Herreweghen, Hubert van: Cascais

Ik sliep nabij een fontein

met mijn hoofd in jong gras,

ik droomde dat ik een klein

jongetje in Pamel was.

Een avond met bloesemgeur,

een vleermuis, zot als ik,

mijn moeder stond in de deur,

lachend, één ogenblik.

naar alles en naar haar kind;

zij zong, ik wist waarom,

zij zong zoals graan en wind.

Moeder, ik kom, ik kom.

Toen sprong ik luid op haar aan

en sloeg neer met mijn hoofd

op arduin; sterren en maan

flitsten en werden gedoofd.

Wie weet waar de droom begint,

waar de wind, waar het graan,

waar de moeder, waar het kind,

gekomen en gegaan.

Zalig ontwaken, in pijn

op haar schoot, en daarom

ontwaakte ik bij de fontein.

Moeder, ik kom, ik kom!

Forrásnál aludtam

fejem alatt párna

zsenge fű, álmomban

pámeli fiú voltam újra.

Este, virágillat szállt

bőregér, mint én, esztelen,

az ajtóban anyám állt

nevetve, hirtelen,

mindenen, gyermekén;

dalolt, s én tudtam, miért,

dalolt mint a búza, mint a szél.

Anyám, megyek, megyek feléd.

Akkor kiáltva borultam

nyakába, s fejem kőre

zuhant; csillag, hold villantak

s kihunytak örökre.

Ki tudja, az álmok honnan kelnek,

honnan a szél, honnan a búza,

honnan az anya és honnan a gyermek,

honnan jönnek, hová mennek el újra.

Anyám ölén áldott,

fájó az ébredés ezért

forrás mellett szállt el az álmom.

Anyám, megyek, megyek feléd!