Aubanel, Théodore: La Venus d’Avignoun

Sis iue d'enfant, founs e verdau,
Si grands iue pur vous dison: dau!
Un pau risènto, un pau mouqueto,
Tèndri, se duerbon si bouqueto;
Si dènt, pu blanco que lou la,
Brihon... Chut! qu'arribo: vès-la!
Tout-just s' a quinge an, la chatouno.
Passes plus, que me fas mouri,
O laisso-me te devouri
De poutouno!
 
Arrage, soun péu negrinèu
S'estroupo à trenello, en anèu;
Un velout cremesin l'estaco;
Fouita dóu vènt, de rouge taco
Sa caro brono è soun còu nus:
Dirias qu'es lou sang de Venus
Aquéu riban de la chatouno.
Passes plus, que me fas mouri,
O laisso-me te devouri
De poutouno!
 
Oh! quau me levara la set
De la chato?... A ges de courset:
Sa raubo, fièro e sèns ple, molo
Soun jouine sen que noun tremolo
Quand marcho, mai s'arredounis
Tant ferme, que subran fernis
Voste cor davans la chatouno.
Passes plus, que me fas mouri,
O laisso-me te devouri
De poutouno!
 
Camino, e la creirias voulant:
Souto la gràci e lou balans
Dóu fres coutihoun, se devino
Anco ardido e cambo divino,
Tout soun cor ufanous enfin;
Mai se vèi que si petoun fin
E si caviho de chatouno.
Passes plus que me fas mouri,
O laisso-me te devouri
De poutouno!
 
A moun còu, si bèu bras tant dous,
Li crousèsse un jour tóuti dous!
Sa man porto panca la bago:
Pòu veni, lou nòvi que pago
Emé castèu, diamant, tresor,
L'embandis! Vòu liga soun sort
Em' un fiéu d'amour, la chatouno.
Passès plus, que me fas rnouri,
O laisse-me te devouri
De poutouno!
 
Aièr, perqué, davans l'oustau,
Me jitères un regard tau
Que n'en brule la fèbre encaro?
Viro d'alin, viro ta caro
Sus la paret, quand sies vers iéu;
Coume la flamo dóu fusiéu,
Tis iue m'esbrihaudon, chatouno!
Passes plus, que me fas mouri,
O laisso-me te devouri
De poutouno!
 
Mai t'enchau bèn! Fas toun camin,
Semenant trebau e fremin
Dins lou pitre di juvenome.
As tort! Vau mies que la car dorme
Coume soumiho lou lioun,
Qu'alongo, óublidant lou taioun,
Soun orro tèsto au sòu, chatouno.
Passes plus, que me fas mouri
O laisso-me te devouri
De poutouno!
 
Ah! se n'en pode parla 'n res,
A la feruno di fourèst
L'anarai dire, quand, sèns luno,
Dins la niue, l'auro revouluno:
Quand, dins la tempèsto de Mar,
Li bèsti, coume d'alumard
Endihon d'amour fòu, chatouno.
Passes plus, que me fas mouri.
O laisso-me te devouri
De poutouno!
 
Vole pas, vole plus t'ama!
M'es en òdi de trelima
Pèr tu tant bello e tant marrido
Te crèigues pas tant, Esperido,
Brèu de car roso e de péu brun
Que poudrié, moun poung, metre en frun
Coume uno mouissalo! Chatouno,
Passes-plus, que me fas mouri,
O laisso-me te devouri
De poutouno!
 
La niue, fau d'estràngi pantai:
M'escapes autant-lèu que t'ai;
Te courre après, jamai t'ajougne.
Vese de liuen bada toun jougne
Coume uno flour que s'espandis:
Sèmpre, quand toque au paradis
Un diable te raubo, o chautouno!
Passe-plus que me fas mouri,
O laisso-me te devouri
De poutouno!
 
D'abord qu'en terro noun se pòu
Estre amourous sènso avé pòu,
Anen-nous-en dins lis estello;
Auras lou trelus pèr dentello,
Auras li nivo pèr ridèu,
E jougarai coume un cadèu
A ti pichot pèd, ma chatouno!
Passes plus, que me fas mouri
O laisso-me te devouri
De poutono!

Zöld gyermekszemei, sötétek és mélyek
Ó, ne nézz beléjük, bennük ül a végzet...
Ahogy rád kacsingat szelíd mosolyával,
Kinyílt ajakában tejfehér fogával,
Rád nevet, kinevet szép tizenöt éve.
Csitt! Felénk jön éppen. Ó, ne menj feléje,
Csak csodálkozz mélán a fiatal lányon...
Ne jöjj felém többé, mert meghalok érted,
Vagy engedd a szívem lázongó tüzének
Szomját csókjaimmal oltanom a szádon.
 
