This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Tokarczuk, Olga: Prawiek i inne czasy (detail)

Portre of Tokarczuk, Olga

Prawiek i inne czasy (detail) (Polish)

Czas Kłoski

 

Tą bosą dziewczyną, której Genowefa dała kopiejkę, była Kłoska.

Kłoska zjawiła się w Prawieku w lipcu albo w sierpniu. Ludzie dali jej to imię, ponieważ zbierała z pól pozostałe po żniwach kłosy i piekła je sobie nad ogniem. Potem, jesienią, kradła ziemniaki, a kiedy pola opustoszały w listopadzie, przesiadywała w gospodzie. Czasem ktoś postawił jej wódkę, czasem dostała kromkę chleba ze słoniną. Ludzie jednak nieskorzy są do dawania czegoś za nic, za darmo, zwłaszcza w gospodzie, więc Kłoska zaczęła się kurwić. Lekko wstawiona i rozgrzana wódką, wychodziła z mężczyznami na dwór i oddawała się im za pęto kiełbasy. A ponieważ była jedyną młodą i tak łatwą kobietą w okolicy, mężczyźni kręcili się wokół niej jak psy.

Kłoska była duża i dorodna. Miała jasne włosy i jasną cerę, której nie zmogło słońce. Zawsze bezczelnie patrzyła prosto w twarz, nawet księdzu. Oczy miała zielone, a jedno z nich lekko uciekało w bok. Mężczyźni, którzy brali Kłoskę po krzakach, zawsze potem czuli się nieswojo. Zapinali portki i wracali do zaduchu szynku z zaczerwienionymi twarzami. Kłoska nigdy nie chciała położyć się po bożemu. Mówiła:

– Dlaczego ja mam leżeć pod tobą? Jestem ci równa.

Wolała oprzeć się o drzewo albo drewnianą ścianę szynku, zarzucała sobie spódnicę na plecy. Jej tyłek świecił w ciemnościach jak księżyc.

Oto jak Kłoska uczyła się świata.

Są dwa rodzaje nauki. Od zewnątrz i od wewnątrz. Ten pierwszy uznawany jest za najlepszy lub nawet jedyny. Toteż ludzie uczą się poprzez dalekie podróże, oglądanie, czytanie, uniwersytety, wykłady -uczą się dzięki temu, co wydarza się poza nimi. Człowiek jest istotą głupią, która musi się uczyć. Dokleja więc do siebie wiedzę, zbiera ją jak pszczoła i ma jej coraz więcej, użytkuje ją i przetwarza. Ale to w środku, co jest „głupie" i potrzebuje nauki, nie zmienia się. I Kłoska uczyła się poprzez przyswajanie z zewnątrz do środka.

Wiedza, którą się tylko obrasta, niczego w człowieku nie zmienia albo zmienia go jedynie pozornie, z zewnątrz, jedno ubranie zmienia się na inne. Ten zaś, kto się uczy poprzez branie w siebie, przechodzi nieustanne przemiany, ponieważ wciela w swoją istotę to, czego się uczy.

Kłoska więc, poprzez branie w siebie cuchnących, brudnych chłopów z Prawieku i okolic, stawała się nimi, bywała spita tak samo jak oni, tak samo jak oni przestraszona wojną, tak samo jak oni podniecona. Mało tego, biorąc ich w siebie za gospodą w krzakach, Kłoska brała w siebie ich żony, ich dzieci, ich drewniane, duszne i cuchnące domki wokół Chrabąszczowej Górki. Poniekąd brała w siebie całą wieś i każdy we wsi ból, i każdą nadzieję.

Takie były uniwersytety Kioski. Jej dyplomem stał się rosnący brzuch.

O losie Kłoski dowiedziała się dziedziczka Popielska i kazała przyprowadzić ją do pałacu. Spojrzała na ten wielki brzuch.

– Lada dzień będziesz rodzić. Jak zamierzasz się utrzymywać? Nauczę cię szyć i gotować. Będziesz nawet mogła pracować w pralni. Kto wie, jeżeli wszystko dobrze się ułoży, będziesz mogła zostawić sobie dziecko.

