Helder, Herberto: Deixarei os jardins a brilhar com seus olhos

(De Cobra)

Deixarei os jardins a brilhar com seus olhos

detidos: hei-de partir quando as flores chegarem

à sua imagem. Este verão concentrado

em cada espelho. O próprio

movimento o entenebrece. Mas chamejam os lábios

dos animais. Deixarei as constelações panorâmicas

destes dias internos.

Vou morrer assim, arfando

entre o mar fotográfico

e côncavo

e as paredes com as pérolas afundadas. E a lua

desencadeia nas grutas o sangue que se agrava.

Está cheio de candeias, o verão de onde se parte,

ígneo nessa criança

contemplada. Eu abandono estes jardins

ferozes, o génio

que soprou nos estúdios cavados.

É a cólera que me leva

aos precipícios de agosto, e a mansidão

traz-me às janelas. São únicas as colinas como o ar

palpitante fechado num espelho.

É a estação dos planetas.

Cada dia é um abismo atómico.

E o leite faz-se tenro durante

os eclipses. Bate em mim cada pancada do pedreiro

que talha no calcário a rosa congenital.

A carne, asfixiam-na os astros profundos nos casulos.

O verão é de azulejo.

É em nós que se encurva o nervo do arco

contra a flecha. Deus ataca-me

na candura. Fica, fria,

esta rede de jardins diante dos incêndios.

E uma criança

dá a volta à noite, acesa completamente

pelas mãos.

(A Kígyó-ból)

Ragyogni hagyom a kerteket átható szemeikkel:

távoznom kell, amikor a virágok a tulajdon

képükhöz érnek. E nyár összpontosult

minden tükörben. Homályba vonja

a saját mozgása. De lángol az állatok

ajka. Elhagyom a belső napok festői

csillagképeit.

Így akarok meghalni, a fotografikus

és homorú tenger,

valamint

az elsüllyedt gyöngyű falak között pihegve. És a hold

szabadon engedi a barlangokban a megsűrűsödött vért.

Tele van mécsesekkel a nyár, ahonnan távozik,

tűzzé válva a megbámult

gyermekben. Elhagyom ezeket a vad

kerteket, az alkotó szellemet,

mely az üreges dolgozószobán átfújt.

A harag vezet engem

az augusztusi szakadékokhoz, és a szelídség

visz az ablakokhoz. A halmok egyedülállóak, akár

a remegő lég, mely egy tükörbe van bezárva.

A bolygók évszaka ez.

Minden nap csupa atomi mélység.

És a tej meglágyul a napfogyatkozások alatt.

Minden ütése visszhangzik bennem a kőfaragónak,

aki kivési a mészkőből a benne rejtőző rózsát.

A húst a mély csillagok megfullasztják a magtokokban.

A nyár kékcsempeszínű.

Mibennünk történik, hogy az íj idege begörbül

a nyíl ellenében. Isten a tisztaságban

támad meg engem. A kertek

e hálója hideg marad a tűzvészek előtt.

És egy gyermek

megfordítja az éjszakát, felgyújtva mindenestől

a kezével.