This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Herling-Grudziński, Gustaw: A milánói herceg (Książę Mediolanu in Hungarian)

Portre of Herling-Grudziński, Gustaw

Książę Mediolanu (Polish)

Atoli książę nie powinien być skorym do dawania wiary i do uniesień i bać się własnego cienia, lecz ma w tym postępować z umiarkowaniem, rozwagą i ludzkością, tak aby zbytnia ufność nie czyniła go nieostrożnym, a zbytnia nieufność nieznośnym. Rodzi się pytanie, czy lepiej jest budzić miłość niż strach, czy też strach niż miłość. Odpowiem, że chciałoby się obu rzeczy, skoro jednak trudno je połączyć, więc gdy jednej ma brakować, o wiele jest bezpieczniej budzić strach niż miłość.Machiavelli: Książę
Filippo Maria Visconti, duca di Milano, nato ne1 1392 morto nel 1447. Nie lubił portretów i pomników, z tym większą więc uwagą ogląda się medalion, w którym Pisanello utrwalił jego podobiznę. Ma w profilu coś z odyńca, a uwydatnia jeszcze to wrażenie gruby, pofałdowany kark. Pisanello dobrze uchwycił grę oka i ust: oko przenikliwe, skierowane wprost i równocześnie jakby pochylone leciutko w dół w stałej gotowości do uniknięcia otwartego spojrzenia; grymas ust, dziwna mieszanina okrutnego i drwiąco dobrotliwego uśmiechu, bez odcienia zmysłowości w zaciśniętych wargach. Mała broda z obwisłym podbródkiem, małe również ucho jak otwór w gładkim bloku masywnej głowy. Prosty regularny nos, u góry zakreślony krzaczastą brwią. Czoła nie widać, bo zasłania je otok czapki ze szpicem przygiętym do przodu na podobieństwo rogu.
Medalion jest rysunkiem popiersia, ale z opisów znamy całą postać. Za młodu miał wygląd nie pozbawiony pewnej szlachetności, z biegiem lat wielkie ciało przybierało zanadto na wadze, stawało się ociężałe i leniwe. W figurze tak imponującej rozmiarami uderzały krótkie nieproporcjonalnie palce rąk, rzekłbyś przycięte w dzieciństwie. Kapryśna natura obdarzyła go również zniekształconymi nogami, musiał zatem prawie zawsze używać laski, lub opierać się w chodzie na ramieniu któregoś z dworzan. Znany byt z osobliwego zwyczaju odbijania się stopą od ściany, gdy w swoich medytacyjnych peregrynacjach po komnacie chciał ją przemierzyć w odwrotnym kierunku.

II
Prócz malarskiego medalionu Pisanella, istnieje medalion sporządzony piórem. Napisał go po łacinie natychmiast po śmierci księcia Mediolanu jego sekretarz, secretarius ducalis, Pier Candido Decembrio. Burckhardt w Cywilizacji Renesansu we Włoszech, w rozdziale zatytułowanym Państwo jako dzieło sztuki, nazywa dziełko Decembria Vita di Filippo Maria Visconti „opisem godnym podziwu”, dokonanym z „matematyczną dokładnością”, dziękując losowi że dotarło do nas, by rzucić obfity snop światła na prawdziwe oblicze włoskiego władcy w piętnastym stuleciu. Canetti w Masie i władzy, w rozdziale o „składnikach władzy”, wyciąga z lektury Decembria naukę o której później.
Według pomniejszych komentatorów autor medalionu obrał sobie za wzór Swetoniusza, sekretarza imperatora Hadriana. Nie brak istotnie analogii. Obaj rozporządzali nie tylko oficjalnym materiałem w archiwach, lecz wszystkim także co stanowiło secretum panowania, w formie obmowy czy zatajanej prawdy. Obaj przy tym doigrali się niełaski swych władców, podejrzewani o niedostatek rewerencji wobec ich żon. W każdym razie Decembrio chwalony był zawsze, zanim w pełni doceniono znaczenie jego dziełka, za „ostentacyjną beznamiętność”, nie ześlizgującą się ani w stronę panegiryku, ani w stronę ukrytego paszkwilu.