Kiedy jednak dziedziczka zobaczyła obcy i bezczelny wzrok dziewczyny, który śmiało wędrował po obrazach, meblach i obiciach, zawahała się. Gdy zaś ten wzrok przesunął się po niewinnych twarzach jej synów i córki, zmieniła ton.

– Jest naszym obowiązkiem pomagać bliźnim w potrzebie. Ale bliźni muszą chcieć pomocy. Ja się właśnie taką pomocą zajmuję. Utrzymuję przytułek w Jeszkotlach. Tam możesz oddać dziecko, tam jest czysto i bardzo miło.

Słowo „przytułek" przykuło uwagę Kłoski. Spojrzała na dziedziczkę. Pani Popielska nabrała pewności siebie.

– Rozdaję odzież i żywność na przednówku. Ludzie nie chcą cię tutaj. Niesiesz zamęt i rozprzężenie obyczajów. Źle się prowadzisz. Powinnaś stąd odejść.

– A czy mi nie wolno być, gdzie chcę?

– To wszystko jest moje, to moje ziemie i lasy. Kłoska odsłoniła w szerokim uśmiechu swoje białe zęby.

– Wszystko twoje? Ty biedna, mała, chuda suko…

Twarz dziedziczki Popielskiej stężała.

– Wyjdź – powiedziała dziedziczka spokojnie. Kłoska odwróciła się i teraz słychać było, jak jej bose stopy plaskają o posadzkę.

– Ty kurwo – powiedziała do niej Franiowa, sprzątaczka w pałacu, której mąż latem oszalał na punkcie Kłoski, i uderzyła ją w twarz.

Kiedy Kłoska kolebiąc się szła po grubym żwirze podjazdu, gwizdali za nią cieśle na dachu. Wtedy zadarła spódnicę i pokazała im goły tyłek.

Przystanęła za parkiem i chwilę zastanawiała się, dokąd pójść.

Po prawej miała Jeszkotle, po lewej – las. Pociągał ją las. Kiedy tylko weszła między drzewa, poczuła, że wszystko pachnie inaczej: mocniej, wyraźniej. Szła w stronę opuszczonego domu na Wydymaczu, gdzie czasem nocowała. Dom był pozostałością jakiejś spalonej osady, teraz zarósł go las. Jej spuchnięte od ciężaru i upału nogi nie czuły twardych szyszek. Przy rzece poczuła pierwszy, rozlany, obcy ciału ból. Powoli zaczęła ogarniać ją panika. „Umrę, teraz umrę, bo nie ma nikogo, kto mógłby mi pomóc" – myślała przerażona. Stanęła na środku Czarnej i nie chciała zrobić kroku dalej. Zimna woda obmywała jej nogi i podbrzusze. Z wody zobaczyła zająca, który zaraz schował się pod paprocie. Zazdrościła mu. Zobaczyła rybę, kluczącej między korzeniami drzewa. Zazdrościła jej. Zobaczyła jaszczurkę, która wpełzła pod kamień. I też jej zazdrościła. Znowu poczuła ból, tym razem silniejszy, bardziej przerażający. „Umrę – pomyślała – teraz po prostu umrę. Zacznę rodzić i nikt mi nie pomoże." Chciała położyć się w paprociach nad rzeką, bo potrzebowała chłodu i ciemności, ale, wbrew całemu ciału, szła dalej. Ból powrócił po raz trzeci i Kłoska wiedziała już, że niewiele zostało jej czasu.

Zwalony dom na Wydymaczu składał się z czterech ścian i kawałka dachu. Wewnątrz leżał gruz porośnięty pokrzywami. Cuchnęło wilgocią. Po ścianach wędrowały ślepe ślimaki. Kłoska rwała wielkie liście łopianu i ścieliła sobie nimi legowisko. Ból wracał coraz bardziej niecierpliwymi falami. Kiedy przez moment stał się nie do wytrzymania, Kłoska zrozumiała, że musi zrobić coś, żeby wypchnąć go z siebie, wyrzucić na pokrzywy i liście łopianu. Zacisnęła szczęki i zaczęła przeć. „Ból wyjdzie tędy, którędy wszedł" – pomyślała Kłoska i usiadła na ziemi. Podniosła spódnicę. Nie zobaczyła nic szczególnego: ściana brzucha i uda. Ciało było wciąż zwarte i zamknięte w sobie. Kłoska próbowała tamtędy zajrzeć w siebie, ale przeszkadzał jej brzuch. Drżącymi z bólu dłońmi próbowała więc wyr macać to miejsce, którędy powinno wyjść z niej dziecko. Czuła opuszkami palców obrzmiały srom, szorstkie włosy łonowe, ale jej krocze nie czuło dotyku palców. Kłoska dotykała siebie jak czegoś obcego, jak rzeczy.

