This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Witkiewicz, Stanisław Ignacy: Az ősz búcsúja (Pożegnanie jesieni in Hungarian)

Portre of Witkiewicz, Stanisław Ignacy

Back to the translator

Pożegnanie jesieni (Polish)

„Nareszcie nie trwam w trwaniu” – rzekł głośno Atanazy nieswoim głosem, jakby nie on, i zdanie to, jak nonsens senny, zdawało się mieć jakiś sens niezmiernie głęboki – i łupnął znowu dużą dawkę koko. Jakże wyrazić to, co widział, kiedy już w stanie zwykłym piękność świata jest czasem bólem nieznośnym – ten ból, spotęgowany w nieskończoność i nagle zmieniony w rozkosz tę drugą już, o tym samym co ten ból napięciu, zimną, czystą, przejrzystą... A do tego to poczucie, że to ostatni raz, że już nigdy... Piętrzyły się przed nim znane, kochane szczyty w glorii nieziemskiej, wyniesione już nad tę dolinę, ale w inny wymiar, w idealny byt, graniczący w swej doskonałości z niebytem – bo cóż doskonalszego jest od Nicości?
I kiedy „trwał tak bez trwania”, doszedł go nagle jakiś trzask i szum: ze splątanych skoruszyn i rokit wysunęła się ciemnobrązowa włochata masa i szła przez mały trawniczek między głazami, z którego sterczały zeschłe baldaszki i więdnące jesienne gencjany – wprost ku niemu. Za nią dwa mniejsze takie same stwory: niedźwiedzica z małymi, czyli pewna śmierć – atakuje zawsze pierwsza. Ale Atanazy stracił już pod wpływem koko świadomość niebezpieczeństwa. Szła z wiatrem (lekki chłodny powiew wiał od cieniów w dolinie ku słonecznym krzesanicom Jaworowego) – nie czuła nic – nie widziała zza kamieni. Nagle wysunęła się i ujrzała go. Stanęła. Widział oczy jej pełne strachu i zdziwienia. Małe stanęły też – mrucząc. „Masz babo placek – rzekł Atanazy bez cienia strachu. – Popsuje mi ostatnią chwilę.” Ale i nowy widok ten, i to powiedzenie włączone było w tamtą chwilę: nie rozrywały jej ram tamtego wymiaru, nie naruszały jej uroku. Krótki ryk i niedźwiedzica, stając na tylne łapy, porwała przednimi duży jak dwie głowy kamień i puściła go w Atanazego, a potem zaczęła iść na dwóch łapach ku niemu. Kamień przeleciał mu koło głowy i roztrzaskał się o głaz, o który się opierał. Niedoszły samobójca zerwał się i rozejrzał się dokoła. Instynkt samoobrony działał mechanicznie jak instynkt rozrodczy u sphexa nakłuwającego liszkę. „Oto Bergson – czyż można to właśnie «zamienić na poznanie» – blaga” – pomyślał równie automatycznie w jakimś ułamku sekundy. Broni nie miał. Chwycił całą garść białego proszku, którego kupkę miał na papierze obok siebie i cisnął w pysk niedźwiedzicy rozwierający się tuż nad nim i odskoczył w tył na głaz. Przypomniał mu się Łohoyski, który kokainował swego kota, i roześmiał się nagle szeroko – to była wyższa marka.
Niedźwiedzica zasypana proszkiem o nie znanym jej, wstrętnym zapachu, z ubielonym czarnym pyskiem, opadła na przednie łapy i zaczęła prychać i furczeć, wycierając nos to jedną łapą, to drugą i wciągając przy tym szalone jak na nią dawki zabójczego jadu. Widocznie działanie było piorunujące, bo wpadła wprost w szał, zapominając o Atanazym. Tarzała się z rykiem, z początku z odcieniem wstrętu – potem ryk zamienił się w charczenie rozkoszy. Małe patrzyły ze zdziwieniem na dzikie zachowanie się matki. Leżała przez chwilę bez ruchu, patrząc z zachwytem w niebo, po czym rzuciła się na swe dzieci i zaczęła je pieścić, i bawić się z nimi w szalony, niezwykły widać sposób. Atanazy, zamiast uciekać, zgarnął tylko swoje rzeczy (resztę proszku, jakie dziesięć gramów, zawinął starannie w papierek) i patrzył na to z początku ubawiony. „Zakokainować niedźwiedzicę to jest bezwzględnie najwyższa marka. Oto ten mój czyn przedśmiertny. Jeszcze jedna próba przed śmiercią.” Spojrzał w górę. (Tam, wśród traw, następował względny spokój – niedźwiedzica lizała i pieściła swoje dzieci charcząc z niepojętych, spotęgowanych uczuć.) Wszystko było piękne jak pierwej, ale inaczej...
Nagle jakaś straszna błyskawica świadomości rozdarła mózg Atanazego: był to grom szaleństwa, ale w tym stanie wydało mu się to objawieniem: „Jak to? Ja miałbym tak samo, jak to nieszczęsnę bydlę?” 