Dla mnie pisarski medalion księcia Mediolanu posiada poza wymienionymi zaletami jedną jeszcze, która może niekiedy budzić uczucie zazdrości. Ona pewnie podyktowała Burckhardtowi określenie „matematyczna dokładność”: na osiemdziesięciu stroniczkach siedemdziesiąt rozdziałów, często tak zwięzłych, że wydają się owocem wielokrotnej redukcji tekstu do zdań o brzmieniu formuł. Jak mało trzeba dobrze dobranych i odważonych słów, żeby aż tyle powiedzieć! Zamiar zmniejszenia tutaj medalionu wyznacza pióru oczywiste obowiązki.

III
Obwołany w dwudziestym roku życia księciem Mediolanu po zdobyciu miasta, pragnął najpierw uchodzić za władcę łagodnego, zgodnie z oczekiwaniami poddanych. Ogłosił tedy, że każdemu obywatelowi przysługuje swobodny do niego dostęp. Niebawem jednak, pochłonięty coraz ambitniejszymi planami, unieważnił ten wielkoduszny gest. W murach mediolańskiej cytadeli poświęcił się wyłącznie sprawom państwowym i wojennym. Latami nie pokazywał się w mieście, odwiedzał tylko czasem swoje liczne zamki w okolicach. Wytchnienia szukał w polowaniach.
Posiadał raczej dar stratega niż wielkiego kondotiera na polach bitew. Nie brał osobistego udziału w wojnach prowadzonych w ciągu trzydziestu pięciu lat swego panowania, z wyjątkiem dwóch: przeciw Genui i przeciw Wenecji, i to też na dalekich tyłach, oczekując wyniku zaplanowanych przez siebie operacji. Kochał wojsko, ufał swojej pełnej kontroli nad jego dowódcami, obsypywał ich hojnie zaszczytami i nagrodami stosownie do zasług, lecz nierzadko ulegając trudnym do odgadnięcia pobudkom. W ciągłych wojnach podporządkował sobie cały obszar od Alp do Morza Tyrreńskiego łącznie z Genuą, później zaś Emilię i Romagnę; nagłymi najazdami nękał i dewastował miasta nad Adriatykiem oraz Toskanię i Umbrię.
Pełną kontrolę nad swymi dowódcami zawdzięczał po części metodom policyjnym. Uciekał się do usług szpiegowskich i donosicielskich, by poznać ich najskrytsze myśli i intencje. Podsycał również i wykorzystywał wykluwające się między nimi niechęci i rywalizacje. Bywał przy tym nieobliczalny: wtrącenie w niełaskę poprzedzał przesadnymi pochwałami, dopuszczenie do konfidencji i faworów brutalnymi naganami. Władca despotyczny, lecz „na szczęście (jak zauważa Burckhardt) jego okrutny egotyzm nie wyrodził się w bezcelową krwiożerczość”.
IV
W roli głowy państwa był Filippo Maria niemniej zaskakujący. Nie powoływano by się jednak na jego przykład w opisie „państwa jako dzieła sztuki”, gdyby dawał się powodować tylko przelotnym kaprysom władcy. Nigdy i przed nikim ostatni z Viscontich nie odkrywał swoich myśli. Ale narzucał otoczeniu przekonanie, że rodziły się zawsze w samotności niczym obliczenia szachisty. Unikał jasności, strzegł tajemnicy. Nikt nie wiedział czego się po nim spodziewać, zawodził pewnych siebie, wspierał ni stąd ni zowąd wątpiących. Łamał wszelkie reguły, jakby to właśnie poczytywał za własną, wymykającą się pozornym zausznikom regułę. Miał specjalny sposób wyrażania się, w którym każde słowo zdawało się nosić maskę. Pisywał do monarchów i książąt, do papieży, do ambasadorów listy zaciemniające i zamącające w zakończeniu to, co powiedziane było na początku. Nie cofał się nawet przed drwiącym komedianctwem wobec możnych tego świata, jak wobec swoich podwładnych przechodził z łatwością i gładko od okrucieństwa do obracania go w żart.
Decembrio przytacza jego list do papieża Eugeniusza IV. Donosił w nim niezgodnie z prawdą, przybrawszy minę skruszonego grzesznika, że stoi nad grobem i od Ojca Świętego oczekuje nałożenia najsroższej choćby pokuty, byle dostąpiła zbawienia jego grzeszna dusza. Papież naznaczył mu pokutę i przy okazji poprosił, tytułem ekspiacji, o kilka zamków warownych. Odpowiedź szyderczo kwitowała udaną symulację: jakkolwiek książę Mediolanu ceni duszę wyżej od ciała, jeszcze wyżej od ocalenia i duszy i ciała stawia dobro swego państwa.
„Nieprzeniknioność, niezgłębioność władzy”, jej głównie uosobieniem jest Filippo Maria dla Canettiego. „,Zachowywał się tak, jak gdyby mu zależało na ochronie swoich sekretów nawet przed samym sobą”. Pewne jest jedno: wolał budzić strach niż miłość.
V
Budząc strach, sam był we władzy strachu. Burckhardt nie może się powstrzymać od okrzyku pod wrażeniem dziełka Decembria: oto do czego „namiętność strachu” przywiodła człowieka o niezwykłych talentach i wysokiej pozycji w świecie!
Bezpieczeństwo własnej osoby obwarował surowymi i skomplikowanymi przepisami. Czuł się najbezpieczniej w murach twierdzy na Porta Giovia, rzadko więc i niechętnie wydalał się poza jej obręb. Ktokolwiek wchodził do cytadeli – śledzony był przez setki oczu. Obowiązywał zakaz zbliżania się do okien, z obawy że stojący w oknie mógłby wymieniać znaki z kimś na zewnątrz. Każdego zapowiedzianego gościa czy przybysza dokładnie rewidowano i badano. Dygnitarzy dworu wzywanych do antyszambrów książę przyjmował lub nie, aby w nich zachwiać poczucie rutyny. Gdy zdarzało się, że przybysz opuszczał twierdzę i przypomniawszy sobie coś chciał do niej wrócić, musiał ubiegać się powtórnie o zezwolenie wstępu. Służba była ustawicznie przesiewana; nieliczni mieli prawo przestąpić próg komnat książęcych. Komu wypadło w drodze do siedziby księcia przejechać przez okolicę dotkniętą jakąkolwiek epidemią, ten podlegał czterdziestodniowej kwarantannie przed zapukaniem do wrót cytadeli.
„Namiętność strachu”, o której pisze Burckhardt, nie była bowiem związana jedynie z widmem spisków, buntów, zdrad zagrażających władzy i państwu. Książę Mediolanu odpędzał od siebie z uporem myśl o śmierci; przejmowała go zgrozą, napawała nieodpartym lękiem.
VI
Nie dozwalało się umierać w obrębie twierdzy; śmiertelnie chorych wywożono za jej mury. W obecności księcia należało za wszelką cenę unikać mówienia o śmierci; była wyklęta egzorcyzmem milczenia.
Jeszcze od czasów dzieciństwa bał się samotności i ciszy nocnej, nie mógł spać jeśli nad nim nie czuwały czyjeś opiekuńcze oczy. Przerażał go czas zatrzymany; nadał obchodom warty nocnej charakter ruchu zegarowego, a gdy mu się wydawało że zamarły w bezruchu ludzkie wskazówki, nasłuchiwał podniecony i ogarnięty trwogą. Cierpiał na bezsenność. I często, zmęczony nią, krążył godzinami jak niespokojne zwierzę w klatce, nie zapominając o swoim dziwnym zwyczaju odbijania się stopą to o jedną to o drugą ścianę komnaty. Kilkakrotnie w ciągu nocy zmieniał rozstawione w różnych punktach łóżka. Kazał w górnych pokojach umieścić nocne ptaszyska, które łopotem skrzydeł reagowały na każdy podejrzany dźwięk. Nie znosił natomiast kruków i wron, ptaków „żałobnych”, i polecił je doszczętnie wytrzebić. Mierził go widok usychających drzew; w cytadeli wiedziano, że trzeba je szybko wykarczować i zastąpić świeżymi.
Najbardziej bał się błyskawic i piorunów. Decembrio opisuje go podczas jednej z burz: potężnego władcę, skulonego w kącie komnaty za postawionym naprędce parawanem.

VII
A jednak... Na przekór temu wszystkiemu, konkluduje Burckhardt, „umarł z godnością i gracją”; więcej, „rozmyślnie przyśpieszył swoją własną śmierć”.
Dwa lata przed śmiercią oślepł na prawe oko, zaraz potem i na lewe. Wstydził się tak swojej ślepoty, że udawał widzącego, korzystając z naszeptywanych mu na ucho objaśnień służby.
U progu lata 1447 roku zaczął wreszcie mówić na głos o śmierci. Domagał się, by mu w kościele położonym blisko twierdzy znaleziono miejsce na grób, dostatecznie duże dla ciała o takich rozmiarach i wystawione na ciągłe deptanie nogami wiernych.
Zachorował na krótko przed ukończeniem pięćdziesięciu pięciu lat. Stan pogorszył się w pierwszych dniach sierpnia. Można go było, zdaniem lekarzy, uratować puszczeniem krwi. Ale nie zgodził się na nie, zażądał nawet zamknięcia rany na nodze, z której wyciekało trochę złej krwi. „W głębi serca (powiada Decembrio) pragnął śmierci, za lepszą ją uważał od życia, porażony ślepotą, do syta utrudzony tyloma wojnami. 13 sierpnia wieczorem, znudzony próżną paplaniną obecnych, przewrócił się z pomocą pokojowego na drugi bok, do ściany, i po jakimś czasie wydał ostatnie tchnienie”. Umarł w sposób świadczący, według autora medalionu, o „wielkości i szlachetności ducha”.

VIII
Nazajutrz rano wystawiono jego zwłoki między dwoma mostami zwodzonymi zamku, po czym w tłumnym pochodzie przeniesiono do katedry. mediolańskiej. Spoczęły na katafalku przed głównym ołtarzem. Że zaś w sierpniowym skwarze otyłe cielsko wydzielało już fetor rozkładu, zaraz po „hałaśliwej ceremonii pogrzebowej” zdjęto je z katafalku i zakopano. Mediolańczycy, „rozzuchwaleni odejściem swego księcia”, niezwłocznie zwołali zgromadzenie ludowe i poznali na nim „szczęśliwy przedsmak wolności”. Słowem „wolność” kończy się medalion księcia Mediolanu pióra jego nadwornego sekretarza.
Wyrazem wolności była Święta Republika Ambrozjańska, proklamowana przy odblasku ognia, w który rzucano papiery z książęcego gabinetu, narzędzie despotyzmu i zniewolenia. Trwała trzy lata. Potem na książęcym tronie zasiadł Francesco Sforza, ożeniony z jedyną córką ostatniego z Viscontich. Gdy jego poprzednik i teść sądził jak Machiavelli, że „o wiele jest bezpieczniej budzić strach niż miłość”, on przeciwnie – nad strach poddanych przekładał ich miłość. Drogo za to w końcu zapłacił.
Ale nie dylemat wysunięty przez Machiavellego jest najważniejszy w moim zmniejszonym medalionie księcia Mediolanu. „Zachowywał się tak, jak gdyby mu zależało na ochronie swoich sekretów nawet przed samym sobą”, pisze o nim Canetti. Istniał może jeden wielki sekret ukrywany przez władcę nawet przed samym sobą: sekret bezpłodności czystego ekstraktu władzy; władzy upragnionej, bronionej, umacnianej bez żadnego innego celu poza jej posiadaniem. To może przeczuwał niejasno Filippo Maria, oplątany dzień w dzień, noc w noc, pajęczą siecią własnego strachu. Ten może gorzki sekret odkrył nareszcie przed samym sobą, przywołując z własnej woli znienawidzoną śmierć, przewracając się na drugi bok do pustej i białej ściany.