Ból potężniał! mącił zmysły. Myśli rwały się, niby zetlała tkanina. Słowa i pojęcia się rozpadały, wsiąkały w ziemię. Napęczniałe rodzeniem ciało przejęło całą władzę. A ponieważ ludzkie ciało żyje obrazami, zalały one na wpół przytomny umysł Woski.

Zdawało się Kłosce, że rodzi w kościele, na zimnej posadzce, tuż przed ołtarzem. Słyszała kojące buczenie organów. Potem zdawało jej się, że to ona jest organami i gra, że ma w sobie mnóstwo dźwięków i że gdy zechce, może je wszystkie naraz z siebie wydobyć. Poczuła się potężna i wszechmocna. A zaraz potem tę wszechmoc zniweczyła mucha, zwyczajne buczenie dużej fioletowej muchy tuż nad jej uchem. Ból uderzył Kłoskę z nową siłą. „Umrę, umrę" – jęczała. „Nie umrę, nie umrę" – jęczała za chwilę. Pot zlepiał jej powieki i szczypał w oczy. Zaczęła szlochać. Podparła się rękami i rozpaczliwie zaczęła przeć. A po tym wysiłku poczuła ulgę. Coś chlupnęło i wyskoczyło z niej. Kłoska była teraz otwarta. Opadła na liście łopianu i szukała wśród nich dziecka, ale nic tam nie było, tylko ciepła woda. Więc Kłoska zebrała siły i zaczęła przeć od nowa. Zaciskała oczy i parła. Brała oddech i parła. Płakała i patrzyła w górę. Między zmurszałymi deskami widziała bezchmurne niebo. I tam zobaczyła swoje dziecko. Dziecko podniosło się niepewnie i stanęło na nogach. Popatrzyło na nią tak, jak nikt jeszcze nigdy na nią nie patrzył: z ogromną, niewyrażalną miłością. To był chłopczyk. Podniósł z ziemi gałązkę a ona zamieniła się w małego zaskrońca. Kłoska była szczęśliwa. Położyła się na liściach i wpadła w jakąś ciemną studnię. Wróciły myśli i spokojnie, z gracji przepływały przez jej umysł. „A więc dom ma studnię”. Więc w studni jest woda. Zamieszkam w studni, bo| jest w niej chłodno i wilgotno. W studniach bawią sin dzieci, a ślimaki odzyskują wzrok i dojrzewa zboże. Będę miała czym karmić dziecko. Gdzie jest dziecko?”

Otworzyła oczy i przerażona poczuła, że czas zatrzymał się. Że nie ma żadnego dziecka.

Znowu przyszedł ból i Kłoska zaczęła krzyczeć. Krzyczała tak głośno, że zatrzęsły się ściany zwalonego domu i spłoszyły się ptaki, a ludzie grabiący siano na łąkach podnieśli głowy i przeżegnali się. Kłoska z a krztusiła się i połknęła ten krzyk. Teraz krzyczała do środka, w siebie. Jej krzyk był tak potężny, że brzuch się poruszył. Kłoska poczuła między nogami coś nowego i obcego. Uniosła się na rękach i spojrzała w twarz swojemu dziecku. Oczy dziecka były boleśnie zaciśnięte. Kłoska zaparła się jeszcze raz i dziecko się urodziło. Drżąc z wysiłku, próbowała wziąć je na ręce, ale jej dłonie nie potrafiły trafić w obraz, który widziały oczy. Mimo to odetchnęła z ulgą i pozwoliła sobie ześliznąć się gdzieś w ciemność.

Kiedy się obudziła, zobaczyła obok siebie dziecko: skurczone i martwe. Próbowała przystawić je sobie do piersi. Jej pierś była większa niż ono, boleśnie żywa. Krążyły nad nią muchy.

Przez całe popołudnie Kłoska usiłowała zachęcić martwe dziecko do ssania. Pod wieczór ból powrócił i Kłoska urodziła łożysko. Potem znowu usnęła. We śnie karmiła dziecko nie mlekiem, ale wodą z Czarnej.

Dziecko było zmorą, która siada na piersi i wysysa z człowieka życie. Chciało krwi. Sen Kioski stawał się coraz bardziej niespokojny i ciężki, ale nie mogła się z niego obudzić. Pojawiła się w nim kobieta wielka jak drzewo. Kłoska widziała ją dokładnie, każdy szczegół jej twarzy, fryzury, ubrania. To była bardzo potężna kobieta. Miała kręcone czarne włosy, jak Żydówka, i cudownie wyrazistą twarz. Kłosce wydała się piękna. Pożądała jej całym swoim obolałym ciałem, ale nie było to pożądanie, które znała, z dołu brzucha, spomiędzy nóg; płynęło gdzieś ze środka ciała, z miejsca nad brzuchem, bliskiego sercu. Potężna kobieta pochyliła się nad Kłoska i pogłaskała jej policzek. Kłoska z bliska spojrzała w jej oczy i zobaczyła w nich coś, czego do tej pory nie znała ani nawet nie myślała, że istnieje..Jesteś moja” – powiedziała ogromna kobieta i gładziła Kłoskę po szyi i nabrzmiałych piersiach. Tam gdzie palce dotykały Woski, jej ciało stawało się błogie i nieśmiertelne. Kłoska cała oddawała się temu dotykowi, miejsce po miejscu. Potem wielka kobieta wzięła Kłoskę na ręce i przytuliła do piersi. Kłoska spękanymi wargami znalazła sutek. Pachniał zwierzęcą sierścią, rumiankiem i rutą. Kłoska piła i piła.

W jej sen uderzył grom i raptem zobaczyła, że nadal leży w zwalonej chacie na liściach łopianu. Wokół było szaro. Nie wiedziała, czy to świt, czy zmierzch. Po raz drugi gdzieś bardzo blisko uderzył piorun i w ciągu sekundy z nieba runęła ulewa, która zagłuszyła następne grzmoty. Woda lała się przez nieszczelne deski dachu i zmywała z Kioski krew i pot, chłodziła rozpalone ciało, poiła i karmiła. Kłoska piła wodę wprost z nieba.

Kiedy wyszło słońce, wyczołgała się przed chałupę i zaczęła kopać dół, a potem wyciągała z niej splątane korzenie. Ziemia była miękka i podatna, jaki chciała jej pomóc w pogrzebie. Do nierównego do; włożyła ciało noworodka.

Długo wygładzała ziemię na tym grobie, a kiedy, podniosła wzrok i popatrzyła wokół, wszystko było inne. To nie był już świat, składający się z przedmiotów, z rzeczy, ze zjawisk, które istnieją obok siebie. Teraz to, co widziała Kloska, stało się jedną bryłą, jednym wielkim zwierzęciem albo jednym wielkim człowiekiem, który przybrał wiele postaci, aby pączkować, umierać i odradzać się. Wszystko wokół Kioski było jednym ciałem i jej ciało było częścią tego wielkiego ciała – ogromne, wszechmocne, niewyobrażalnie potężne. W każdym ruchu, w każdym dźwięku przejawiała się jego potęga, która samą wolą stwarza coś z niczego i przemienia coś w nicość.

Kłosce zakręciło się w głowie i oparła się plecami o zwalony murek. Samo patrzenie upijało ją niczym wódka, mąciło w głowie i budziło gdzieś w brzuchu śmiech. Niby wszystko było takie jak zawsze: za niedużą zieloną łączką, przez którą biegła piaszczysta droga, rósł sosnowy las, porośnięty po brzegach leszczyną. Lekki wietrzyk poruszał trawą i liśćmi, grał gdzieś konik polny i bzyczały muchy. Nic więcej. A jednak Kłoska widziała teraz, w jaki sposób konik polny łączy się z niebem i co trzyma leszczyny przy leśnej drodze. Widziała też więcej. Widziała siłę, która przenika wszystko, rozumiała jej działanie. Widziała zarysy innych światów i innych czasów, rozpostarte nad i pod naszymi. Widziała też rzeczy, których nie można nazwać słowami.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationOlga Tokarczuk

Őskor és más idők (részlet) (Hungarian)

Kłoska ideje

 

A mezítlábas lányt, akinek Genowefa egy kopejkát adott, Kłoskának hívták.

