This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Eça de Queirós, José Maria : Szelíd csoda (O suave milagre in Hungarian)

Portre of Eça de Queirós, José Maria

O suave milagre (Portuguese)

Nesse tempo, Jesus ainda se não afastara da Galileia e das doces, luminosas margens do lago de Tiberíade - mas a nova dos seus milagres penetrara já até Enganim, cidade rica, de muralhas fortes, entre olivais e vinhedos, no país de Issacar.
Uma tarde, um homem de olhos ardentes e deslumbrados passou no fresco vale e anunciou que um novo profeta, um rabi formoso, percorria os campos e as aldeias da Galileia, predizendo a chegada do Reino de Deus, curando todos os males humanos. E, enquanto descansava, sentado à beira da Fonte dos Vergéis, contou ainda que esse rabi, na estrada de Magdala, sarara da lepra o servo de um decurião romano, só com estender sobre ele a sombra da suas mãos; e que noutra manhã, atravessando numa barca para terra dos Gerazenos onde começava a colheita do bálsamo, ressuscitara a filha de Jairo, homem considerável e douto que comentava os Livros na sinagoga. E, como em redor, assombrados, seareiros, pastores e as mulheres trigueiras com a bilha no ombro lhe perguntassem se esse era, em verdade, o Messias de Judeia, e se diante dele refulgia a espada de fogo, e se o ladeavam, caminhando como as sombrs de duas torres, as sombras de Gog e de Magog - o homem, sem mesmo beber daquela água tão fria de que bebera Josué, apanhou o cajado, sacudiu os cabelos e meteu pensativamente por sob o aqueduto, logo sumido na espessura das amendoeiras em flor. Mas uma esperança, deliciosa como o orvalho nos meses em que canta a cigarra, refrescou as almas simples; logo, por toda a campina que verdeja até Ascalão, o arado pareceu mais brando de enterrar, mais leve de mover a pedra do lagar; as crianças, colhendo ramos de anémonas, espreitavam pelos caminhos se além da esquina do muro, ou de sob o sicômoro, não surgiria uma claridade; e nos bancos de pedra, às portas da cidade, os velhos, correndo os dedos pelos fios das barbas, já não desenrolavam, com tão sapiente certeza, os ditames antigos.
Ora então vivia em Enganim um velho, por nome Obed, de uma família pontifical de Samaria, que sacrificara nas aras do monte Ebal, senhor de fartos rebanhos e de fartas vinhas - e com o coração tão cheio de orgulho como o seu celeiro de trigo. Mas um vento árido e abrasado otmo esse vento de decolação que, ao mando do Senhor, sopra das torvas terras de Essur, matara as reses mais gordas das suas manadas, e pelas encostas onde as suas vinhas se enroscavam ao olmo e se estiravam na latada airosa só deixara, em torno dos olmos e pilares despidos, sarmentos, cepas mirradas e a parra roída de crespa ferrugem. E Obed, agachado à soleira da sua porta, com a ponta do manto sobre a face, palpava a poeira, lamentava a velhice, ruminava queixumes contra Deus cruel.
Apenas ouvira, porém, desse novo rabi da Galileia, que alimentava as multidões, amedrontava os Demónios, emendava todas as desventuras - Obed, homem lido, que viajara na Fenícia, logo pensou que Jesus seria um desses feiticeiros, tão costumados na Palestina, como Apolónio, ou rabi Ben-Dossa, ou Simão, o Subtil. Esses, mesmo nas noites tenebrosas, conversam com as estrelas, para eles sempre claras e fáceis nos seus segredos; com uma vara afugentam de sobre as searas os moscardos gerados nos lodos do Egipto; e agarram entre os dedos as sombras das árvores, que conduzem, como toldos benéficos, para cima das eiras, à hora da sesta. Jesus da Galileia, mais novo, com magias mais viçosas decerto, se ele largamente o pagasse, sustaria a mortandade dos seus gados, reverdeceria os seus vinhedos. Então Obed ordenou aos seus servos que partissem, procurassem por toda a Galileia o rabi novo e, com promessa de dinheiros ou alfaias, o trouxessem a Enganim, no país de Issacar.
Os servos apertaram os cinturões de couro - e largaram pela estrada das caravanas que, costeando o lago, se estende até Damasco. Uma tarde avistaram sobre o Poente, vermelho como uma romã muito madura, as neves finas do monte Hérmon. Depois, na frescura de uma manhã macia, o lago de Tiberiade resplandeceu diante deles, transparente, coberto de silêncio, mais azul que o céu, todo orlado de prados floridos, de densos vergéis, de rochas de pórfiro e de alvos terraços por entre os palmares, sob o voo das rolas. Um pescador que desamarrava preguiçosamente a sua barca de uma ponta de relva, assombreada de aloendros escutou, sorrindo, os servos. O rabi de Nazeré? Oh! desde o mes de ljar, o rabi descera, com os seus discípulos, para os lados para onde o Jordão leva as águas.
