Camões, Luís Vaz de: Náiades, Vós que os Rios Habitais

Náiades, vós que os rios habitais
Que os saudosos campos vão regando,
De meus olhos vereis estar manando
Outros que quase aos vossos são iguais.

Dríades, que com seta sempre andais
Os fugitivos cervos derribando,
Outros olhos vereis, que triunfando
Derribam corações, que valem mais.

Deixai logo as aljavas e águas frias,
E vinde, Ninfas belas, se quereis,
A ver como de uns olhos nascem mágoas.

Notareis como em vão passam os dias;
Mas em vão não vireis, porque achareis
Nos seus as setas, e nos meus as águas.

 
Najádok, kiknek hona a folyók,
melyek áztatják a sóvár mezőket,
láthatjátok, hogy szememből a könnyek
árja hasonló bőséggel zuhog.

Driádok, kik gyorslábú szarvasok
nyomában futtok, lenyilazva őket,
szemet láthattok, amely szívet öl meg,
győztesen, vadnál előbbrevalót!

Tegezt, folyót hagyjatok oda gyorsan,
ha meg akarjátok ismerni azt,
mint tör fel a kín egy ember szemében.

Napokat láttok kárba veszni sorban;
de nem jöttök hiába, mert nyilat
leltek övében, s könnyet az enyémben.