Pessoa, Fernando: Opiárium (Opiário in Hungarian)

Álvaro de Campos:

 

Ao Senhor Mário de Sá-Carneiro

 

É antes do ópio que a minh'alma é doente.

Sentir a vida convalesce e estiola

E eu vou buscar ao ópio que consola

Um Oriente ao oriente do Oriente.

 

Esta vida de bordo há-de matar-me.

São dias só de febre na cabeça

E, por mais que procure até que adoeça,

já não encontro a mola pra adaptar-me.

 

Em paradoxo e incompetência astral

Eu vivo a vincos de ouro a minha vida,

Onda onde o pundonor é uma descida

E os próprios gozos gânglios do meu mal.

 

É por um mecanismo de desastres,

Uma engrenagem com volantes falsos,

Que passo entre visões de cadafalsos

Num jardim onde há flores no ar, sem hastes.

 

Vou cambaleando através do lavor

Duma vida-interior de renda e laca.

Tenho a impressão de ter em casa a faca

Com que foi degolado o Precursor.

 

Ando expiando um crime numa mala,

Que um avô meu cometeu por requinte.

Tenho os nervos na forca, vinte a vinte,

E caí no ópio como numa vala.

 

Ao toque adormecido da morfina

Perco-me em transparências latejantes

E numa noite cheia de brilhantes,

Ergue-se a lua como a minha Sina.

 

Eu, que fui sempre um mau estudante, agora

Não faço mais que ver o navio ir

Pelo canal de Suez a conduzir

A minha vida, cânfora na aurora.

 

Perdi os dias que já aproveitara.

Trabalhei para ter só o cansaço

Que é hoje em mim uma espécie de braço

Que ao meu pescoço me sufoca e ampara.

 

E fui criança como toda a gente.

Nasci numa província portuguesa

E tenho conhecido gente inglesa

Que diz que eu sei inglês perfeitamente.

 

Gostava de ter poemas e novelas

Publicados por Plon e no Mercure,

Mas é impossível que esta vida dure.

Se nesta viagem nem houve procelas!

 

A vida a bordo é uma coisa triste,

Embora a gente se divirta às vezes.

Falo com alemães, suecos e ingleses

E a minha mágoa de viver persiste.

 

Eu acho que não vale a pena ter

Ido ao Oriente e visto a índia e a China.

A terra é semelhante e pequenina

E há só uma maneira de viver.

 

Por isso eu tomo ópio. É um remédio

Sou um convalescente do Momento.

Moro no rés-do-chão do pensamento

E ver passar a Vida faz-me tédio.

 

Fumo. Canso. Ah uma terra aonde, enfim,

Muito a leste não fosse o oeste já!

Pra que fui visitar a Índia que há

Se não há Índia senão a alma em mim?

 

Sou desgraçado por meu morgadio.

Os ciganos roubaram minha Sorte.

Talvez nem mesmo encontre ao pé da morte

Um lugar que me abrigue do meu frio.

 

Eu fingi que estudei engenharia.

Vivi na Escócia. Visitei a Irlanda.

Meu coração é uma avòzinha que anda

Pedindo esmola às portas da Alegria.

 

Não chegues a Port-Said, navio de ferro!

Volta à direita, nem eu sei para onde.

Passo os dias no smokink-room com o conde -

Um escroc francês, conde de fim de enterro.

 

Volto à Europa descontente, e em sortes

De vir a ser um poeta sonambólico.

Eu sou monárquico mas não católico

E gostava de ser as coisas fortes.

 

Gostava de ter crenças e dinheiro,

Ser vária gente insípida que vi.

Hoje, afinal, não sou senão, aqui,

Num navio qualquer um passageiro.

 

Não tenho personalidade alguma.

É mais notado que eu esse criado

De bordo que tem um belo modo alçado

De laird escocês há dias em jejum.

 

Não posso estar em parte alguma.

A minha Pátria é onde não estou.

Sou doente e fraco.

O comissário de bordo é velhaco.

Viu-me co'a sueca... e o resto ele adivinha.

 

Um dia faço escândalo cá a bordo,

Só para dar que falar de mim aos mais.

