This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Słowacki, Juliusz: Agamemnón sírja (Grób Agamemnona in Hungarian)

Portre of Słowacki, Juliusz

Grób Agamemnona (Polish)

O! Polsko! póki ty duszę anielską
Będziesz więziła w czerepie rubasznym,
Poty kat będzie rąbał twoje cielsko,
Poty nie będzie twój miecz zemsty strasznym,
Poty mieć będziesz hyjenę na sobie,
I grób – i oczy otworzone w grobie.

Zrzuć do ostatka te płachty ohydne,
Tę – Dejaniry palącą koszulę:
A wstań jak wielkie posągi bezwstydne,
Naga – w styksowym wykąpana mule,
Nowa – nagością żelazną bezczelna –
Nie zawstydzona niczém – nieśmiertelna.

Niech ku północy z cichéj się mogiły
Podniesie naród i ludy przelęknie,
Że taki wielki posąg – z jednéj bryły,
A tak hartowny, że w gromach nie pęknie,
Ale z piorunów ma ręce i wieniec;
Gardzący śmiercią wzrok – życia rumieniec.

Polsko! lecz ciebie błyskotkami łudzą;
Pawiem narodów byłaś i papugą;
A teraz jesteś służebnicą cudzą. –
Choć wiem, ze słowa te nie zadrżą długo
W sercu – gdzie nie trwa myśl nawet godziny:
Mówię – bom smutny – i sam pełen winy.

Przeklnij – lecz ciebie przepędzi ma dusza,
Jak Eumenida przez wężowe rózgi.
Boś ty, jedyny syn Prometeusza –
Sęp ci wyjada nie serce – lecz mózgi.
Choć Muzę moją w twojéj krwi zaszargam,
Sięgnę do wnętrza twych trzew – i zatargam.

Szczeknij z boleści i przeklinaj syna,
Lecz wiedz – że ręka przekleństw wyciągnięta
Nade mną – zwinie się w łęk jak gadzina,
I z ramion ci się odkruszy zeschnięta,
I w proch ją czarne szatany rozchwycą;
Bo nie masz władzy przekląć – Niewolnico! 


Agamemnón sírja (Hungarian)


- UTAZÁS NÁPOLYBÓL A SZENTFÖLDRE, VIII. ÉNEK -

Zengjen a lanton fantasztikus ének,
Gondolataim komoran kisérje,
Mert Agamemnón sírboltjába lépek,
S szótlan ülök. Az Atreidák vére
E szomorú hely falaira száradt.
Álmodik szívem. Hogy emészt a bánat!

Ó, milyen messze zeng ez arany hárfa,
S nékem az örök visszhang csak a részem!
Druida sír ez, nagy sziklába vágva,
Hol sír a bús szél, ki-be jár a résen,
Mintha Élektra halk jajszava szállna
A babérok közt: „Hogy emészt a bánat!”

Itt Arakhnéval cívódik a szellő,
Fonalát tépi - ott a kopár bércen
Kakukkfű búsong, illatot lehellő,
Emitt a romok kék hegyén a szélben
Szállnak a magvak - s ezek a kis pelyhek
Járnak a sírban, elsuhanó lelkek.

Kő alatt búvó tücskök dala szól itt,
Most delel éppen, letűz a nap égve,
Cirpel a tücsök, hallgatásra szólít.
Ím, ez a régi rapszódia vége:
Cirpelő zene, szava síri mélynek,
Csendszülte himnusz, jelenéses ének.


Oly néma vagyok, mint ti, síri alvók,
Kiknek az álmán őrt a tücskök állnak.
Nem bántja szégyen lelkemet, a gyarlót,
S nem viszik elmém nagyratörő szárnyak.
Néma alázat fog el a sírboltban,
Hol nagyság, gazság, és gőg pihen holtan.

Fenn a sír ormán lomb borul a kőre,
Egy kicsi tölgyfát nevel a sír dombja,
Veréb vagy galamb volt az ültetője,
Sűrü a fácska haragoszöld lombja:
Nem tűz a sírba egy szemernyi fény sem.
Egyik kis ágról egy levelet téptem.

Nem riadt tiltva jelenés se, rém se,
Ágbogon nem sírt hazajáró lélek,
Csak a nap lelt ott kicsit nagyobb résre,
S aranyos fénye lábam elé tévedt,
S úgy tűnt, e sugár, mely elibém hullott,
Homérosz lantján hajdan arany húr volt.