Os servos, correndo, seguiram pelas margens do rio, até adiante do vau, onde ele se estira num largo remanso, e descansa, e um instante dorme, imóvel e verde, à sombra dos tamarinos. Um homem da tribo dos Essénios, todo vestido de linho branco, apanhava lentamente ervas salutares, pela beira da água, com um cordeirinho branco ao colo. Os servos humildemente saudaram-no, porque o povo ama aqueles homens de coração tão limpo, e claro, e cândido como as suas vestes, cada manhã lavadas em tanques purificados. E sabia ele da passagem do novo rabi da Galileia, que, como os Essénios, ensinava a doçura e curava as gentes e os gados? O essénio murmurou que o rabi atravessara o oásis de Engaddi, depois se adiantara para além... - Mas onde, além? - Movendo um ramo de flores roxas que colhera, o essénio mostrou as terras de além-Jordão, a planície de Moab. Os servos vadearam o rio - e debalde procuraram Jesus, arquejando pelos rudes trilhos, até às fragas onde se ergue a cidadela sinistra de Makaur... No Poço de Jacob repousava uma larga caravana, que conduzia para o Egipto mirra, especiarias e bálsamos de Gilead; e os cameleiros, tirando a água com os baldes de couro, contaram aos servos de Obed que em Gadara, pela lua nova, um rabi maravilhoso, maior que David ou Isaías, arrancara sete demónios do peito de uma tecedeira e que, à sua voz, um homem degolado pelo salteador Barrabás se erguera da sua sepultura e recolha ao seu horto. Os servos, esperançados, subiram logo açodadamente pelo caminho dos peregrinos até Gadara, cidade de altas torres, e ainda mais longe, até ás nascentes de Amalha... Mas Jesus, nessa madrugada, seguido por um povo que cantava e sacudia ramos de mimosa, embarcara no lago, num batel de pesca, e à vela navegara para Magdala. E os servos de Obed, descoroçoados, de novo passavam o Jordão na Ponte das Filhas de Jacob. Um dia, já com as sandálias rotas dos longos caminhos, pisando já as terras da Judeia Romana, cruzaram um fariseu sombrio que recolhia a Efraim, montado na sua mula. Com devota reverência detiveram o homem da Lei. Encontrara ele, por acaso, esse profeta novo da Galileia que, como um deus passeando na terra, semeava milagres? A adunca face do fariseu escureceu enrugada - e a sua cólera retumbou como um tambor orgulhoso:
- Ó escravos pagãos! Ó blasfemos! Onde ouvistes que existissem profetas ou milagres fora de Jerusalém? Só Jeová tem força no seu Templo. De Galileia surdem os néscios e os impostores...
E, como os servos recuavam ante o seu punho erguido, todo enrodilhado de dísticos sagrados - o furioso doutor saltou da mula e, com as pedras da estrada, apedrejou os servos de Obed, uivando: «Racca! Racca!» e todos os anátemas rituais. Os servos fugiram para Enganim. E grande foi a desconsolação de Obed, porque os seus gados morriam, as suas vinhas secavam - e todavia, radiantemente, como uma alvorada por detrás de serras, crescia, consoladora e cheia de promessas divinas, a fama de Jesus da Galileia.
Por esse tempo, um centurião romano, Públio Sétimo, comandava o forte que domina o vale de Cesareira, até à cidade e ao mar. Públio, homem áspero, veterano da campanha de Tibério contra os Partas, enriquecera durante a revolta de Samaria com presas e saques, possuía minas na Ática e gozava, como favor supremo dos deuses, a amizade de Flaco, legado imperial da Síria. Mas uma dor roía a sua prosperidade muito poderosa, como um verme rói um fruto muito suculento. Sua filha única, para ele mais amada que vida ou bens, definhava com um mal subtil e lento, estranho nesmo ao saber dos esculápios e mágicos que ele mandara consultar a Sídon e a Tiro. Branca e triste como a lua num cemitério, sem um queixume, sorrindo palidamente a seu pai, definhava, sentada na alta esplanada do forte, sob um velário, alongando saudosamente os negros olhos tristes pelo azul do mar de Tiro, por onde ela navegara de Itália, numa galera enfestada. Ao seu lado, por vezes, um legionário, entre as ameias, apontava vagarosamente ao alto a flecha e varava uma grande águia voando de asa serena, no céu rutilante. A filha de Sétimo seguia um momento a ave torneando até bater morta sobre as rochas - depois, mais triste, com um suspiro, e mais pálida, recomeçava a olhar para o mar.