Não posso com a vida, e acho fatais

As iras com que às vezes me debordo.

 

Levo o dia a fumar, a beber coisas,

Drogas americanas que entontecem,

E eu já tão bêbado sem nada! Dessem

Melhor cérebro aos meus nervos como rosas.

 

Escrevo estas linhas. Parece impossível

Que mesmo ao ter talento eu mal o sinta!

O fato é que esta vida é uma quinta

Onde se aborrece uma alma sensível.

 

Os ingleses são feitos pra existir.

Não há gente como esta pra estar feita

Com a Tranqüilidade. A gente deita

Um vintém e sai um deles a sorrir.

 

Pertenço a um gênero de portugueses

Que depois de estar a Índia descoberta

Ficaram sem trabalho. A morte é certa.

Tenho pensado nisto muitas vezes.

 

Leve o diabo a vida e a gente tê-la!

Nem leio o livro à minha cabeceira.

Enoja-me o Oriente. É uma esteira

Que a gente enrola e deixa de ser bela.

 

Caio no ópio por força. Lá querer

Que eu leve a limpo uma vida destas

Não se pode exigir. Almas honestas

Com horas pra dormir e pra comer,

 

Que um raio as parta! E isto afinal é inveja.

Porque estes nervos são a minha morte.

Não haver um navio que me transporte

Para onde eu nada queira que o não veja!

 

Ora! Eu cansava-me o mesmo modo.

Qu'ria outro ópio mais forte pra ir de ali

Para sonhos que dessem cabo de mim

E pregassem comigo nalgum lodo.

 

Febre! Se isto que tenho não é febre,

Não sei como é que se tem febre e sente.

O fato essencial é que estou doente.

Está corrida, amigos, esta lebre.

 

Veio a noite. Tocou já a primeira

Corneta, pra vestir para o jantar.

Vida social por cima! Isso! E marchar

Até que a gente saia pla coleira!

 

Porque isto acaba mal e há-de haver

(Olá!) sangue e um revólver lá pró fim

Deste desassossego que há em mim

E não há forma de se resolver.

 

E quem me olhar, há-de-me achar banal,

A mim e à minha vida... Ora! um rapaz...

O meu próprio monóculo me faz

Pertencer a um tipo universal.

 

Ah quanta alma viverá, que ande metida

Assim como eu na Linha, e como eu mística!

Quantos sob a casaca característica

Não terão como eu o horror à vida?

 

Se ao menos eu por fora fosse tão

Interessante como sou por dentro!

Vou no Maelstrom, cada vez mais pró centro.

Não fazer nada é a minha perdição.

 

Um inútil. Mas é tão justo sê-lo!

Pudesse a gente desprezar os outros

E, ainda que co'os cotovelos rotos,

Ser herói, doido, amaldiçoado ou belo!

 

Tenho vontade de levar as mãos

À boca e morder nelas fundo e a mal.

Era uma ocupação original

E distraía os outros, os tais sãos.

 

O absurdo, como uma flor da tal Índia

Que não vim encontrar na Índia, nasce

No meu cérebro farto de cansar-se.

A minha vida mude-a Deus ou finde-a...

 

Deixe-me estar aqui, nesta cadeira,

Até virem meter-me no caixão.

Nasci pra mandarim de condição,

Mas falta-me o sossego, o chá e a esteira.

 

Ah que bom que era ir daqui de caída

Pra cova por um alçapão de estouro!

A vida sabe-me a tabaco louro.

Nunca fiz mais do que fumar a vida.

 

E afinal o que quero é fé, é calma,

E não ter estas sensações confusas.

Deus que acabe com isto! Abra as eclusas —

E basta de comédias na minh'alma!

 

(No Canal de Suez, a bordo)

Álvaro de Campos:

 

Mário de Sá-Carneiro úrnak

 

A lelkemet nem ópium sebezte,

Az élettől sápadoztam, darvadoztam,

De vigaszom rémlett az ópiumban,

Kelet keletje csábított Keletre.

 

Megöl, tudom, e fedélzeti élet.

Fejemben lázas napok kergetőznek.

Ezerszer jobb, ha betegség gyötör meg,

Az alkalmazkodáshoz én nem értek.

 

Az ellentmondásos, rossz csillag-állás

Arany sebekkel utamat kiszabja.

Önérzetem lecsúszik a habokba,

Idegcsomóim hullámok cibálják.

 

A képzelet torz lendítőkerékkel

A katasztrófát működésbe hozza,

Egy kertben rálelek a vérpadokra,

Szárukat vesztett virágok kísérnek.

 

Amíg a lakk- és csipkelét bodor

Hímzésén tántorogva megyek át,

Érzem, a kés, amellyel a Futárt

Levágták, otthon hányódik valahol.

 

A bűnt, mi úri nagyatyámra rávall,

Egy utasbőrönd mélyén levezeklem.

Az ópiumnak sírgödrébe estem.

Lógnak egy akasztófán huszasával

 

Idegeim, s a morfium-bökéstől

Elsüllyedek a vízszín dobogásban.

A gyémántokkal teli éjszakában

A hold mint végzetemnek arca kél föl.

 

Én, iskoláim rossz diákja egykor,

Nézem, ahogy a Szuezi-csatornán

Halad a gőzös életem sodorván,

Akár a kámfort fényes virradatkor.

 

A felhasznált időt elveszítettem,

Ha dolgoztam, csak fáradtságra lesve.

Egy kar feszül a torkomon keresztbe,

Az fojtogat és védelmez meg engem.

 

Gyerekként kezdtem, úgy ahogy akárki,

Egy portugál gyarmati tartományban,

És angolságom, azt mondják, hibátlan,

Mert angolokkal szoktam összejárni.

 

Szeretném, hogyha verset és novellát

Közölne tollamból a Plon, a Merkúr.

Ámde az átkelést nem élhetem túl,

Hajónkat sűrű viharok dobálják.

 

Szórakozom bár hébe-hóba, mégis

Vigasztalan a fedélzeti élet.

Az angolok, a németek, a svédek

Szívem makacs sajgását el nem űzik.

 

Hiába jártam végül Keleten.

Hiába láttam Indiát és Kínát.

A föld kicsiny, hasonló minden ország,

Egyforma mindenütt az életem.

 

Rabja ezért vagyok az ópiumnak.

Csüngök a Pillanat e gyógyszerén.

A gondolat földszintjén lakom én.

Az élet vánszorgása szörnyen úntat.

 

Szívok. Kifáradok. Únom magam.

Bárcsak ne volna keleten nyugat.

Indiába mentem India miatt,

És nem találtam ott csak önmagam.

 

Majorságom vétkes tán végzetemben.

Jócsillagom ellopták a cigányok.

Halálom óráján a vacogástól

Meleg vacok nem szabadít meg engem.

 

Mímeltem mintha mérnöknek tanulnék.

Írföldön jártam, éltem Skóciában.

Öreganyó az Öröm udvarában

Koldult a szívem némi adományért.

 

Ó, vashajó, Port Saidba meg ne érkezz!

Egy francia comte vagy csaló a társam,

Vitézségével kérkedik a bárban.

Hasonlatos tényleg egy gyászvitézhez.

 

Európába megyek vissza most,

Holdkóros költő, hogy sorsom betöltsem.

Egyszerre több lény telne ki belőlem.

Királyhű volnék s nem katolikus.

 

Több hitem volna, pénzem egy kupac,

Én volnék minden sótlan lény, akit

Láttam, de másutt nem vagyok, csak itt,

Történetesen e hajón utas.

 

Személyiségem nincs, így nem tűnök föl.

A hajópincér említésre méltóbb.

Fennkölten jár közöttünk, mint egy skót laird,

Ki napok óta kitartóan böjtöl.

 

Egy hely kevés. Szívem honára lel,

Hol nem vagyok. Egészségem törékeny.

A pénztáros látott, amikor beszéltem

Egy svéd lánnyal, s most nem felejti el.

 

Botrányt csapok egy szép nap, a fedélzet

A nevemet majd százszorozva zengi.

