Magalhães, Joaquim Manuel: A taça vazia
A taça vazia (Portuguese)De muitas das coisas, das que mais amo são as fogueiras. Às vezes acendem-se à beira do mar, uma grade quebra nos rolos de fumo onde podia agora a tua boca curvar-se para a minha. Cobrem o céu com a carlinga abrupta dos clarões, semeiam a noite de inverno, a noite, ramagens, troncos, a solidão das faúlhas, a granada que não vais lançar.
Quantas vezes ao encontrar um corpo, depois das conversas espias que produzem o encantamento, descubro que não encontrei ninguém. Deitavas-te na banheira, só a água te prendia, esse motim de cicatrizes navegantes a que chamei nostalgia no bastião das ruas. Tu sabes como cantam ainda, futuras, fortuitas, a toalha, a colónia, o talco, tu sorris, não é a mim mas ao que vem, ao golpe de cada um.
Vagas do fundo do céu afastam-nos do gatilho da fogueira sem fim, a encina, o canavial, primeiro incendiado, depois um mapa que desiste alguém, nós dois, vê-se de alto a baixo rasgado. Quantas vezes, depois de enredos furtivos, descobri que nada nos teus olhos seguia o que meus olhos viam. Cavalo e cavaleiro paravam no descampado de febre. E já era tarde. A primeira geada, a harmonia da extinção.
|
Az üres serleg (Hungarian)Minden dolgok közül legjobban szeretem a tengerparton néha még kigyúló tábortüzeket, s a füst remegő rácsain túl felidézem a szádat, amint rátapad az enyémre. S ilyenkor az ég kivilágosul, mint a a téli éjben a pilótafülkék ahonnan jól látszik minden ágbog, fatörzs, s a magányos tűz kilőhetetlen szikrái.
Hányszor megtörténik az a rádöbbenés, hogy sok bűvölő beszéd után a meghódított gyönyörű test mögött bizony nem találunk senkit. A kádban a víz legalább átöleli lebegőn az életben szerzett sajgó sebhelyeidet, amiket a bástyasétányon egykor nosztalgiának neveztem. Te is tudod, hogy engem elfelejtve már az eljövendőt köszönti mosolyod, amikor még véletlenül ott vagyok a törölköződ, a kölnid és a púderod illatában.
Az éj mélyén már egy felgyújtott tölgyerdő és nádas választ el bennünket lobogva valahai tábortüzünk édenétől, s aztán mint a hosszában brutálisan elszakított térkép szereplői ketté hasadunk. Bizony, hányszor láttam titkos kalandjaink után, hogy a szemed egészen más történetet élt. Ló és lovas megállt külön-külön a lakatlan pusztán. És már későre járt. Borzongató a mulandóság hidege.
|