Então Sétimo, ouvindo contar, a mercadores de Chorazim, deste rabi admirável, tão potente sobre os espíritos que sarava os males tenebrosos da alma, destacou três decúrias de soldados para que o procurassem por Galileia e por todas as cidades dá Decápole, até à costa e até Ascalão. Os soldados enfiaram os escudos nos sacos de lona, espetaram nos elmos ramos de oliveira - e as suas sandálias ferradas apressadamente se afastaram, ressoando sobre as lajes de basalto da estrada romana que desde Cesareia até ao lago corta toda a tetrarquia de Herodes. As suas armas, de noite, brilhavam no topo das colinas, por entre a chama ondeante dos archotes erguidos. De dia invadiam os casais, rebuscavam a espessura dos pomares, esfuracavam com a ponta das lanças a palha das medas; e as mulheres, assustadas, para os amansar, logo acudiam com bolos de mel, figos novos e malgas cheias de vinho, que eles bebiam de um trago, sentados à sombra dos sicômoros. Assim correram a Baixa Galileia - e do rabi só encontraram o sulco luminoso nos corações. Enfastiados com as inúteis marchas, desconfiando que os Judeus sonegassem o seu feiticeiro para que os Romanos não aproveitassem do superior feitiço, derramavam com tumulto a sua cólera, através da piedosa terra submissa. À entrada das pontes detinham os peregrinos, gritando o nome do rabi, rasgando os véus às virgens: e, à hora em que os cântaros se enchem nas cisternas, invadiam as ruas estreitas dos burgos, penetravam nas sinagogas e batiam sacrilegamente com os punhos das espadas nas Thebahs, os santos armários de cedro que continham os Livros Sagrados. Nas cercanias de Hébron arrastaram os solitários pelas barbas para fora das grutas, para lhes arrancar o nome do deserto ou do palmar em que se ocultava o rabi - e dois mercadores fenícios que vinham de Jope com uma carga de malóbatro, e a quem nunca chegara o nome de Jesus, pagaram por esse delito cem dracmas, a cada decurião. Já a gente dos campos, mesmo os bravios pastores de Idumeia, que levam as reses brancas para o Templo, fugiam espavoridos para as serranias, apenas luziam, nalguma volta do caminho, as armas do bando violento. E, da beira dos eirados, as velhas sacudiam como taleigos a ponta dos cabelos desgrenhados e arrogavam sobre eles as Más Sortes, invocando a vingança de Elias. Assim tumultuosamente erraram até Ascalão: não encontraram Jesus; e retrocederam ao longo da costa, enterrando as sandálias nas areias ardentes.
Uma madrugada, perto de Cesareia, marchando num vale, avistaram sobre um outeiro um verde-negro bosque de loureiros, onde alvejava, recolhidamente, o fino e claro pórtico de um templo. Um velho, de compridas barbas brancas, coroado de folhas de louro, vestido com uma túnica cor de açafrão, segurando uma curta lira de três cordas, esperava gravemente, sobre os degraus de mármore, a aapariçã o do Sol. De baixo, agitando um ramo de oliveira, os soldados bradaram pelo sacerdote. Conhecia ele um novo profeta que surgira na Galileia e tão destro em milagres que ressuscitava os mortos e mudava a água em vinho? Serenamente, alargando os braços, o sereno velho exclamo por sobre a rociada verdura do vale:
- Ó romanos! pois acreditais que em Galileia ou Judeia apareçam profetas consumando milagres? Como pode um bárbaro alterar a ordem instituída por Zeus?... Mágicos e feiticeiros são vendilhões que murmuram palavras ocas para arrebatar a espórtula dos simples... Sem a permissão dos imortais nem um galho seco pode tombar da árvore, nem seca folha pode ser sacudida na árvore. Não há profetas, não há milagres... Só Apolo Délfico conhece o segredo das coisas!
Então, devagar, com a cabeça derrubada, como numa tarde de derrota, os soldados recolheram à fortaleza de Cesareia. E grande foi o desespero de Sétimo, porque sua filha morria, sem um queixume, olhando o mar de Tiro - e todavia a fama de Jesus, curador dos lânguidos males, crescia, sempre mais consoladora e fresca, como a aragem da tarde que sopra do Hérmon e, através dos hortos, reanima e levanta as açucenas pendidas.
Ora entre Enganim e Cesareia, num casebre desgarrado, sumido na prega de um cerro, vivia a esse tempo uma viúva, mais desgraçada mulher que todas as mulheres de Israel. O seu filhinho único, todo aleijado, passara do magro peito a que ela o criara para os farrapos da enxerga apodrecida, onde jazera, sete anos passados, mirrando e gemendo. Também a ela a doença a engelhara dentro dos trapos nunca mudados, mais escura e torcida que uma cepa arrancada. E, sobre ambos, espessamente a miséria cresceu como o bolor sobre cacos perdidos num ermo. Até na lâmpada de barro vermelho secara há muito o azeite. Dentro da arca pintada não restava grão ou côdea. No Estio, sem pasto, a cabra morrera. Depois, no quinteiro, secara a figueira. Tão longe do povoado, nunca esmola de pão ou mel entrava o portal. E só ervas apanhadas nas fendas das rochas, cozidas sem sal, nutriam aquelas criaturas de Deus na Terra Escolhida, onde até às aves maléficas sobrava o sustento!