S tétova vággyal indultam is arra,
Nyúltam is érte, remegőre vonni,
Készteni könnyre, vad, haragos dalra,
Mert ím a sír, a néma hamu - semmi...
Remegett, mikor a kezembe fogtam,
Jajja se hallott, úgy elpattant nyomban.

Így hát a sorsom: ülni horpadt halmon,
Törékeny, lenge bánatokra várván,
Trónt ülni csendes álombirodalmon,
S csak holtak hallják hang nélküli hárfám.
Sorsom: így élni, bénán az iszonytól...
Lóra! A fénybe! Ragadj, vihar, tombolj!

Lóra! Megzörren a patak holt ágya,
Víz helyett babér folyik benne rőten,
Könny a szememben s villám lobogása,
Repül a lovam, száll a levegőben,
Vágtat a vihar nyilaitól űzve,
Míg csak egy síron nem esik majd össze.

Thermopülaiban? Nem, Khairóneiában,
Ott esik össze lovam ama tájon,
Mert olyan ország szült, ahol a gyáva
Szívnek a remény látomása: álom.
Abban a sírban botlik meg a jó ló,
Mert az a sír a honnihoz hasonló.

Thermopülaiból tovaűznek engem
A halott hősök, mert helóta ország,
Szomorú nemzet fiának születtem,
Mely tehetetlen temeti a sorsát,
Mely valahányszor küszködik a vésszel,
Vitézeinek csak a fele vész el.

Thermopülaibau, a sziklaszorosban
Körül se nézek, megállani félek,
Mert olyan arcok, szemek vannak ottan,
Hogy minden lengyel szívet szégyen éget.
Meghalok inkább, büszke görög szellem,
Hogysem előtted láncomat viseljem.

Thermopülaiban - számot hogyan adnék,
Hogyha a sírnál - szíve fölött sebbel –
Véresen állna a maroknyi hadnép,
S kérdene: „Sokan voltatok? Feledd el,
Hogy miközöttünk századévek vannak!”
Szólana egyik - mit felelnék annak?

Thermopülaiban - aranyöve nélkül,
Köntöse nélkül - Leonidasz, holtan,
Ámde a lélek gyönyörűszép ékül
Izzik a dermedt márványidomokban.
Népe sokáig nem feledte el még
Illatos tüzét, széttöretett kelyhét.

Ó, lengyel hazám! Míg angyali lelked
Otromba cserép börtönébe zárod,
Addig a kínzók szakadatlan vernek,
Addig a bosszút hasztalanul várod,
Hiéna tépi tested, nem menekszel,
Nyitva a szemed, s holtra válva fekszel.

Tépd le az undok öltözetet végre,
Mely Déianeira inge gyanánt éget,
Mint roppant szobor magasodj az égre,
Mutasd meg bátran mezítelenséged,
Lépj be a Sztüxbe, tisztulj meg a habban,
Légy, mint a gránit, kemény s halhatatlan!

Kelj ki a sírból egy éjszaka, népem!
Lássa a világ ámulva, riadtan:
Eleven szikla, szobor jön az éjben,
Mellén a villám darabokra pattan,
Mennykő a karja, tűz a koszorúja,
Ég szeme, arca megszínesül újra.

Ám hiú dísz csal, ámít üres álom,
Lettél a népek közt papagáj s páva,
Cselédje másnak! Nyakadon a járom!
Jól tudom én, hogy hasztalan a gyáva
Szívnek az intés - szólok azért mégis,
Mert szomorú és vétkes vagyok én is.

Átkozz meg - ám én űzlek, tovahajtlak,
Mint az Erinnüsz ostorozó karja,
Mert Prométheusz sorsa betelt rajtad,
S nem szíved tépi kínzód - agyad falja!
Bárha Múzsámat beszennyezi véred,
Jonhodat tépem, hadakozom véled.

Átkozz meg engem gyötrődve, vonítva,
Ám ha a karod átokra kinyúlna,
Mint fene kígyó, kunkorodna vissza,
Csonkja a vállról elaszva lehullna,
S ördögök tépnék ízeire széjjel!
Rabszolgaasszony! Átkod sosem ér el.



PublisherEurópa Kiadó, Budapest
Source of the quotationJuliusz Słowacki versei

minimap