A milánói herceg (Hungarian)

Ennek okán a fejedelemnek nem kell hiszékenynek és könnyen lelkesedőnek lennie, és nem szabad megijednie a saját árnyékától, hanem mérséklettel, megfontoltsággal és emberséggel kell eljárnia, nehogy elővigyázatlanná tegye a túlzott bizalom vagy elviselhetetlenné a túlzott bizalmatlanság. Fölmerül a kérdés, melyik a jobb, inkább szeretetre méltónak, mint félelmetesnek, vagy inkább félelmetesnek, mint szeretetne méltónak látszani. Erre az a válaszom, hogy mindkettő jól jönne, de - mivel nehéz összekapcsolni a két dolgot, így az egyiket rendszerint nélkülöznünk kell - sokkal nagyobb biztonságban vagyunk, ha félelmetesnek látnak, nem pedig szeretetre méltónak.Machiavelli: A fejedelemIFilippo Maria Visconti, duca di Milano, nato nel 1392 morto nel 1447. Nem szerette a portrékat és az emlékműveket, így még nagyobb figyelemmel tanulmányozza az ember azt a medalionképet, amelyen Pisanello megörökítette az arcmását. Van valami vadkanszerű a profiljában, ezt a benyomást még inkább erősíti vastag, hurkás tarkója. Pisanello nagyon jól megragadta a szem és a száj játékát: a tekintete átható, a herceg egyenesen előre néz, ugyanakkor mintha kissé lefelé pislantana, állandóan készen állva arra, hogy elfordítsa a tekintetét, ha nyíltan szembe kellene nézni valakivel; mosolyra húzódó szája grimaszában furcsán keveredik a kegyetlenség és a gúnyos jóindulat, összeszorított ajkaiban árnyalatnyi érzékiség sincs. Kis szakáll lógó tokával, a füle is kicsi, mintha csak nyílás lenne a masszív, tömbszerű fej sima felületén. Egyenes, szabályos orr, fölé rajzolva a bozontos szemöldök. A homloka nem látszik, mert eltakarja a sapka szegélye, a hegye pedig előrehajlik, mint egy szarv.
Mellképet látunk róla, de az egész alakot is ismerjük különböző leírásokból. Ifjúkorában volt némi előkelőség a megjelenésében, de az évek múltával túlsúlyos lett a nagy test, elnehezült és ellustult. Impozáns termetétől elütöttek aránytalanul rövid ujjai, mintha gyerekkorában visszavágták volna őket. A szeszélyes természet kacska lábbal is megáldotta, így legtöbbször kénytelen volt bottal vagy az egyik udvaronc karjára támaszkodva járni. Közismert volt az a különös szokása, hogy, ha gondolataiba merülve sétált termeiben, és visszafelé is meg akarta tenni ugyanazt az utat, talpával elrugaszkodott a faltól.
IIPisanello festett medalionképén kívül létezik egy tollal készült medalionkép is. Latinul írta, rögtön a milánói herceg halála után a titkára, a secretarius ducalis, Pier Candido Decembrio. A reneszánsz Itáliában egyik fejezetében, Az állam mint művészi alkotásban Burckhardt „matematikai precizitással” készített „csodálatra méltó leírásnak” nevezi Decembrio Vita di Filippo Maria Visconti című munkáját, hálát adva a sorsnak, amiért ránk maradt, és vakító fénycsóvát vet a XV. századi itáliai uralkodó igazi arcára. A Tömeg és hatalomban, „a hatalom elemeiről” szóló fejezetben Canetti levonja a tanulságokat Decembrio porréjából, de erről majd a későbbiekben lesz szó.
A kevésbé jelentős kommentátorok szerint a medalionkép szerzője Suetoniust, Hadrianus császár titkárát választotta példaképének. Valóban találhatunk hasonlóságokat köztük. E két szerzőnek nemcsak a levéltárakban őrzött hivatalos anyag állt rendelkezésére, hanem ezenfelül még mindaz, ami az uralkodás secretumát képezi, rágalom vagy eltitkolt igazság formájában. Emellett mindketten addig játszottak a tűzzel, amíg kegyvesztettek nem lettek uruknál, mert olyan gyanúba keveredtek, hogy nem tisztelik eléggé az uralkodó feleségét. Mindenesetre Decembriót már akkor is nagyra tartották, amikor műve még nem kapta meg a legnagyobb elismerést „rögeszmés elfogulatlanságáért”, azért, mert nem csúszik át se panegirikába, se leplezett gúnyiratba.