Um dia, um mendigo entrou no casebre, repartiu do seu farnel com a mãe amargurada e, um momento sentado na pedra da lareira, coçando as feridas das pernas, contou dessa grande esperança dos tristes, esse rabi que aparecera na Galileia e de um pão no mesmo cesto fazia sete, e amava todas as criancinhas, e enxugava todos os prantos, e prometia aos pobres um grande e luminoso reino, de abundância maior que a corte de Salomão. A mulher escutava, com olhos famintos. E esse doce rabi, esperança dos tristes, onde se encontrava? O mendigo suspirou. Ah esse doce rabi! quantos o desejavam, que se desesperançavam! A sua fama andava por sobre toda a Judeia, como o sol que até por qualquer velho muro se estende e se goza; mas, para enxergar a claridade do seu rosto, só aqueles ditosos que o seu desejo escolhia. Obed, tão rico, mandara os seus servos por toda a Galileia para que procurassem Jesus, o chamassem com promessas a Enganim; Sétimo, tão soberano, destacara os seus soldados até à costa do mar, para que buscassem Jesus, o conduzissem, por seu mando, a Cesareia. Errando, esmolando por tantas estradas, ele topara os servos de Obed, depois os legionários de Sétimo. E todos voltaram, como derrotados, com as sandálias rotas, sem ter descoberto em que mata ou cidade, em que toca ou palácio, se escondia Jesus.
A tarde caía. O mendigo apanhou o seu bordão, desceu pelo duro trilho, entre a urze e a rocha. A mãe retomou o seu canto, a mãe mais vergada, mais abandonada. E então o filhinho, num murmúrio mais débil que o roçar de uma asa, pediu à mãe que lhe trouxesse esse rabi que amava as criancinhas, ainda as mais pobres, sarava os males, ainda os mais antigos. A mãe apertou a cabeça esguedelhada:
- Oh filho! e como queres que te deixe e me meta aos caminhos, à procura do rabi da Galileia? Obed é rico e tem servos, e debalde buscaram Jesus, por areias e colinas, desde Chorazim até ao país de Moab. Sétimo é forte e tem soldados, e debalde correram por Jesus, desde o Hébron até ao mar! Como queres que te deixe? Jesus anda por muito longe e a nossa dor mora connosco, dentro destas paredes, e dentro delas nos prende. E mesmo que o encontrasse, como convenceria eu o rabi tão desejado, por quem ricos e fortes supriram, a que descesse através das cidades até este ermo, para sarar um entrevadinho tão pobre, sobre enxerga tão rota?
A criança, com duas longas lágrimas na face magrinha, murmurou:
- Oh mãe! Jesus ama todos os pequeninos. E eu ainda tão pequeno, e com um mal tão pesado, e que tanto queria sarar!
E a mãe em soluços:
- Oh meu filho, como te posso deixar? Longas são as estradas da Galileia e curta a piedade dos homens. Tão rota, tão trôpega, tão triste, até os cães me ladrariam da porta dos casais. Ninguém atenderia o meu recado e me apontaria a morada do doce rabi. Oh filho! Talvez Jesus morresse... Nem mesmo os ricos e os fortes o encontram. O Céu o trouxe, o Céu o levou. E com ele para sempre morreu a esperança dos tristes.
De entre os negros trapos, erguendo as suas pobres mãozinhas que tremiam, a criança murmurou:
Mãe, eu queria ver Jesus...
E logo, abrindo devagar a porta e sorrindo, Jesus disse à criança:
- Aqui estou.


PublisherPublicações Europa-América, Lda
Source of the quotationColecçăo "Livros de Bolso Europa-América" no 224, Lisboa, sd., p. 199-205.

Szelíd csoda (Hungarian)

Abban az időben Jézus még nem hagyta el Galileát és a Tiberiás-tó édes, tündöklő partjait - csodáinak híre azonban már Én-gannim dúsgazdag, erős falakkal kerített, olajfaligetek és szőlőskertek között magasodó városáig jutott Issakár országában.
Egy délután perzselő és fényes tekintetű férfi vonult végig a hűs völgyben, és hírül adta, hogy egy új próféta, egy szépséges rabbi járja Galilea mezőit és falvait, hirdetve Isten Országának eljövetelét, meggyógyítva mindenféle emberi kórt. És amikor letelepedett a Gyümölcsöskertek Forrásánál, hogy megpihenjen, elmondta még, hogy az a rabbi a magdalai úton kigyógyította leprájából egy római decurio szolgáját, csupán azzal, hogy kezének árnyékát reá vetette; és egy másik reggelen, amikor bárkán áthajózott a gergezénusok tartományába, ahol éppen elkezdődött a balzsam begyűjtése, feltámasztotta leányát Jairusnak, aki egy tekintélyes és nagy tudású férfi, ő magyarázza a Könyvet a zsinagógában. És amikor a köréje sereglett ámuló aratók, pásztorok és korsójukat vállukon tartó vízhordó asszonyok megkérdezték tőle, hogy ő volna-e valójában a júdeai Messiás, és őelőtte halad-e tündöklőn az égő pallos, és őt kíséri-e két oldalról, mintha csak két torony árnyékában haladna, Góg és Magóg árnyéka - az az ember, anélkül hogy akár csak ivott volna abból a hideg vízből, amelyből Józsue oltotta szomját, megragadta vándorbotját, megrázta fürtjeit, gondolataiba merülve átment az aquaeductus íve alatt, és azonmód eltűnt a virágzó mandulafák sűrűjében. Ám valami tünékeny remény, mint amilyen a harmat a ciripelő kabócák havában, felvidította az egyszerű lelkeket, s azon a zöldellő mezőn, egészen Askelonig, egyszeriben úgy tetszett, hogy az eke könnyebben hasít a földbe, a kő könnyebben mozdul a présházban; a kökörcsint szedegető gyerekek azt lesték az utakon, hogy a kőfal szöglete mögül vagy egy szikomorfa alól nem lobban-e fel világosság; és a város kapujában kőpadokon üldögélő vének, miközben ujjukat szakálluk szálai között futtatták, már nem ugyanazzal a biztos bölcsességgel hajtogatták régi mondásaikat.
