This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Magalhães, Joaquim Manuel: A taça vazia

Portre of Magalhães, Joaquim Manuel

A taça vazia (Portuguese)

De muitas das coisas, das que mais amo são as fogueiras.

Às vezes acendem-se à beira do mar, uma grade

quebra nos rolos de fumo onde podia agora a tua boca

curvar-se para a minha.

Cobrem o céu com a carlinga abrupta dos clarões,

semeiam a noite de inverno, a noite, ramagens, troncos,

a solidão das faúlhas, a granada que não vais lançar.

 

Quantas vezes ao encontrar um corpo, depois

das conversas espias que produzem o encantamento,

descubro que não encontrei ninguém.

Deitavas-te na banheira, só a água te prendia,

esse motim de cicatrizes navegantes

a que chamei nostalgia no bastião das ruas.

Tu sabes como cantam ainda, futuras, fortuitas,

a toalha, a colónia, o talco, tu sorris,

não é a mim mas ao que vem, ao golpe de cada um.

 

Vagas do fundo do céu afastam-nos do gatilho

da fogueira sem fim, a encina, o canavial,

primeiro incendiado, depois um mapa que desiste

alguém, nós dois, vê-se de alto a baixo rasgado.

Quantas vezes, depois de enredos furtivos, descobri

que nada nos teus olhos seguia o que meus olhos viam.

Cavalo e cavaleiro paravam no descampado de febre.

E já era tarde. A primeira geada, a harmonia da extinção.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://cvc.instituto-camoes.pt/poemasemana

Az üres serleg (Hungarian)

Minden dolgok közül legjobban szeretem

a tengerparton néha még kigyúló

tábortüzeket, s a füst remegő rácsain túl

felidézem a szádat, amint rátapad az enyémre.

S ilyenkor az ég kivilágosul, mint a a téli éjben a pilótafülkék

ahonnan jól látszik minden ágbog,

fatörzs, s a magányos tűz kilőhetetlen szikrái.

 

Hányszor megtörténik az a rádöbbenés,

hogy sok bűvölő beszéd után a meghódított gyönyörű test mögött

bizony nem találunk senkit.

A kádban a víz legalább átöleli lebegőn

az életben szerzett sajgó sebhelyeidet, amiket a

bástyasétányon egykor nosztalgiának neveztem.

Te is tudod, hogy engem elfelejtve már az eljövendőt

köszönti mosolyod, amikor még véletlenül ott vagyok

a törölköződ, a kölnid és a púderod illatában.

 

Az éj mélyén már egy felgyújtott tölgyerdő és nádas

választ el bennünket lobogva valahai tábortüzünk

édenétől, s aztán mint a hosszában brutálisan

elszakított térkép szereplői ketté hasadunk.

Bizony, hányszor láttam titkos kalandjaink után,

hogy a szemed egészen más történetet élt.

Ló és lovas megállt külön-külön a lakatlan pusztán.

És már későre járt. Borzongató a mulandóság hidege.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap