Curado, Vasco Luís: A Vida Verdadeira (detail)

O estilo de desdém que a minha mãe usava em relação a tudo fez com que a sua opinião se tornasse imprescindível. Aquele que diz mal de tudo adquire um tom de autoridade definitiva quando diz bem de alguma coisa. Quando falava, todos escutavam. Quando falavam os outros, facilmente se distraía com qualquer coisa, um risco num prato, uma mancha de luz na parede, o que desencorajava aquele que falava. Porque, afinal, nós só falávamos para ela; mesmo quando parecia que estávamos a falar entre nós, era para ela que falávamos. Fazedora e destruidora de pontes, tinha o dom de finalizar conversas, de mudar de assunto sem que ninguém se apercebesse imediatamente da mudança; sabia pôr fim a um diálogo que não lhe interessava atraindo as atenções gerais para outro assunto.

Tecedeira omnisciente, fazia e desfazia os laços e as malhas do nosso universo. Manobradora dos novelos de lã de múltiplas cores e texturas, exigente e segura de si, obrigava o meu pai e os dois filhos a poses de manequim durante as provas da camisola de lã, para experimentar os tamanhos das mangas e das golas, a justeza da cintura. Não era raro um de nós encontrá-la a submeter alguém a essas provas: alguém que era obrigado a uma quietude artificial, os braços levantados ou flectidos de determinada maneira, a cabeça erguida, os olhos fitos na parede em frente, segurando uma parte da camisola junto ao corpo enquanto a mãe testava a justeza de medidas de outra parte. A exigência de ficarmos absolutamente imóveis nessas poses de boneco era ainda maior se estivessem agulhas envolvidas e houvesse o perigo de sermos picados; nem ousávamos respirar, obedientes ao seu comando. Manequins da nossa mãe, era também ela que nos libertava, que anunciava a ordem de dispensa, a autorização provisória de nos soltarmos. De um modo geral, não reconhecia competência a nada nem a ninguém. Suspeitando da insuficiência de tudo e de todos, nada realmente a surpreendia. Dava a impressão de que previra tudo e que tudo aconteceria como ela dizia que ia acontecer, como os seus desenhos esquemáticos de peças de roupa e a respectiva execução. Só tínhamos de confiar nela. Seria muito arriscado ignorar os seus avisos, as suas exortações. Os manequins podiam ter uma autonomia relativa, podiam até aparentar rebeldia e independência, mas, vendo bem, tinham sempre enredados nos pés e nas mãos restos de lã, arrastavam nos seus passos inseguros um fio que, desenrolado, ia ter a um novelo qualquer da gaveta de novelos da nossa mãe.

Quando nasci, os meus pais já não eram pessoas novas e eram, também, filhos de pais muito mais velhos do que eles. Eu e a Irene habituámo-nos ao facto de termos colegas cujos avós tinham a idade dos nossos pais, e cujos bisavós tinham a idade dos nossos avós. A grande diferença de idades entre as gerações da minha família produziu alguns desfasamentos face aos nossos pares.