Élt akkoriban Én-gannimban egy szamariai főpapi családból származó öregember, bizonyos Obed, aki az Ebál-hegy szentélyében mutatott be áldozatot, s végtelen birkanyájak és végtelen szőlőskertek ura volt - szíve pedig éppúgy kevélységgel volt telve, miként a csűrjei gabonával. Hanem egy száraz és perzselő fuvallat, mint az a kegyetlen szél, amely az Úr parancsára Essur félelmetes földjein tombol, elpusztította a legkövérebb állatokat a nyájaiból, és a dombok lankáin, ahol szőlőtőkéi a szilfák körül sorakoztak sűrűn, ékes kerítések között, most csak sorvadt szőlővesszők és kíméletlen üszögtől rágott kacsok és levelek maradtak a kopár szilfák és karók között. Obed lerogyott kapuja küszöbén, köpenyét arcára borította, markolta a port, átkozta öregségét, és panaszáradatban tört ki a kegyetlen Isten ellen.
Amint hírét vette azonban az új galileai rabbinak, aki táplálékot adott a sokaságnak, elrettentette a démonokat, és jóra fordított minden bajt, Obed, aki olvasott férfi volt és beutazta Föníciát, nyomban arra gondolt, hogy Jézus azok közül a mágusok közül való, akik oly mindennaposak Palesztinában, mint Ben-Dossa rabbi vagy a leleményes Simon. Akik még borús éjszakákon is a csillagokkal társalognak, mert nekik mindig tisztán ragyognak, és megosztják velük titkaikat; a gabonaföldekről egy szál bottal elkergetik az egyiptomi mocsarakban nőtt böglyöket; ujjukkal felcsippentik a fák árnyékát, és mint sátrat terítik a szérűk fölé, ahol ebéd után megpihennek. Galileai Jézus, aki fiatalabb náluk, minden bizonnyal bűvösebb csodákra képes, és ha busásan meg lesz fizetve, akkor útját állja nyájai fogyatkozásának és zölddé varázsolja szőleit. Ekkor Obed megparancsolta szolgáinak, hogy keljenek útra, szerte Galileában keressék az új rabbit, és pénz vagy drágakövek ígéretével vezessék el Én-gannimba, Issakár országába.
A szolgák felkötötték bőr derékszíjukat - és nekivágtak a karavánútnak, amely a tó partvonalát követve egészen Damaszkuszig vezetett. Egy vöröslő alkonyattal, mely az érett gránátalma színét viselte, megpillantották Hérmon hegyének finom havát. Később, egy szelíd reggel frissességében a Tiberiás-tó tündökölt elébük átlátszón, csenddel betakarózva, kékebben, mint az égbolt, virágzó rétektől, dús gyümölcsöskertektől, porfírszikláktól és pálmaligetek közt megbújó fényes teraszoktól övezve, a légben sűrűn repkedő gerlék alatt. Egy halász, miközben ráérősen eloldotta csónakját egy füves zsombéktól, ahová leanderek vetettek árnyat, mosolyogva hallgatta a szolgákat. A názáreti rabbi? Ó, ő már Ijar havában elment tanítványaival arra a vidékre, ahová a Jordán hordja a vizeit.