Az ősz búcsúja (Hungarian)

„Végre nem tartamban létezem” - szólt Atanazy hangosan, különös, idegennek tűnő hangon, s úgy érezte, mintha a mondatnak, akár egy badar álomnak, valamilyen végtelenül mély értelme lenne - megint bedobott egy nagy adag kokót. Hogy is lehetne kifejezni, amit látott, amikor a világ szépsége néha már közönséges állapotban is elviselhetetlen fájdalommal jár - ez a fájdalom fokozódott a végsőkig, s változott át hirtelen a másik, hűvös, fagyos, áttetsző gyönyörűséggé, amely éppoly intenzív, mint e fájdalom... S mindehhez még az érzés, hogy most utoljára, már soha többé... Földöntúli glóriában tornyosultak előtte az ismert, szeretett hegycsúcsok, a völgy fölé emelkedve, de egy másik dimenzióba, az eszményi létbe, amely tökéletességével a nemléthez közelít-hisz mi tökéletesebb a Semminél?
E „tartam nélküli létezés” közben egyszer csak recsegést és zajt hallott. A berkenyék és törpefüzek sűrűjéből sötétbarna, szőrös tömeg bontakozott ki és csörtetett át a sziklák között a tisztáson, ahol száraz ernyősvirágúak és fonnyadó őszi tárnicsok meredeztek - egyenesen feléje tartott. Mögötte két kisebb, hasonló teremtmény: anyamedve a kölykeivel, vagyis a biztos halál - mindig elsőnek támad. De Atanary a kokótól már elvesztette veszélyérzetét. Szélirányból jött a medve (enyhe, hűvös szellő fújt a völgy árnyékos mélyéből a Jaworowy napfényes sziklafalai felé) - nem érezte a szagot - nem látott a kövektől. Egyszer csak előbukkant, és észrevette Atanazyt. Megállt. Atanazy látta félelemmel és csodálkozással teli tekintetét. A bocsok is megálltak -brummogtak. „Na tessék - mondta Atanazy, és nyoma sem volt benne a félelemnek. - Még elrontja itt nekem az utolsó pillanatokat.” De mind a látvány, mind az, amit mondott, illeszkedett ama bizonyos pillanatba: nem lépett túl másik dimenziója keretein, nem ártott szépségének. Rövid bőgés: az anyamedve a hátsó lábára állt, a mellsővel pedig felkapott egy akkora követ, mint két fej, és Atanazy felé hajította, majd két lábon megindult feléje. A kő a feje mellett süvített el, és a sziklához csattant, aminek támaszkodott. A hoppon maradt öngyilkos felpattant, és körülnézett. Gépiesen működött benne az önvédelem ösztöne, akárcsak a fajfenntartásé a hernyót átszúró darázsban. „A híres Bergson - hát lehet ezt »megismerésre cserélni«? – humbug” - gondolta ugyanilyen gépiesen a másodperc törtrésze alatt. Nem volt nála fegyver. Felkapott egy marék fehér port (ott hevert mellette a papíron, kis kupacban), a fölébe magasodó medve kitátott pofájába csapta, majd felugrott a sziklára. Eszébe jutott Łohoyski, aki kokaint adott a macskájának, és hirtelen elvigyorodott - csúcs. Az anyamedve, az ismeretlen, gusztustalan szagú porral behintve, kifehéredett fekete pofával a mellső lábára zuhant, és prüszkölni, fújtatni kezdett, hol egyik, hol másik mancsával dörzsölve az orrát, őrületes adagot szippantva be a gyilkos méregből. A hatás láthatóan lenyűgöző volt, kitört rajta a téboly, Atanazyról is megfeledkezett. Fetrengett, bőgött, először némi undorral - aztán a bőgés átalakult kéjes hörgéssé. A bocsok megütközéssel figyelték anyjuk szertelen viselkedését. Egy ideig mozdulatlanul feküdt, elragadtatással bámulva az eget, aztán a kölykeire vetette magát, és kezdetét vette valami féktelen, szemlátomást szokatlan ciróka-maróka. Atanazy, ahelyett hogy menekülőre fogta volna, összeszedte a holmiját (a maradék port - olyan tíz gramm lehetett - gondosan becsavarta a papirosba), és egyelőre vidáman figyelte a mókát. „Bekokainozni egy medvét: semmi kétség, ez a csúcs. Íme, a halál előtti nagy tettem. Még egy utolsó próba.” Felnézett. (Odalenn, a fűben viszonylagos nyugalom állt be - az anyamedve az érthetetlen, felfokozott érzésektől hörögve nyalogatta, dédelgette kölykeit.) Szép volt minden, mint először, csak másképp... Hirtelen rettentő felismerés hasított Atanazyba: a téboly villámcsapása, de ebben az állapotban kinyilatkoztatásnak vélte: Hogyan? Én is ilyen lennék, mint ez a szerencsétlen állat? 


Source of the quotationStanisław Ignacy Witkiewicz: Az ősz búcsúja, p. 427–429.

minimap