Nemésio, Vitorino: A sószállító hajó (részlet) (Navio de Sal (detail) in Hungarian)
Navio de Sal (detail) (Portuguese)Quando eu era pequeno, vinha o navio de sal, Era um acontecimento! E meu tio António Machado ia sempre ao areal Com o seu óculo de alcance desencanudado a barlavento. Era um iate cheio de cordas e de velas, Chamado Santo Amaro, o Veloz ou o Diligente, E, como trazia o sal, que é o sabor das panelas, Era esperado tal qual como se fosse um ausente. Na barra do horizonte era um ponto sozinho, Mas crescia no vento a sua vela crua, E o sol, ao morrer, tingia-lhe de vinho A proa que vestia a pau a vaga nua. Ali vinha, do Alto, sem sextante nem erro, Enchendo devagar as previstas derrotas, E plantava no fundo a sua raiz de ferro Fazendo abrir no céu como flores as gaivotas. As raparigas sãs da ribeira do mar, Que traziam na pele um aroma silvestre, Punham os olhos muito compridos, a cismar, Nas cordas que secavam as roupas íntimas do Mestre. Os pescadores mediam com a linha das pestanas O tamanho do Audaz, a sua popa alceira: Nunca tinha arribado àquelas praias insulanas Tanto pano de verga, tanto oleado, tanta madeira! Por isso a Vila, abrindo nas rochas duras A branca humanidade das suas nocturnas casas, Se encostava ao bater daquelas velas escuras Como o corpo de um pássaro se deixa levar pelas asas…
|
A sószállító hajó (részlet) (Hungarian)Gyerekkoromban a sószállító hajó érkezése micsoda esemény volt! Antonio Machado nagybácsim mindig kiment a homokpartra, s a szélfelőli oldalon végtelent-vizslató szemüvegével pásztázta a láthatárt. A kötélzettel és vitorlákkal dúsan fölszerelt jacht neve talán Santo Amaro, Veloz vagy Diligente volt. És mivel sót hozott, mely ébreszti fazekak zamatát, úgy vágyták jöttét, mintha egy régen várt távollévő volna. Magányos pontként bukkant fel a horizonton, de széldagasztotta nyersvászon vitorláival egyre nőtt, s a tengerre hanyatló nap borszínűre festette árboccal ékes orrát, melyet csupasz hullám öltöztetett. Jött, a nyílt tenger felől, szextáns nélkül, mégis tévedhetetlen, komótosan járva be a kiszabott útvonalat. Aztán a mélységben elültette horgonya vasgyökerét, és virágként lebbenő sirályokkal borította az eget. A dűnék viruló lányai, bőrükön az erdők illatával, távolság-faló szemüket a kötélzetre vetették, tekintetük merengve pihent meg a Mester aszalódni kitett fehérneműin. A halászok, pillantásuk hunyorogva kivetett horgászzsinórjával becsülték föl a hajó méreteit, magasba ívelő, büszke tatját. Soha nem kötött ki azokon a szigetpartokon annyi vitorlarúd-vászon, annyi viaszos vászon, annyi fa! Ezért a Falu a durva sziklák közt kiárasztva az éjszakai házakból fehérlő ember-melegét, úgy adta át magát a sötétben csapkodó vitorláknak, mint egy madár, mely testét szárnyaira bízza, hogy vigyék…
|