A szolgák futva mentek végig a folyó szegélyét követve, egészen a gázlóig, ahol a víz megáll, szélesen kiterül, és egy pillanatra elszunnyad mozdulatlanul és zölden a tamariszkuszok árnyékában. Egy ember az esszénusok törzséből, talpig fehér gyolcsban, a nyakában fehér báránnyal, nyugalmasan gyógyfüveket szedegetett a víz partján. A szolgák alázatosan köszöntötték, mert a nép szereti a tiszta szívű, egyenes és jámbor embereket, akiknek a ruhája is ugyanolyan, mint ők, mert nap mint nap megmerítik a mosómedencében. Vajon véletlenül nem találkozott-e azzal az ifjú rabbival Galileából, akinek, akárcsak az esszénusoknak, édes a szava, s meggyógyít embert és jószágot? Az esszénus halkan azt felelte, hogy a rabbi keresztülment az Engaddi oázison, azután azon túl folytatta útját... - De min túl? - Az esszénus felemelte azt a lila virágos ágat, amelyet az imént szakított le, és elmutatott vele a Jordánon túli földekre, a Moab fennsík felé. A szolgák átgázoltak a folyón - ám hasztalan kutatták Jézust ziháló mellel, göröngyös ösvényeken végig, egészen a meredek sziklafalig, ahol Makaur baljós fellegvára magasodik... Jákob Kútjánál egy hosszú karaván pihent, amely mirhát, gileádi fűszereket és balzsamolajat vitt Egyiptomba; és a tevehajcsárok, miközben bőrtömlőkbe merték a vizet, elmesélték Obed szolgáinak, hogy Gadarában, újholdkor egy csodálatos rabbi, aki nagyobb, mint Dávid vagy Izaiás, hét ördögöt űzött ki egy szövő asszony melléből, egy ember pedig, akit az útonálló Barabás lefejezett, az ő egyetlen szavára kikelt sírjából, addigi hajlékából, és megtért kertjébe. A reményre kapott szolgák sebtében nekieredtek a zarándokok útjának, és elmentek Gadaráig, a magas tornyok városáig, és még azon is túl, az Amalha forrásaiig... Ám Jézus éppen azon a hajnalon szállt halászbárkába a vízen, ahová éneklő és mimózaágakat lengető sokaság kísérte, és elvitorlázott Magdala felé. És Obed megcsüggedt szolgái ismét átkeltek a Jordán fölött, Jákob Fiainak Hídján. Egy nap azután, amikor a hosszú vándorlástól lerongyolódott sarujukban már a római Júdea földjét taposták, egy mogorva farizeus útját keresztezték, aki öszvére hátán hazafelé igyekezett Efraimba. A Törvény emberét hódolatteljesen tartóztatták fel. Nem találkozott-e véletlenül azzal az ifjú galileai prófétával, aki istenként jár a Földön, és csodákat hint el haladtában? A farizeus szikár arca ráncba szaladt és elsötétült - s haragja úgy csapott alá, mint gőgös dobpergés:
- Ó, ti pogány rabszolgák! Ó, ti istenkáromlók! Honnan szeditek, hogy Jeruzsálemen kívül léteznek próféták vagy csodák? Egyedül Jehova erős az ő Templomában. Galileában csak tudatlanok és szélhámosok teremnek...
És miután a szolgák meghőköltek hadonászó öklétől, és megzavarodtak a szent mondatoktól - az őrjöngő bölcs leugrott az öszvérről, az út köveivel hajigálta meg Obed szolgáit, és azt kiabálta: „Ráka! Ráka!”, meg több más hasonló rituális átkot. A szolgák meg sem álltak Én-gannimig. Nagy volt Obed kétségbeesése, mert jószágai elhulltak, a szőlőtövei elszáradtak - miközben sugárzón, mint ahogy a hajnal bukkan elő a hegyek mögül, a galileai Jézus híre vigasztalón és isteni ígértekkel teljesen még mindig növekvőben volt.
Akkoriban egy római centurio, Publius Septimus parancsnokolta azt az erődöt, amely Cesarea völgyét uralta a városig és a tengerpartig. A zord Publius, aki a pártusok ellen harcoló Tiberius táborából származó veterán volt, a szamariai felkelés idején gazdagodott meg fogolyszedésből és fosztogatásból, Attikában bányái voltak, és mint az istenek legnagyobb kegyét, élvezte Szíria birodalmi helytartójának, Flaccusnak a barátságát. Csak éppen fájdalom marta virágzó életét, mint ahogy a féreg rág bele a zamatos gyümölcsbe. Egyetlen leánya, aki drágább volt neki, mint az élete, mint a gazdagsága, valami alattomos és lassan őrlő kórtól darvadozott, amivel szemben azok a kuruzslók és mágusok is tanácstalanul álltak, akiket Szidónból és Tíruszból hozatott hozzá. A halovány és szomorú teremtés, mint a hold a temető fölött, egyetlen panaszszó nélkül, sápadtan mosolyogott apjára, miközben az erőd legmagasabb fokán egy baldachin alól, fekete, bánatos szemével a távolba meredt, a Tíruszi tenger kékjébe, ahová Itáliából érkezett ide egy karcsú vitorlás gályán. Oldalán egy legionárius olykor csendben a magasba irányozta íját a várfokok között, és keresztüllőtt a tündöklő égbolton nyugodt szárnycsapásokkal köröző nagy sasmadarat. Septimus leánya tekintetével pár pillanatig a pörögve zuhanó madarat követte, amíg holtan a sziklához nem csapódott - azután még szomorúbban, akár egy sóhaj, és még sápadtabban ismét a tengerbe fúrta tekintetét.