Júliusban vagy augusztusban bukkant fel Őskorban. Azért nevezték el így az emberek, mert aratás után felszedegette a szántóföldről az ottmaradt kalászokat, és tűzön megsütötte magának. Később, ősszel krumplit lopott, amikor meg novemberben pusztasággá változott a mező, a kocsmában üldögélt. Néha valaki fizetett neki egy vodkát, néha kapott egy darab kenyeret szalonnával. Az emberek azonban nem szívesen adnak valamit ingyen, különösen a kocsmában nem, így aztán Kłoska kurválkodni kezdett. Vodkától fűtve és kissé már kapatosan kijárt a férfiakkal az udvarra, és egy karika kolbászért odaadta magát nekik. Mivel ő volt a környéken az egyetlen fiatal és ilyen szép nő, a férfiak úgy sündörögtek körülötte, akár a kutyák.

Kłoska csinos, szemrevaló lány volt. Világos haj, világos bőr, amit nem fog a nap. Mindig pimaszul nézett az emberek arcába, még a tisztelendőébe is. Zöld szeme volt, és az egyik kissé oldalra szaladt. A férfiak, akik magukévá tették Kłoskát a bokorban, utána mindig kínosan érezték magukat. Begombolták a gatyájukat, és vörös képpel oldalogtak vissza a rossz levegőjű csehóba. Kłoska sosem akart rendes, tisztességes módon lefeküdni. Azt mondta:

– Mért kéne alád feküdnöm? Egyenlő vagyok veled.

Inkább nekitámaszkodott egy fának vagy a kocsma ácsolt falának, szoknyáját a hátára vetette. Feneke holdként világított a sötétben.

Így tanulta Kłoska a világot.

Kétféle tanulás létezik. Szert tehetünk tudásra kívülről és belülről. Az előbbit szokás a tanulás legjobb, sőt egyetlen módjának tekinteni. Vagyis az emberek távoli utazásokból, nézegetésből, olvasásból, egyetemi előadásokból tanulnak – abból, ami rajtuk kívül történik. Az ember ostoba lény, akinek tanulnia kell. Tapasztgatja hát magára a tudást, összegyűjti, mint a méh; egyre több tudásnak van birtokában, hasznosítja és átalakítja. Az azonban, ami benne van, ami „ostoba”, és aminek tanulnia kellene, nem változik. Kłoska meg abból tanult, hogy magába szippantotta a külvilágot.

A tudás, amit csak magára szed az ember, semmit sem változtat rajta, vagy csak látszólag, külsőleg változtatja meg: egyik ruháját a másikra cseréli. Az viszont, aki a befogadásból tanul, folyamatos átalakuláson megy keresztül, mivel lénye részéve teszi, amit tanul.

Kłoska tehát azáltal, hogy magába fogadta Őskor büdös, koszos parasztjait, olyan lett, mint ők: néha ugyanolyan részeg volt, ugyanúgy félt a háborútól, ugyanúgy fel volt ajzva. Sőt azáltal, hogy magába fogadta őket a kocsma mögött, a bokorban, magába fogadta feleségeiket, gyerekeiket, fülledt, büdös faviskóikat is a Cserebogár-domb körül. Mondhatni, magába fogadta az egész falut, és minden fájdalmat és minden reményt a faluban.

Ez volt Kłoska egyeteme. Kerekedő hasa lett a diplomája.

Hírét vette Kłoska sorsának Popielska földbirtokosasszony, és odavitette a kastélyba. Ránézett a nagy hasára.

– Bármelyik nap szülhetsz. Hogy fogod eltartani magad? Megtanítalak varrni és főzni. Akár a mosodában is dolgozhatsz. Ki tudja, ha minden jól megy, megtarthatod a gyereket.

Ám a lány idegen, pimasz tekintetét látva, amely merészen vándorolt a képeken, bútorokon és kárpitokon, a földbirtokosasszony elbizonytalanodott. Amikor pedig fiai és leánya ártatlan arcán siklott végig a tekintet, hangnemet váltott.

– Kötelességünk segíteni embertársainkon a szükségükben. De embertársainknak akarniuk kell a segítséget. Én történetesen ilyen segítségnyújtással foglalkozom. Menhelyet tartok fenn Jeszkotléban. Oda beadhatod a gyereked, tisztaság van, és nagyon kedvesen bánnak a gyerekekkel.

Kłoska felfigyelt a „menhely” szóra. A földbirtokosasszonyra nézett. Popielska kisasszony visszanyerte önbizalmát.

– Ruhát és élelmiszert osztok az új aratás előtt. Az emberek nem kívánnak itt látni téged. Zavart és erkölcsi fellazulást hozol. Rosszul viselkedsz. Jobban tennéd, ha elmennél innen.

– Nem lehetek ott, ahol akarok?

– Ez az egész az enyém, az én földem és erdőim.

Kłoska széles mosolyban fedte fel fehér fogait.

– Tiéd minden? Te szegény, girhes szuka…

Popielska földbirtokosasszony arca megkeményedett.

– Távozz – mondta nyugodt hangon.

Kłoska sarkon fordult; hallatszott, ahogy meztelen lába a padlón csattog.

– Te kis kurva – mondta neki Franiowa, a kastély takarítónője, akinek férje nyáron teljesen elvesztette az eszét Kłoska miatt – és pofon vágta a lányt.

Míg Kłoska ringó csípővel lépkedett a kocsibejáró durva kavicsán, utánafüttyentettek az ácsok a tetőn. Erre felhajtotta a szoknyáját, és odamutatta nekik a csupasz fenekét.

A parkból kiérve egy pillanatra megállt, és elgondolkodott, hova menjen.

Jobbra Jeszkotle, balra az erdő. Az erdő vonzotta. Amint a fák közé lépett, érezte, mindennek más az illata: erősebb, jellegzetesebb. Egy elhagyott ház felé tartott a Wydymaczon, néha ott töltötte az éjszakát. A ház egy felperzselt település maradványa volt, most benőtte az erdő. Tehertől és forróságtól dagadt lába nem érezte a kemény tobozokat. A folyónál érezte először a testét elöntő, idegen fájdalmat. Lassan hatalmába kerítette a pánik. „Meghalok, most meghalok, senki sincs, aki segíthetne” – gondolta rémülten. Megállt a Fekete-patak közepén, és nem akart továbbmenni. A hideg víz körbemosta a lábát és az altestét. A vízből látott egy nyulat, amely rögtön bebújt a páfrány alá. Irigyelte. Látott egy halat, amint egy fa gyökerei közt cikázott. Irigyelte. Látott egy gyíkot, amint bemászott egy kő alá. Őt is irigyelte. Megint fájdalmat érzett, ezúttal erősebb, ijesztőbb fájdalmat. „Meghalok” – gondolta –, most egész egyszerűen meghalok. Mindjárt szülni kezdek, és senki nem tud segíteni.” Le akart feküdni a folyóparti páfrányok közé, mert hidegre és sötétre vágyott, de teste minden ellenkezése ellenére ment tovább. Harmadszor is visszatért a fájdalom, és Kłoska már tudta, nem sok ideje maradt.

Az összedőlt ház a Wydymaczon négy falból és egy kis darab tetőből állt. Bent csalánnal benőtt kőtörmelék hevert. Nedvességtől bűzlött minden. Vaksi csigák vándoroltak a falakon. Kłoska nagy lapuleveleket tépett, és kibélelte velük a fekhelyet. Egyre türelmetlenebb hullámokban tért vissza a fájás. Mikor egy pillanatra elviselhetetlenné vált, Kłoska rájött, muszáj csinálnia valamit, hogy kilökje magából a fájdalmat, kivesse a csalánra és lapulevelekre. Összeszorította az állkapcsát, és elkezdett nyomni. „Ott fog kijönni a fájdalom, ahol bement” – gondolta, és leült a földre. Felemelte a szoknyáját. Nem látott semmi különöset: a hasfalát és a combját. Teste még mindig osztatlan volt és önmagába zárt. Próbált benézni ott, de akadályozta a hasa. Így hát fájdalomtól remegő kézzel próbálta kitapogatni a helyet, ahol ki kell jönnie belőle a gyereknek. Ujjbegyével érezte az óriási szeméremajkakat, a durva fanszőrzetet, lába köze azonban nem érezte az ujja érintését. Kłoska úgy tapogatta magát, mint egy idegen dolgot, egy tárgyat.