Fürtjeit a szellő szemébe kuszálja,
Olyan az egész kép, mint a festő álma,
Karmazsin-szalaggal éjsötét hajában,
Mellyel illatos szél incselkedik lágyan,
S ahogy reáfújja néha a szemére,
Azt hinné az ember, Vénusz piros vére
A bíborszin szallag a gyönyörű lányon         
Ne jöjj felém többé, mert meghalok érted,
Vagy engedd a szívem lázongó tüzének
Szomját csókjaimmal oltanom a szádon.
 
Ó, mi oltaná el égő szomjúságom
Amit érte érzek?... Fűző nincs a lányon,
S nem ráncol redőket keblén a ruhája.
Ha így látod meg őt, a szemed nem állja
És megremeg szíved. Testeden borzongva
Láz szalad keresztül, szemed méla szomja
Ott kísért, ott remeg a fiatal lányon
Ne jöjj felém többé, mert meghalok érted
Vagy engedd a szívem lázongó tüzének
Szomját csókjaimmal oltanom a szádon.
 
Ahogy jár, ahogy száll, mintha csak repülne... 
Nem a földön termett, égi szellő szülte.
Csípőjének lassú, bánatos ringása,
Ó, az ő testének nincsen földi mása!
Nézd apró cipőjét. Vagy te meg se látod,
Milyen csodálatos kicsik benn a lábok,
És milyen szép minden a gyönyörű lányon...
Ne jöjj felém többé, mert meghalok érted,
Vagy engedd a szívem lázongó tüzének
Szomját csókjaimmal oltanom a szádon.
 
Ó, csak egyszer, egyszer fonna át a karja,
S úgy tápadna hozzám, mint lián a galyra,..
Gyűrű nincs az ujján. Eljön mégis egyszer
Valaki kastéllyal, kinccsel, ékszerekkel,
Megejti szavával, elragadja messze,
Nem kerüli sorsát. Távol idegenbe
Nem segít már semmi e gyönyörű lányon.
Ne jöjj felém tovább, mert meghalok érted,
Vagy engedd a szívem lázongó tüzének
Szomját csókjaimmal oltanom a szádon.
 
Tegnap alkonyaikor, hogy kerültem házát,
Rámvetette szeme forró pillantását.
Testem ég azóta láz piros tüzében,
Ó, De nézz, ne nézz. rám, fordulj félre szépen,
Mert a pillantásod szívem babonázza,
Szemem elvakítja, mint a puska lángja,
Ha reám tekintesz, gyönyörű leányom...
Ne jöjj felém többé, mert meghalok érted,
Vagy engedd a szívem lázongó tüzének
Szomját csókjaimmal oltanom a szádon.
 
Mily szegény a szavam, hogy róla beszéljek!
Őróla mesélnék a március-éjnek,
Madárnak, virágnak, erdő állatának,
Terhes fellegeknek, mik az éjbe járnak,
Mikor minden élet szerelemre készül,
Részegen a tavasz illatos szelétől,
Mámoros borától, gyönyörű leányom...
Ne jöjj felém többé, mert meghalok érted,
Vagy engedd a szívem lázongó tüzének
Szomját csókjaimmal oltanom a szádon.
 
Nem is szabad, tán, hogy ily szépet Szeressek,
Nem kívánom többé ígézetes tested,
Ó, miért vagy te szép s miért vagy kegyetlen?
Ne légy büszke, gőgös, hogy így megszerettem
Testedet: tömegét húsnak, vérnek, hajnak,
Ne légy azért büszke, hogy sírok miattad
Sok magános éjen, gyönyörű leányom...
Ne jöjj felém többé, mert meghalok érted
Vagy engedd a szívem lázongó tüzének
Szomját csókjaimmal oltanom a szádon.
 
Az éjjel idegen, furcsa álmot láttam,
Megjelentél nálam rideg, bús szobámban.
Tárt karokkal, némán, feléd közeledtem,
S amint elértelek, köd volt csak kezemben,
Mint a virág szirma, a ruhád kibomlott,
Talán enyém voltál, de gonosz koboldok
Elraboltak tőlem, gyönyörű leányom...
Ne jöjj felém többé, mert meghalok érted
Vagy engedd a szívem lázongó tüzének
Szomját csókjaimmal oltanom a szádon.
 
Mivel a szerelmünk úgysem tart örökkön,
- Erre semmi törvény írva nincs a földön, -
Felmegyünk a fénylő csillagok fölébe:
Fényük lesz ruhádnak; csipkézett szegélye,
Bárányfelhő lesz majd tested takarója,
S én, lábaid mellett csendben meghúzódva
Szolgállak majd híven, gyönyörű leányom...
Ne jöjj felém többé, mert meghalok érted,
Vagy engedd a szívem lázongó tüzének
Szomját csókjaimmal oltanom a szádon.