Mintha nem volna: benső, édes
öröm és sírhatnék együtt, alvó kisgyerek
az én hazám. Féltve őrzöm hát az álmát
gyermekemnek, messzi űzetve tőle;
sírva vágyom hozzád, édes hazám.
Ha kérditek, mi a hazám, azt mondom:
nem tudom. És tényleg nem tudom,
hogyan, miért s mikor hazám,
csak azt tudom, maga a fény, a só, a viz,
mely építi s lerontja, súlyos
könnyekké oldja kínzó bánatom.
Csókkal illetni vágyom szemed, hazám,
dúdolva ringatnálak, símogatnám hajad ...
Rút (aranysárga-zöld!) rongyaid helyett öltöztetnélek
színpompás ruhákba, én szegény,
mezítlábas
hazám!
Mert oly nagyon, annyira szeretlek, én,
a hontalan mag, ki a szélből születtem,
aki nem jövök s nem megyek, hanem csak lebegek
folyvást a fájó időben, láthatatlan
szálként fűzök össze tettet
s gondolatot, én a hitetlen,
mindent betöltő teredben, Isten!
Hazám, olyan vagy bennem, mint a moccanó
virág, úgy élsz bennem, mint halott szerelem,
eskü, amely kötöz; dogmák nélküli hitem vagy,
mindenütt téged érezlek, ahol csak feszengek
ebben az idegen, kandallós szobában,
ahol már boltív sincsen.
Ó, hazám, emlékszem arra az estére Maine-ben, Új-Angliában,
mikor örökre kicsúszott a föld minden alól,
és láttam, az alfát és a bétát, láttam, mint viszi az égre őket a Kentaur,
és láttak engem is sokan, amint ott álltam az elborult mezőn,
és vártam, hátha felkél a Dél Keresztje,
a réglátott ismerős, de jött a hajnal ...
Mézfolyó, te bús, kedves állat,
bálványként imádott hazám, üdv neked!
Micsoda édes, gúzsbakötött remény,
hogy egyszer igy szólok, várj rám, ne félj ...
Mindjárt megyek!
Látni akarlak újra, hazám, s hogy
viszontlássalak, mindent elfeledtem,
tönkrementem, vak lettem, néma és süket,
szemtől-szembe láttam sanyar halálomat,
szakítottam nőkkel, széttéptem verset, látóhatárt,
s maradtam egyedül, egyszál magam.
Édes hazám ... Te nem kérkedsz virágaiddal,
sem lobogóddal, nem, te a keskeny utak
fogyó reménye vagy, kipállott ajkú föld,
fehér parti homok, a százados nagy folyó,
amely felhőt iszik és port eszik,
a vizelete tenger.
Te vagy a legszebb,
s micsoda tűz van benned, mennyi jóakarat,
s mennyi vágy, hogy libertas quae sera tamen,
amit egy vizsgán így fordítottam:
„felszabadulsz egyszer te is".
Hát úgy legyen!
Oly sokszor hallgatom, mit mond a szél,
mely becézve simogatja, kócolja hajad,
hazám, s mohón szívom be földed illatát ...
S jaj, mennyire vágyom álomba merülni
drága hegyeid közt, és csak figyelni,
hogyan korgatja gyomrodat az éhség,
és, néger harci dob, hogy dübög szívverésed.
Nem mondom ki neved, édes hazám,
neved szeretett otthon, kicsinyke ország,
amely nem éppen arra rímel, hogy szelíd anya,
úgy élsz bennem, mintha a kislányom volnál,
neved inkább a gyöngédség szigetéé,
valahogy így:
Brazil-sziget.
Most barátnőm, a pacsirtát szólítom,
s megkérem, kérje meg a csalogányt,
az pedig a szabiá madarat,
hogy vigye el csőrében ezt az avigrammot:
„Édes hazám, szeretettel vágyódva köszönt:
Vinícius de Morais".