Monteiro, Adolfo Casais: Paz aos mortos

Detestei sempre os arquitectos de infinito:

como é feio fugir quando nos espera a vida!

Nunca tive saudades do futuro

e o passado... o passado vivi-o, que fazer?!

- e não gosto que me ordenem venerá-los

se eu todo não basto a encher este presente.

Não tenho remorsos do passado. O que vivi, vivi.

Tenho, talvez, desprezo

por esta débil haste que raramente soube

merecer os dons da vida,

e se ficava hesitante

na hora de passar da imaginação à vida.

As pazadas de terra cobrindo o que já fui

sabem mal, às vezes; noutros dias

deliro quando lanço à vala um desses seres tristonhos

que outrora fui, sem querer.

Mindig is megvetettem az elefántcsont-torony építőket,

micsoda hitványság elmenekülni az élet elől!

Soha nem éreztem nosztalgiát a jövő iránt

és a múlt után sem... megéltem, mit tegyek?!

– és nincs ínyemre kényszer-tisztelni őket,

főként, ha teljes lényegemmel is kevés vagyok betölteni a jelent.

Nincs lelkifurdalásom a múltam miatt. Éltem, ahogy éltem.

Bár olykor van bennem némi megvetés

a gyönge sarj iránt, aki voltam, aki ritkán

érdemelte ki az élet adományait,

aki akkor tévelyedett el,

abban az órában, amikor az ábrándvilágból az életbe lépett át.

De azért néha napján nehezen viselem a rámlapátolt földet,

elhantolását annak, aki már megtörténtem,

más napokon pedig őrjöngve magam vetem sírgödörbe

azt a lényt, aki valamikor akaratom ellenére voltam.