Børli, Hans: Altamira, avagy a barlangfestő monológja (Altramira – eller hulemalerens monolog in Hungarian)

Viddene er så veldige,
hulen så trang. Angsten
driver som røk gjennom sinnet, dødens
dryppsteinshjerte tikker i mørket.
   Jeg vil binde
livets fortapte stund i en linje
risset på huleveggens stein: en bison
med hornene vendt mot skjebnen,
   en ung hjort
som fulgte sin make i gryet, men som nå
er hvitgnagde knokler på jorden
rundt jegerens bål.
   Jeg vil male
med oker, sot og blod, male
liv slik det lekte
som hind over blåsende vidder
før det ble matnytte, før
skjønnheten druknet i bunnløse mager.

Det trekker fra nord. Det drønner
i voksende is. Men folket fester.
Fettsmurte matsmil skinner i skjæret
fra eld som freser rundt tunge spidd,
   kvinnene hviner
med jegernes blodige fingerspor
på bryst og iender - fjernt under månen
varsler ulvene vinter.
   Jeg vil male
med oker, sot og blod, male
hinden som dansende døde
og daglig dør
med nådeløs flint i hjertet.

A fennsíkok oly tágasak,
s a barlang oly szűk. Átleng a szorongás
a lelken, mint a füst; a vaksötétben
a halál cseppkő-szíve tiktakol.
   Be akarom sűríteni
az élet tűnt óráit e vonalba,
itt a barlang falán: ama bölényt,
mely szarvával a sors ellen kiállt,
   s a fiatal szarvastehénkét,
mely párját kísérte a pirkadatban, most viszont
lerágott csonthalom csak már a földön,
a vadásztűznél.
   Meg akarom festeni
okkerral, korommal, vérrel, megfesteni
az életet, ahogy szarvastehénként
játszott a széljárt fennsíkon,
mielőtt táplálék lett, mielőtt
a roppant bendőkbe fulladt e szépség.

Fúj északról. Dörög a zajló
jég, hízik egyre. Ám a nép mulat.
Zsíros szájak mosolya csillog a
tűznél, mely nehéz nyársakat nyalint;
   visong a nő-had -
a vadászok véres ujjnyomai
mellükön, farukon -, odébb, a holdnál
ordasok, tél van.
   Meg akarom festeni
okkerral, korommal, vérrel, megfesteni
a szarvastehenet, ahogy kimúlt szökellve,
s múlik ki még naponta,
szívében irgalmatlan kovakővel.