Filho mais velho, dois anos permaneci filho único, e essa condição teve repercussões para sempre. Aprendi depressa a língua materna – a língua da mãe, porque era com ela que eu estava constantemente e era só com ela que eu falava. Quando outras pessoas se queriam dirigir a mim, faziam-no através da minha mãe, como se eu não as entendesse directamente ou elas não pudessem fazer-se entender; até o meu pai procedia assim. A aprendizagem da língua, em vez de representar o fim da simbiose orgânica, prolongava-a, vencia as vicissitudes do crescimento, as ameaças da separação, era um reforço dessa omnipotência a dois. Talvez o feto, na forja misteriosa dos corpos fecundos, onde vive como o homúnculo na retorta do alquimista, premedite privilégios e conquistas nos seus primeiros sonhos, e o privilégio que eu procurava era esse, o domínio da língua, uma conquista verbal, as palavras inaugurais da mãe. As palavras não eram um património cultural colectivo que eu absorvesse: eram uma propriedade exclusiva da minha mãe, e a mãe legava-me essa propriedade, não para maior independência e autonomia, mas para reforço da nossa ligação. Eram o hino de louvor e glória da nossa união, não o seu cântico fúnebre. Cheguei a crer que a língua e a sua escrita, embora inteligíveis para os outros, fossem coisas privadas nossas. A língua que a minha mãe empregava para falar com o merceeiro, com os vizinhos, com o meu pai, era em tudo igual à língua que usava comigo, essa língua portuguesa que eu julgara só dela – e minha. Se para outros a aprendizagem da língua natal é também a aprendizagem da língua nacional, código com que entendem e se fazem entender na comunidade, para mim a língua era materna – no sentido literal, e não nacional. E foi com um misto de espanto, indignação e afronta que descobri que a língua da mãe era também pertença de um país e de uma comunidade de países. Afinal, as palavras portuguesas coincidiam exactamente com uma fala e uma escrita usadas por milhões de pessoas, em vários continentes, o que era uma coincidência extraordinária, ou então uma apropriação sem escrúpulos da nossa parte. Precocemente, ensinou-me a ler e pouco depois eu já escrevia as primeiras letras com desembaraço. Seduzia-me o mistério das letras, mas o que elas tinham de mais interessante era o facto de ser do agrado da minha mãe que eu as aprendesse, retocadas e cinzeladas por nós, de modo que me apressei a dominá-las. Acreditei que aqueles sinais alfabéticos tinham sido forjados pela minha mãe, que ela os introduzira no mundo tal como os desenhava nas linhas de uma folha para eu os copiar. Legou-me as vogais e as consoantes, enquanto à Irene, mais tarde, não ensinou nada, talvez preocupada com certos efeitos que essas lições precoces tiveram no meu caso. De mim para a Irene há uma degradação, um declínio. Eu ainda conheci a minha mãe na sua fase mitológica, inventora das letras.

Anyám véleménye, a megnyilatkozásait jellemző becsmérlő stílusának köszönhetően, megkerülhetetlenné vált. Az, aki amúgy megvetéssel beszél mindenről, ha éppen jót mond valamivel kapcsolatban, elvitathatatlan tekintélyt szerez magának. Amikor anyám megszólalt, mindenki őt hallgatta. De ha mások beszéltek, bármilyen apró történés könnyen elterelte a figyelmét, legyen az egy karcolás a tányéron, vagy egy fénylő folt a falon. A szónokok ilyenkor elbátortalanodtak. Voltaképpen mindannyian őhozzá beszéltünk, még akkor is, amikor egymással társalogtunk. Anyám hidakat épített és rombolt le. Úgy tudott lezárni beszélgetéseket, egyik témáról a másikra ugorva, hogy senki sem vette észre a váltást. Az  általános figyelmet ügyesen terelte át az őt nem érdeklő kérdésekről másokra.

Mindentudó szövőnő volt, világaink kötéseinek megalkotója és feloldója is egyben. Sokszínű és különböző finomságú pamutgombolyagok létrehozója. Magabiztos és szigorú alkotó, aki a pamut pulóverek felpróbálása során apánkat és minket, két gyermekét is hosszantartó pózolásokra kényszerített, hogy jól láthassa a karok és a magas nyak méretét, illetve pontosíthassa a derékbőséget. Gyakran találtuk őt másokkal is hasonló helyzetekben. Valakivel, aki szintén mesterséges nyugalomra kényszerítve, felemelt vagy kifordított karokkal, kinyújtott nyakkal, üveges szemekkel a szemközti falra meredt, a pulóver egyik részét a testéhez szorítva, hogy mindeközben anyám a másik oldalt kiigazíthassa. Még nagyobb volt az elvárás, hogy a próbababákra jellemző teljesen mozdulatlan testhelyzetben maradjunk, amikor a gombostűk is szerephez jutottak és fennállt a megszúrás veszélye. Parancsainak engedelmeskedve még lélegezni sem mertünk.  Átmenetileg a próbababák testhelyzetének kötelékei alól is  anyánk parancsszava oldott fel minket.

Általában semminek és senkinek sem tulajdonított különösebb hitelt. Semmi sem lepte meg igazán, hiszen mindenkinek és mindennek az elégtelen voltát feltételezte.  Úgy tűnt, előre lát mindent, s amit megjósol, az aszerint fog bekövetkezni, ahogy ő gondolta, akárcsak a ruhadarabok tervezéséhez és kidolgozásához kapcsolódó rajzokon. Bíznunk kellett benne. Veszélyes lett volna figyelmen kivűl hagyni a figyelmeztetéseit és a bíztatásait. A próbababáknak lehetett volna akár bizonyos fokú szabadsága is, ellenállhattak vagy függetlenedhettek volna. A maradék pamutdarabkák azonban körbefonták kezüket és lábukat. Bizonytalan lépésekkel húztak maguk után a fonalat, amely anyánk valamelyik gombolyagos fiókjából tekeredett ki. 

