gehoort,

de vogel vliegt, er is een nieuw begin.

Wie ziet d’olijftak, landt op Ararat

en spreekt met heldren mond de aanvangsttaal?

Een oude geest, maar niet der dagen zat,

is eindlijk aan de top van zijn spiraal

en breekt de harten en de nieren schoon,

vindt staamlend klanken die de eerstling hoort:

ik ben des Vaders. en ik ben de Zoon,

aan u de wereld en aan mij het Woord.

Ó kik tudjátok az azúr ott fent

– bár torkot meg nem indít – eget tár

zengjetek, itt a perc az óra vert:

az angyal véd, a fagyos démon vár.

Az éj köde felett a dupla tűz

– nem ikercsillag, de egy szövetség –

mutatja összefonva, mint űz

vak erő, tör le, s vége csak üresség.

Az ember felejt, a nép él tovább,

Mindenki látja tükrét s néz bele

Hallja mindenki hogyha jön az ár,

Száll a madár. Egy új kor kezdete

Ki lát olajágat, kit vár Ararát;

Szól tiszta ajka a kezdet nyelvén?

Egy agg lélek, nem adja magát

Végre már ott fent a pálya teljén.

Szíveket tör, tisztára mos vesét

A Fiú vagyok, az Atyákból meg én;

megtört szavak, mit az elsőszülött megért:

a világ tiétek, s a szó enyém.