Andrade, Eugénio de: As palavras

São como um cristal,

as palavras.

Algumas, um punhal,

um incêndio.

Outras,

orvalho apenas.

Secretas vêm, cheias de memória.

Inseguras navegam:

barcos ou beijos,

as águas estremecem.

Desamparadas, inocentes,

leves.

Tecidas são de luz

e são a noite.

E mesmo pálidas

verdes paraísos lembram ainda.

Quem as escuta? Quem

as recolhe, assim,

cruéis, desfeitas,

nas suas conchas puras?

Olyanok vagytok, mint egy kristály,

ti szavak.

Néhányotok tőr,

egy másik lángolás.

Mások

alig egy csepp harmat.

Titokban jöttök, csupa emlék.

bizonytalan imbolyogtok:

csónak vagy csók,

beleborzongnak a vizek.

Cserbenhagyottak, ártatlanok,

könnyűek.

Fényből vagytok szőve

és éjszakából.

És éppen ilyen halványak

zöldek paradicsomiak emlegetnek még.

Ki hallgat rátok? Kicsoda

gyűjt össze, így,

nyersen, torzón,

tiszta kagylóhéjatokba zárva?