Nemésio, Vitorino: Pus-me a contar os alciões chegados

Pus-me a contar os alciões chegados

(Minha memória era água, água...).

Fez-me mal aquela alta tristeza

De bicos vagabundos,

Mas năo chorei os alciões desterrados.

Sempre gostei de aves e de lágrimas.

Lágrimas, agora, năo podia,

Mas podia os alciões

- E dei-lhes meus olhos para ovos

(Que as fęmeas estavam cansadas

E vinham de terra fria).

Firme e condescendente,

Fechei as pálpebras pesadas

De contradiçăo e de poesia.

- E um mundo novo, de alciões novos,

Esse era o meu quando as abria.

Ahogy megjöttek, elkezdtem számolni a jégmadarakat.

(Az emlékezetem víz volt, víz...),

Lehangolt az égi vándorok

Magasban húzó szomorúsága.

De nem sirattam el a száműzött jégmadarakat.

Mindig kedveltem a madarakat és a könnyeket.

Itt most a sírás nem segíthetett.

De a jégmadarakért valamit megtehettem:

- Odaadtam nekik a szemem tojásnak

(Mert nőstényeiket elcsigázta észak

Hideg földjéről a visszaút).

Határozottan, de engedékenyen

Lehunytam két súlyos szemhéjamat,

Az ellentmondásoktól és a költészettől terhesen,

És egy másik világ, új jégmadarak új világa

Volt az enyém, amikor kinyitottam őket.