Búgó hang a sötétlő tengeren, egy kifutó hajó;
„ej-hó" szól vissza a halászok kórusa a feledésből,
eveznek, hátukon a bánat szörnyű súlya,
messziről jönnek, s nyögve tűnnek el a csendes éjszakában.
Honnan e hang, nyugalmas ifjúságom hangja,
honnan zeng fel a bölcsődal a régi zongorán,
miért jöttek a nagy kocsik, hogy meszet zúdítsanak a sárba?...
Susana szeme méz volt, ám Ely keblei szépek;
Susana meggyötört, csak nézett, nézett a hosszú alkonyatba;
Ely csókja perzselt a nedves homokon ...
Órákon át csodáltam magam a tükörben.
Egy nap üzentem: „Susana, felejts el, nem vagyok méltó rád - örökre a tiéd ..."
Aztán Ely és én nekivágtunk - remegett karomban,
remegtem karjában, remegtek keblei,
remegett az éjszaka is; s a halászok: „ej-hó, ej-hó!" ...
Volt két barátom, Mário és Quincas, szegények voltak, de nem tudták.
Velük tanultam meg fákat döntögetni s búgó kagylókat szedni a tenger mélyiről,
én meg kioktattam őket, hogyan vegyék le lábukról a mosolygós-félénk parti lányokat.
Megmutattam nekik a szonettjeimet - szemük cserébe kerekre nyílt,
s hálából érett mangókat loptak az útmenti fákról.
Egyszer Dumas egyik könyve került a kezembe, s legott elfeledtem a barátaimat.
Egyszer csak hozott a posta egy zsák mangót:
„A távolból, sok szeretettel" ...
Hogy is felejteném az éjszakát betöltő tengerzúgást,
hogyan felejthetném el Susanát és Elyt,
hogy is ne emlékeznék nincstelen társaimra? .. .
Ők ezek a folyvást gyötrő emlékképek,
a rámhulló nyugtalan éjszakával jönnek,
ők új barátaim, kik ellopják és elhozzák nekem a fényt.
Feledhetem-e vajon a szorongást, az elsőt,
mikor a tenger zúgása nem csitul fülemben,
mikor az élet az a hajó a ködben, s csak búgatja kürtjét,
mikor „ej-hó, ej-hó" nyögi a halászokkal minden éjszaka ...