A milánói hercegről készült írásos medalionképnek még egy irigylésre méltó erénye van az említetteken kívül. Nyilván ez indokolja Burckhardtnál a „matematikai precizitás” kifejezést: a szerző hetven fejezetet sűrített nyolcvan oldal terjedelembe, a legtöbb olyan tükör, mintha sokszoros redukció útján jött volna létre, melynek során tézisekként hangzó mondatokra vezette vissza a szöveget. Milyen kevés jól kiválasztott és kimért szó kell ahhoz, hogy ilyen sokat mondjon az ember! Kicsinyíteni kell a medalionképet, így meghatározott szabályokat kell követnie a tollnak.
IIIHúszéves korában, a város bevétele után kiáltották ki Milánó hercegének. Kezdetben elnéző uralkodó akart lenni, hogy megfeleljen az alattvalók elvárásainak. Kihirdette, hogy minden polgárnak szabad bejárása van hozzá. De hamarosan visszavonta ezt a nagylelkű gesztust, mert egyre nagyratörőbb tervek foglalkoztatták. Kizárólag államügyeknek és katonai kérdéseknek szentelte magát a milánói citadella falai közt. Évekig nem mutatkozott a városban, csak a környékbeli várakat kereste föl néha. A vadászatban keresett felüdülést.
Adottságait tekintve inkább stratéga volt, mint a csatamezők vitéz harcosa. Az uralkodásának harmincöt éve alatt folytatott háborúkban személyesen nem vett részt, kettő kivételével: a Génua és a Velence elleni hadjáratban messze az arcvonal mögött várta, milyen eredményekkel járnak az általa kitervelt hadműveletek. Szerette a hadsereget, bízott abban, hogy a legteljesebb felügyelet alatt tarthatja parancsnokait, bőkezűen osztogatta nekik a kitüntetéseket és a jutalmakat, érdemeik szerint vagy gyakran más, nehezen kifürkészhető okokból. Az állandó háborúskodás alatt uralma alá hajtotta az Alpoktól a Tirrén-tengerig terjedő egész térséget, Génuát is beleértve, aztán meg Emiliát és Romagnát is; hirtelen rajtaütésekkel gyötörte és dúlta az adriai városokat, Toszkánát és Umbriát.
Nagyrészt rendőri módszereinek köszönhette, hogy teljes felügyeletet gyakorolt a parancsnokai fölött. Igénybe vette a kémek és besúgók szolgálatait, hogy kifürkészhesse legtitkosabb gondolataikat és szándékaikat. Ellenségeskedést szított közöttük, hasznot húzott a rivalizálásukból. Ebben kiismerhetetlen volt: mielőtt kegyvesztettnek nyilvánított valakit, a legnagyobb elismerésben részesítette, ha pedig bizalmába és kegyeibe fogadta egy-egy emberét, előtte szigorúan megfenyítette. Despotikus uralkodó volt, de „szerencsére (jegyzi meg Burckhardt) kegyetlen egoizmusa nem fajult céltalan vérengzéssé”.
IVAz államfő szerepében is ugyanilyen kiismerhetetlen volt Filippo Maria. De hát nem is hivatkoznék rá a szerző „az állam mint művészi alkotás” leírásában, ha csak múló hatalmi szeszélyeire hagyatkozott volna. Az utolsó Visconti soha senki előtt nem árulta el gondolatait. De elhitette környezetével, hogy ezek mind magányos elmélkedésben születtek, akár csak egy sakkjátékos húzásai. Kerülte a világosságot, őrizte a titkot. Senki se tudta, mit várhat tőle, félrevezette a magabiztosakat, váratlanul kiállt a kétkedők mellett. Minden szabályt megszegett, mintha pont ezt tekintette volna a vélt bizalmasai számára felfoghatatlan saját szabályának. Sajátosan fejezte ki magát, úgy tetszett, minden szava álarcot visel. Olyan leveleket írt monarcháknak és hercegeknek, pápáknak és nagyköveteknek, amelyek végén homályba borította és elmaszatolta azt, amit az elején kimondott. Még a világ hatalmasságai előtt sem tartózkodott a csúfondáros komédiázástól, mint ahogy alattvalói előtt is könnyedén, zökkenőmentesen váltott át kegyetlenségből a durvaságon való tréfálkozásba.