A fájdalom fokozódott, összezavarta érzékeit. Gondolatai szakadoztak, mint a foszlott anyag. A szavak és fogalmak felbomlottak, felszívódtak a földben. Teljes egészében a szüléstől duzzadt test vette át a hatalmat. S minthogy az emberi test képekkel él, azok elöntötték Kłoska félájult agyát.

Úgy rémlett neki, egy templomban szül, a hideg padlón, közvetlenül az oltár előtt. Hallotta az orgona megnyugtató zúgását. Aztán úgy érezte, mintha ő lenne az orgona és játszana: rengeteg hang van benne, s ha akarja, egyszerre kiadhatja magából az összeset. Erősnek és mindenhatónak érezte magát. De rögtön ezután a mindenhatóságot szertefoszlatta egy légy, egy nagy, lila légy közönséges zúgása közvetlenül a füle mellett. A fájdalom újult erővel csapott Kłoskára. „Meghalok, meghalok” – jajgatott. „Nem, nem halok meg” – jajgatott a következő pillanatban. A verejték leragasztotta a szemhéját és csípte a szemét. Zokogni kezdett. A kezére támaszkodott, és kétségbeesetten nyomni kezdett. Az erőfeszítés után megkönnyebbülést érzett. Valami cuppant, és kiugrott belőle. Kłoska most nyitva volt. Leroskadt a lapulevelekre, és kereste köztük a gyereket, de nem talált semmit, csak meleg vizet. Így hát összeszedte az erejét, és újra nyomni kezdett. Összeszorította a szemét, és nyomott. Levegőt vett, és nyomott. Sírt, és nézett fölfelé. A korhadt deszkák között látta a felhőtlen égboltot. S ott megpillantotta a gyerekét. A gyerek dülöngélve felkelt, és a lábára állt. Úgy nézett Kłoskára, ahogy még soha senki: hatalmas, kimondhatatlan szeretettel. Kisfiú volt. Felemelt a földről egy ágacskát, és a lány apró siklóvá változott. Kłoska boldog volt. Lefeküdt a levelekre, és valamilyen mély kútba zuhant. Gondolatai visszatértek, és békésen, szépen keresztülfolytak az elméjén. „Tehát a háznak van egy kútja. Tehát a kútban víz van. Beköltözöm a kútba: hűvös és nedves. A kutakban gyerekek játszanak, a csigák visszanyerik látásukat, és érik a búza. Lesz mivel etetnem a gyereket. Hol a gyerek?”

Kinyitotta a szemét, és rémülten érezte, hogy megállt az idő. Hogy nincs semmilyen gyerek.

Megint jött a fájás, és Kłoska kiabálni kezdett. Olyan hangosan kiabált, hogy remegni kezdtek az összedőlt ház falai és felrebbentek a galambok, a réten szénát gereblyéző emberek pedig felemelték a fejüket, és keresztet vetettek. Kłoska fulladozott, és lenyelte a kiáltást. Most befelé, magában kiabált. Kiáltása olyan erős volt, hogy a hasa megmozdult. Valami újat, idegent érzett a lába között. A kezére támaszkodott, és a gyereke arcába nézett. A gyerek fájdalmasan összeszorította a szemét. Kłoska még egyet nyomott, és a gyerek megszületett. Az erőfeszítéstől remegve próbálta a karjába venni, de keze sehogy sem találta a képet, amit a szeme látott. Ennek ellenére megkönnyebbülten sóhajtott fel, és hagyta, hogy belecsússzon valahova a sötétségbe.

Mikor felébredt, meglátta maga mellett a gyereket: összegörnyedve, élettelenül feküdt. Próbálta a mellére rakni. Melle nagyobb volt, mint a gyerek, és fájdalmasan eleven. Fölötte legyek keringtek.