Amikor megszülettem, a szüleim már nem voltak fiatal emberek, s az ő szüleik náluk is jóval idősebbek voltak. Én és Irene hozzászoktunk ahhoz a tényhez, hogy osztálytársaink nagyszülei a szüleink, dédnagyszülei pedig a nagyszüleink korosztályához tartoztak. A generációk közötti nagy korkülönbség némileg eltávolított minket a kortársainktól.

Kétévesen még egyke voltam, s ez a későbbi életszakaszaimra is rányomta a bélyegét. Gyorsan elsajátítottam az anyanyelvemet – az anyám nyelvét, hiszen mindig vele voltam, és csak vele beszélgettem. Amikor mások szóltak hozzám, rajta keresztül tették, azt gondolván, hogy nem érteném őket, vagy ők nem tudnák megértetni magukat. Még apám is ezt az utat választotta. A nyelv elsajátítása, ahelyett hogy megszüntette volna az organikus egységet, meghosszabította azt, legyőzve a növekedés viszontagságait, a szétválás fenyegető veszélyét. Mindenható megerősítés volt ez mindkettőnk számára.  Mint a magzat a termékeny testek kovácsműhelyében, ahol az alkimista kémcsövében homunculusként várakozik és első álmaiban kiváltságokról és hódításokról ábrándozik, talán én is úgy kerestem a kiváltságot, amit nekem a nyelv, a szóbeli hódítás, anyám bevezető szavai jelentettek. A szavak nem egy közös kulturális örökség részei voltak, melyeket magamba szívtam volna, hanem anyám kizárólagos tulajdonai. Rám hagyományozta őket, de nem a függetlenedés vagy az önnállósodás szándékával, hanem hogy így erősítse kapcsolatunkat. Egységünk dicsőítésének himnuszát zengték és nem a temetési rekviemét. Azt hittem, hogy a nyelv és írásformái, bár érthetőek mások számára is, csak a mi magánszféránkhoz tartoznak. A nyelv, amit anyám használt, amikor a fűszeressel, a szomszédokkal vagy az apámmal beszélt, ugyanaz a nyelv volt, amelyen velem kommunikált; az a portugál nyelv, amiről azt gondoltam, hogy csak az ővé és az enyém. Amíg mások számára az anyanyelv egyben a nemzeti nyelv elsajátítását is jelenti, a kódot, amellyel a közösség tagjai megértetik magukat, addig számomra a nyelv a szó szoros értelemben anyai és nem nemzeti nyelvet jelentett.

Így történt, hogy a csodálkozás, a felháborodás, valamint a sértettség vegyes érzésével fedeztem fel, hogy az anyanyelvem nemcsak egy országé, hanem egy több ország alkotta közösségé is egyben. A portugál szavak pontosan egybeesnek a milliók által szóban és írásban, különböző kontinenseken használt nyelvvel. Ez a különleges hasonlatosság valójában egy lelkiismeret nélküli kisajátítás volt a részünkről. Anyám igen korán megtanított olvasni, és kicsivel később habozás nélkül írtam le az első betűket. Elvarázsolt a betűk rejtélyes világa. De ami még különlegesebb volt a számomra, az anyám öröme, amint látta, hogy az általunk kifinomított és cizellált formáikban sajátítom el őket. Ebből következően hamar a birtokomba kerültek. Elhittem, hogy az ábécé jeleit anyám kovácsolta ki és terjesztette el a világon hasonlóképpen azokhoz az alkalmakhoz, amikor aszerint másoltam, ahogy anyám a papírra rajzolta őket. Rám hagyományozta a magánhangzókat és a mássalhangzókat, míg Irene-nek később semmit sem tanított. Talán azért, mert aggasztották bizonyos hatások, amelyek ezeknek a korai leckéknek köszönhetően jelentkeztek nálam. Irene és köztem visszaesés, hanyatlás következett be. Én még emlékszem anyámra ebből a mitologikus korszakából, amikor betűket talált ki.