Decembrio idézi IV. Jenő pápának írt levelét. Ebben arról számol be, a megtört bűnös grimaszát vágva, meghamisítva az igazságot, hogy a sír szélén áll, és azt várja a Szentatyától, hogy rója ki rá akár a legszigorúbb penitenciát is, csak hogy üdvözülhessen bűnös lelke. A pápa kirótta a penitenciát, s élve az alkalommal arra kérte, vezeklésképpen engedjen át neki néhány várat. Válaszában a herceg gúnyosan nyugtázta, hogy sikeres volt a színjáték: bár a milánói herceg többre becsüli a lelket a testnél, a lélek és a test megmenekülésénél is előbbre valónak tartja állama érdekeit. Canetti szemében legfőképpen „a hatalom átláthatatlanságát és kifürkészhetetlenségét” személyesíti meg Filippo Maria. „Úgy viselkedett, mintha még önmaga elől is rejtegetné a titkait.” Egy biztos: inkább félelmetesnek akart látszani, nem pedig szeretetre méltónak.
VBár félelmetesnek látszott, őt magát is hatalmában tartotta a félelem. Burckhardt képtelen magába folytam a kiáltást, olyan nagy hatással van rá Decembrio műve: lám, hova vezette „a félelem szenvedélye” ezt a magas pozícióba került rendkívüli tehetséget!
Személye biztonságát szigorú és bonyolult előírásokkal bástyázta körül. A Porta Giován, a vár falai közt volt a legkevesebb oka az aggodalomra, ezért ritkán és nem szívesen hagyta el. Mindenkit, aki csak belépett a citadellába, többszáz szempár követett. A termekben tilos volt közel menni az ablakokhoz, mert attól félt, jeleket lehet váltani a külvilággal. Minden bejelentett vendéget vagy látogatót gondosan megmotoztak. A hercegnél előszobázó, berendelt udvari méltóságokat vagy fogadta, vagy nem, így akarta kibillenteni őket lelki egyensúlyukból. Ha előfordult, hogy a látogató elhagyta a várat, majd eszébe jutott, hogy elfelejtett valamit, és vissza akart menni, újabb belépési engedélyért kellett folyamodnia. Állandóan rostálgatták a személyzetet, csak kevesen voltak feljogosítva arra, hogy átlépjék a herceg termeinek küszöbét. Aki útban a hercegség székhelyére bármiféle járvánnyal sújtott területen haladt át, negyven napot töltött karanténban, mielőtt bekopoghatott volna a citadella kapuján.
Mert „a félelem szenvedélye”, amiről Burckhardt ír, nemcsak a hatalmat és az államot fenyegető összeesküvésekre, lázadásokra, pártütésekre érzékeny. A milánói herceg makacsul elhessegette magától a halál gondolatát; rémülettel töltötte el, képtelen volt szabadulni a halálfélelemtől.
VNem hagyta, hogy bárki is meghaljon a várban; a halálos betegeket kivitette falai közül. Semmiképpen sem volt szabad szóba hozni a herceg előtt a halált; hallgatással átkozták ki.
Már gyerekkora óta félt a magánytól és az éjszakai csendtől, nem tudott aludni, ha nem virrasztottak fölötte vigyázó szemek. Megrémítette a megállított idő; az éjszakai őrjáratot összehangolta az óramutató járásával, és ha úgy érezte, megálltak az emberi mutatók, izgatottan hallgatózott, és úrrá lett rajta a rémület. Álmatlanságban szenvedett. És ha ez gyötörte, gyakran járt föl-alá órák hosszat, mint egy nyugtalan vadállata ketrecében, nem feledkezvén meg arról a különös szokásáról, hogy hol a terem egyik, hol másik falától rugaszkodik el a talpával. Éjszaka többször is helyet változtatott, a különböző pontokon felállított ágyakat cserélgette. Éjszakai madarakat helyeztetett a felső szobákba, hogy szárnycsapásokkal reagáljanak minden gyanús neszre. Ugyanakkor nem tudta elviselni a hollókat és a varjakat, a „halálmadarakat”, és mind egy szálig kiirtatta őket. Undorodott a kiszáradó fák látványától, a citadellában tudták, hogy gyorsan ki kell vágni ezeket, facsemetéket ültetve a helyükbe.