Kłoska egész délután próbálta rávenni halott gyerekét, hogy szopjon. Este visszajött a fájdalom, és Kłoska megszülte a méhlepényt. Aztán megint elaludt. Álmában nem tejjel, hanem a Fekete-patak vizével táplálta a gyereket. Kísértet volt a gyerek, aki az ember mellére telepszik, és kiszívja belőle az életet. Vért akart. Kłoska álma egyre nyugtalanabb és nehezebb lett, de nem bírt felébredni belőle. Megjelent benne egy nő, akkora, mint egy fa. Kłoska jól látta arca, frizurája, ruhája minden apró részletét. Hatalmas, erős nő. Göndör fekete haja volt, mint a zsidónőknek, és csodálatosan kifejező arca. Kłoska szépnek látta. Egész fájdalmas testével vágyat érzett iránta, de nem az ismerős vágy volt ez, amit a hasa alatt, a lába között érzett; valahonnan a teste belsejéből fakadt, a hasa fölött, a szívéhez közel. A hatalmas nő Kłoska fölé hajolt, és megsimogatta az arcát. Kłoska közelről a szemébe nézett, és meglátott benne valamit, amit addig nem ismert, sőt nem is gondolta, hogy létezik. „Az enyém vagy” – mondta az óriási nő, és megsimogatta Kłoska nyakát és duzzadt mellét. Ahol hozzáért az ujja, a lány teste áldott és halhatatlan lett. Kłoska egész lényével, pontról pontra átadta magát az érintésnek. Aztán a nagy nő a karjába vette Kłoskát, és a melléhez szorította. Kłoska cserepes szájával megkereste a bimbót. Állatszőr, kamilla és ruta illata érződött rajta. Kłoska ivott, ivott.

Álmában villámlott, és hirtelen látta: még mindig az összedőlt viskóban, a lapuleveleken fekszik. Körös-körül szürkület. Nem tudta, hajnal vagy alkony. Másodszor is lecsapott a villám valahol egész közel, és az égből egy másodperc alatt záporeső zúdult, mely elnyomta az újabb mennydörgést. A víz becsorgott a tető laza deszkái közt, és lemosta Kłoskáról a vért és verejtéket, lehűtötte felhevült testét, megitatta-megetette. Kłoska egyenesen az égből itta a vizet.

Mikor feljött a nap, a lány kivonszolta magát a viskó elé, és nekiállt gödröt ásni, aztán meg kihúzgálta a földből az összegubancolódott gyökereket. Puha és engedelmes volt a föld, mintha segítségére akarna lenni a temetésben. Az újszülött testét a hepehupás gödörbe helyezte.

Sokáig egyengette a földet a síron, s amikor felemelte a tekintetét és körülnézett, mindent máshogy látott. Ez már nem az a világ volt, amelyet egymás mellett létező tárgyak, dolgok, események alkotnak. Az, amit Kłoska látott, most egyetlen tömbbé vált, egyetlen hatalmas állattá vagy emberré, amely sok-sok alakot ölt, hogy osztódjon, meghaljon és újjászülessen. Minden egyetlen test volt Kłoska körül, s az ő teste része volt ennek a hatalmas – roppant, mindenható, elképzelhetetlenül erős – testnek. Minden kis mozdulatban, minden hangban az ő ereje nyilvánult meg, amely puszta akaratával hoz létre a semmiből valamit, változtatja a semmit valamivé.

Kłoska megtántorodott, hátát a kidőlt falnak vetette. A puszta nézéstől megrészegült, mint a vodkától, összezavarodott, és nevethetnékje támadt valahol a hasában. Látszólag minden olyan volt, mint mindig: a kis zöld réten túl, amelyen homokos út futott, fenyőerdő állt, a szélén mogyoróbokrok. Könnyű szellő legyezte a füveket és leveleket, valahol tücsök zenélt és legyek dongtak. Semmi több. Ám Kłoska most látta, hogyan kapcsolódik a tücsök az égbolthoz, és mi tartja a mogyoróbokrokat az erdei út mellett. Többet is látott. Látta az erőt, ami áthat mindent, megértette működését. Látta más világok és más idők körvonalait, elterülve a mieink fölött és alatt. Látta azokat a dolgokat is, amelyekre nincs szó.



Uploaded byP. T.
PublisherL’Harmattan Könyvkiadó
Source of the quotationŐskor és más idők
Publication date

minimap