Ekkor hallotta Septimus Korazinba való kereskedőktől, hogy létezik egy csodálatos rabbi, akinek hatalma van a szellemeken és a lélek legszörnyűbb bajait is meggyógyítja; kiállított katonáiból három decuriát, hogy kutassák fel egész Galileát és Dekapolisz minden városát végig a partokig és Askelonig. A katonák vászonzsákba bújtatták pajzsukat, sisakjukba olajágat tűztek, és vasalt saruikban sietősen távolodtak, visszhangot verve a római út bazaltkövezetén, amely Cesareától a tóig keresztülszeli Heródes egész tetrarchiáját. Éjjel ott villogtak fegyvereik a dombtetőkön a magasra emelt fáklyák hullámzó lángjainál. Nappal elárasztották a falvakat, átkutatták a sűrű gyümölcsöskerteket, lándzsáik hegyével döfködték a szalmakazlakat; és a megriadt asszonyok, csak hogy csillapítsák őket, mézes süteménnyel, friss fügével és borral teli kelyhekkel siettek hozzájuk, amiket egyetlen hajtással ittak ki a szikomorfák árnyékába telepedve. Így rohantak végig DélGalileán - a rabbiból azonban csak a szívekben derengő fénysugarat találták. A hiábavaló meneteléstől megcsömörlöttek, miközben nőtt bennük a gyanú, hogy a zsidók szántszándékkal tagadják le előttük mágusukat, csak hogy a rómaiak ne részesüljenek a legnagyobb csodában, és haragjuknak lépten-nyomon bizonyítékát adták azon a leigázott, jámbor földön. A hidak bejáratánál a rabbi nevét kiáltozva feltartóztatták a zarándokokat, megszaggatták a szüzek fátylát: és azon az órán; amelyen a korsók megmerülnek a ciszternákban, elözönlötték a városok szűk sikátorait, behatoltak a zsinagógákba és szentségtörő módon kardjuk markolatával verték a Thebah-t, a szent cédrusfa szekrényeket, amelyek a Szent Könyveket őrizték. Hebron környékén a remetéket a szakálluknál fogva ráncigálták ki a barlangokból, hogy kikényszerítsék belőlük a pusztaság vagy a pálmaliget nevét, ahol a rabbi rejtőzködik - két föníciai kereskedő pedig, aki Joppéból érkezett bételrakománnyal, és sohasem hallotta Jézus nevét, ezért a vétségért száz drachmát fizetett minden decuriának. A mezei emberek, még a szilaj idumeai pásztorok is, akik a fehér marhákat hajtják a Templomhoz, riadtan a hegyekbe menekültek, ha valahol az országúton szemükbe csillantak az erőszakos csapat fegyverei. És a szirtek széléről borzas hajú öregasszonyok rázták feléjük öklüket, átkokat szórva, és Éliás bosszúját idézve rájuk. Ezzel a lármával jutottak el Askelonba: Jézust ott sem találták; visszavonultak hát a part mentén, miközben sarujuk mélyen süppedt a forró homokba.
Egy hajnalon, valahol Cesarea közelében egy völgyben vonultak, amikor a közeli dombon zöldes-feketés babérligetet pillantottak meg, amelynek mélyén magányos templom oszlopcsarnoka fehérlett. A márványlépcsőn ülve egy hosszú fehér szakállú aggastyán, fején babérkoszorúval, sáfrányszín tunikába öltözve, kezében kurta, háromhúros lírával komoran várta, hogy feltűnjék Nap. A katonák lentről olajággal hadonászva kiáltoztak hozzá. Ismeri-e azt az ifjú prófétát, aki Galileában bukkant fel és olyan mestere a csodáknak, hogy feltámasztja a holtakat és elválasztja a bort a víztől? Az egykedvű öregember egykedvűen széttárta karját, és ezt kiáltotta a völgy harmatos zöldje fölött:
- Ó, rómaiak! valóban hiszitek, hogy Galileában vagy Júdeában csodákat művelő próféták jelentek meg? Hogy tévelyedhet el egy barbár a Zeusz által alkotott rendtől?... A mágusok és varázslók mind egy szálig csavargók, akik üres szavakkal próbálják kicsalni az együgyű emberek pénzét... A halhatatlanok akarata nélkül egyetlen száraz gally sem hullhat le a fáról, egyetlen száraz levél sem rezdülhet a fán. Nincsenek próféták, nincsenek csodák... Egyedül a delphoi Apolló ismeri a dolgok titkát!
Akkor a katonák lassan elindultak, és lehorgasztott fejjel, mint egy csatavesztes nap végén, visszatértek Cesarea erődjébe. És nagy volt Septimus kétségbeesése, mert leánya a Tíruszi tengert nézve, egyetlen panaszszó nélkül meghalt - miközben Jézusnak, az emésztő bajok gyógyítójának a híre még mindig növekvőben volt, vigasztalón és üdén, mint a délutáni szellő, amely Hermon hegyéről fúja kerteken át, hogy felvidítsa és talpra segítse a megdőlt liliomokat.