A villámtól és a mennydörgéstől félt a legjobban. Decembrio leírja, hogyan viselkedett egyszer viharban: a nagy hatalmú herceg a terem egyik sarkában, a sebtében odaállított paraván mögött kuporgott.
VIIÉs mégis... Mindennek ellenére, vonja le Burckhardt a következtetést, „méltósággal, elegánsan halt meg”; s mi több, „szándékosan siettette halálát”.
Két évvel a halála előtt megvakult a jobb szemére, majd rögtön utána a balra is. Úgy szégyellte vakságát, hogy úgy tett, mintha látna, a személyzet fülbe súgott magyarázataira hagyatkozva.
Végül, az 1447-es évhez közeledve már hangosan kezdett beszélni a halálról. Követelte, hogy keressenek neki olyan sírhelyet a vártól nem messze lévő templomban, amely elég nagy egy ilyen méretű testnek, és állandóan rajta taposnak a hívek.
Nem sokkal azelőtt, hogy betöltötte az ötvenötödik évét, megbetegedett. Augusztus első napjaiban romlott az állapota. Orvosa véleménye szerint megmenthették volna, ha eret vágnak rajta. De nem egyezett bele, sőt követelte, hogy zárják le a sebét a lábán, ahonnan szivárgott egy kis rossz vér. „A szíve mélyén (mondja Decembrio) vágyott a halálra. Jobbnak tartotta az életnél most, hogy vakság sújtotta és így megviselte a sok háború. Augusztus 13-án este, elunván a jelenlevők üres fecsegését, a komornyik segítségével a másik oldalára, a fal felé fordult, és egy bizonyos idő elteltével kilehelte a lelkét.” A medalionkép szerzője szerint halála „lelki nagyságról és emelkedettségről” tanúskodott.
VIIIMásnap reggel ravatalozták föl a holttestet a vár két felvonóhídja között, majd hatalmas gyászmenet kíséretében vitték át a milánói székesegyházba. A főoltár előtt pihent a ravatalon. S mivel az augusztusi hőségben már bűzlött az oszlásnak induló hatalmas test, a „zajos temetési ceremónia” után el is távolították a ravatalról és eltemették. A milánóiakat „felbátorította hercegük távozása”, haladéktalanul népgyűlést hívtak össze, s ezen „boldogan kóstoltak bele a szabadságba”. A „szabadság” szóval ér véget a milánói herceg medalionképe, melyet udvari titkára készített.
A szabadság hírnöke volt a Szent Ambroziánus Köztársaság, amelyet a fejedelem dolgozószobájából, a despotizmus és a rabság eszköztárából kiszórt papírokból gyújtott tűz fényében kiáltottak ki. Három évig maradt fenn. Aztán az utolsó Visconti egyetlen lányát nőül vevő Francesco Sforza ült a hercegi trónra. Míg elődje és apósa Machiavellihez hasonlóan úgy gondolta, „sokkal nagyobb biztonságban vagyunk, ha félelmetesnek látnak, nem pedig szeretetre méltónak”, ő az ellenkezőjét vallotta - többre becsülte az alattvalók szeretetét a félelmüknél. Végül drágán megfizetett érte.
De nem a Machiavelli művében megfogalmazott dilemma a legfontosabb az én kicsinyített medalionképemen, amelyet a milánói hercegről készítettem. „Úgy viselkedett, mintha még önmaga elől is rejtegetné a titkait” - írta róla Canetti. Talán lehetett egy nagy titok, amit még önmaga elől is rejtegetett az uralkodó: a vegytiszta hatalom terméketlensége, a vágyott, féltve őrzött és egyre erősebb hatalomé, amivel nincs más célja, csak birtokolni akarja. Talán valami ilyesmit súgott az előérzete Filippo Mariának, amikor napról napra, éjszakáról éjszakára be volt gubózva a rettegés pókhálójába. Talán ezt a keserű titkot tárta fel végül önmaga előtt, amikor önként hívta a gyűlölt halált, és a másik oldalára fordult, a puszta fehér fal felé.
 


Source of the quotationNapút, 2003. április, p. 67–72.

minimap