Az életet másképp nem bírhatom ki,

Fölvet a düh és elemészt a méreg.

 

Szívok s beszívok mindent, amit adnak.

Elhülyülök az újvilági drogtól.

Ha nem iszom is részeg vagyok akkor.

Idegeim jobb agyra számítottak.

 

Rovom a fenti sorokat. Alig

Érzem, hogy többre volnék hivatott.

Az élet farm, lelkünk ott kódorog

Holt unalomban töltve napjait.

 

Versenyre nem kelek az angolokkal.

E létezés föltétele nyugalmuk.

Egy szűk nyíláson bedobom a tantuszt,

Mosoly dereng föl arcukon azonnal.

 

Egyéniségem szörnyen portugál.

Ha Indiát már fölfedeztük egyszer,

Mire is vállalkozzon még az ember?

Egyetlen egy pont biztos, a halál.

 

Ördög vigye az életadta élményt!

Bele sem pillantok az útikönyvbe.

A Keletet úgy göngyölítem össze,

Akár egy színét vesztett, ronda gyékényt.

 

Legyűr az ópium. S még azt szeretnék,

Hogy úgy éljek, ahogy a többi polgár?

Egyek, aludjak mint a mutató jár?

A tisztességes élet képtelenség.

 

Csapjon villám beléjük! Irigyek mind.

Idegbajom okozza majd halálom.

Mért kell akarnom, miért kéne látnom?

Ily kikötőbe befutó hajó nincs.

 

És hogyha volna, menekülnék onnan.

Ennél erősebb ópiummal élnék,

Iszapos álmaimba elmerülnék,

És megfulladnék végül a mocsokban.

 

Lázak láza! Ha nem láz, ami ráz ma,

Én nem tudom, hogy testetek mi rázza.

A nagybetegnek minden tagja fáj ma.

Barátaim, elég is ennyi mára!

 

Eljött az estve, hív a vacsorára

Rivalló kürtszó: Öltözzünk vidáman!

Ó, illem! Lejt a vendég szép ruhában,

S végül nyakörvet raknak a nyakába!

 

Rossz vége lesz. Előkerül bizony

(Ni csak!) a vér, a végzetes revolver.

A nyugtalanság álmaimból felver,

Olcsóbban sajnos meg nem úszhatom.

 

Nem néznek rám, a sima fiúra,

Még a monoklim is csak arra szolgál,

Hogy ne legyek kirívóbb senki másnál,

Szokványos és unalmas figura.

 

Ó, minden lelket együvé soroltak,

Misztikus énem ül egy nagy Dobozban.

Mindegyikünkön szép, fekete frakk van,

S az életén tűnődő visszaborzad.

 

Én érdekesebb volnék bizonyára,

Ha bensőmhöz hasonlítana külsőm.

Elragadott s forgat mélyébe Maelstrőm.

E dermedtség taszít a pusztulásba.

 

Fölösleges vagyok, de joggal az.

Megvetni bárkit volna jó okom.

Mert romjaimban azt gondolhatom,

Hogy hős vagyok, bár őrült, szép, szabad.

 

Kéjjel emelném számhoz kezemet,

Húsomba vájva sűrű fogamat,

Remekül mulatnának ezalatt

Azok a többi egészségesek.

 

Mert Indiának oly virága nincsen,

Az abszurd szárba szökken az agyamban,

Mivel az esdeklésből elegem van,

Nem változtat az életemen Isten.

 

Hagyjon e széken üldögélni szépen,

Míg eljönnek és koporsóba raknak.

Hiába is születtem mandarinnak,

Se gyékényszőnyegem, se béke vélem.

 

A dörrenő csapóajtón keresztül,

Ha hullok s fekszem sírgödrömbe holtan,

Jó lesz nekem, ki szívtam míg csak voltam

E szőke dohányt, s életem veszettül.

 

Egész valóm hitet, nyugalmat áhít.

A zűrös érzésekkel már beteltem.

Nyissa meg végre zsilipeit Isten.

Megúntam lelkem kis komédiáit.

 

 

(A hajófedélzeten a Szuezi-csatornán )