Én-gannim és Cesarea között egy domb alján rejtőzködő, düledező viskóban élt ez idő tájt egy özvegyasszony, a legszerencsétlenebb Izrael minden asszonya közül. Egyetlen kisfia, magatehetetlen béna, mióta elválasztotta sovány mellétől, amiből táplálta, már hét esztendeje feküdt egy rongyokkal takart rothadó szalmazsákon, nyögdécselve és jajgatva. A betegség az asszonyt is meggyötörte már, befészkelvén magát szakadt gönceibe, ahol ette, mint a penész a pusztába veszett agyagcserepet. A vörös agyaglámpásból már sok éve kiszáradt az olaj. A festett ládában nem maradt egyetlen szem gabona, egyetlen kenyérhéj sem. A nyár kiégette a füvet, és a kecske felfordult. Azután a fügefa száradt el az udvaron. Távol minden településtől, alamizsna, akár kenyér akár méz alakjában, soha nem lépte át a küszöböt. Egyedül a sziklák hasadékaiból szedett füvek sós főzete táplálta Isten e két teremtményét a Kiválasztottak Földjén, ahol még a kártékony madaraknak is jut élelem!
Egy napon koldus nyitott be a viskó ajtaján, elemózsiáját megosztotta a szomorú anyával, rövid ideig sebeit vakargatta a lábán a kemence kövén ülve, azután mesélni kezdett a boldogtalanok reménysugaráról, arról a rabbiról, aki Galileában jelent meg, egy cipóból hetet csinált a kosárban, és szeret minden gyermeket, felszárít minden könnyet, s a szegényeknek egy nagy és ragyogó országot ígér, ahol nagyobb a bőség, mint Salamon udvarában. Az asszony epekedő tekintettel hallgatta. És ez a drága rabbi, a boldogtalanok reménysége, merre található? A koldus felsóhajtott. Ó, ez a drága rabbi! hányan és hányan vágyakoztak utána és fosztattak meg végül reménységüktől! Híre úgy járta be egész Júdeát, mint a Nap, amely megérint és fölmelegít minden öreg falat; színről színre azonban csak azok a szerencsések láthatják arca fényességét, akiket ő maga választ. A dúsgazdag Obed szolgáit küldte szerte Galileában, hogy keressék meg Jézust, és ígéretekkel csalják Én-gannimba; a hatalmas Septimus katonáit küldte el a tenger partjáig, hogy kutassák fel Jézust, és parancsára kísérjék Cesareába. Annyi úton bolyongva és kéregetve maga is találkozott Obed szolgáival, azután Septimus légionáriusaival. És mind úgy tértek vissza, mint a vert hadak, szakadt saruval és anélkül, hogy kifürkészték volna, melyik erdőben vagy városban, melyik odúban vagy palotában rejtőzik Jézus.
Leszállt az alkony. A koldus vette vándorbotját, és elindult lefelé a kemény ösvényen, amely hanga és sziklák közt vezetett. Az anya, a legelgyötörtebb és legelesettebb anya visszahúzódott vackába. És akkor a kisfiú halk suttogással, akár egy szárny suhanása, megkérte anyját, hogy hozza el neki azt a rabbit, aki szereti a gyermekeket, még a legszegényebbeket is, és meggyógyítja a betegeket, még a legrégebben szenvedőket is. Az anya kócos fejéhez kapott:
- Ó, gyermekem! Miként kívánhatod, hogy itt hagyjalak magadra, és nekivágjak az utaknak, hogy megtaláljam a galileai rabbit? Obed gazdag, és szolgái vannak, akik hasztalan keresték Jézust sivatagokban és dombokon, Korazintól Moab országáig. Septimus erős, és katonái vannak, akik hasztalan futottak Jézus után, Hebrontól a tengerig! Miként kívánhatod, hogy itt hagyjalak? Jézus nagyon messze vándorol, a mi fájdalmunk azonban itt lakik velünk, e falak között, és e falak közé szögez bennünket. És még ha megtalálnám is, mint vehetném rá azt a sokak által vágyott rabbit, aki után gazdagok és erősek sóhajtoznak, hogy városokon keresztül ereszkedjék le ebbe a pusztaságba, hogy kigyógyítson bajából egy ilyen szegény béna gyermeket, ezen a rongyos szalmazsákon?
A gyermek, sovány arcán két kövér könnycseppel, ezt suttogta:
- Ó, anyám! Jézus szereti a kicsinyeket. És én még nagyon kicsi vagyok, és a bajom súlyos nagyon, és nagyon szeretnék meggyógyulni!
És az anya ezt zokogta:
- Ó, fiacskám, hogy hagyhatnálak magadra? Galilea útjai hosszúak, az emberek irgalma rövid. Olyan ágrólszakadt, olyan rongyos, olyan boldogtalan vagyok, hogy még a kutyák is megugatnának a házak kapujában. Senki sem figyelne kérésemre és senki sem mutatná meg a drága rabbi hajlékát. Jaj, kisfiam! Lehet, hogy Jézus meg is halt már... Még a gazdagok és az erősek sem találják. Az Ég adta, az Ég elvette. És vele együtt meghalt a boldogtalanok reménysége is.
A gyermek kinyújtotta szánalmas kis kezét a fekete rongyok közül, és ezt rebegte:
- Anyám, én látni akarom Jézust...
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Jézus mosolygott rá a gyermekre:
- Itt vagyok.


PublisherÍbisz Kiadó, Budapest
Source of the quotationSzelíd csoda, in: Egy szőke lány különcségei, p. 119-128.

minimap