This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Sá-Carneiro, Mário de : A confissão de Lúcio

Portre of Sá-Carneiro, Mário de

A confissão de Lúcio (Portuguese)

Cumpridos dez anos de prisão por um crime que não pratiquei e do qual, entanto, nunca me defendi, morto para a vida e para os sonhos… nada podendo já esperar e coisa alguma desejando — eu venho fazer enfim a minha confissão: isto é, demonstrar a minha inocência.
Talvez não me acreditem. Decerto que não me acreditam. Mas pouco importa. O meu interesse hoje em gritar que não assassinei Ricardo de Loureiro é nulo. Não tenho família; não preciso que me reabilitem. Mesmo, quem esteve dez anos preso, nunca se reabilita. A verdade simples é esta.
E aqueles que, lendo o que fica exposto, me perguntarem: — "Mas por que não fez a sua confissão quando era tempo? Por que não demonstrou a sua inocência ao tribunal?" — a esses responderei: — A minha defesa era impossível. Ninguém me acreditaria. E fora inútil fazer-me passar por um embusteiro ou por um doido… Demais, devo confessar, após os acontecimentos em que me vira envolvido nessa época, ficara tão despedaçado que a prisão se me afigurava uma coisa sorridente. Era o esquecimento, a tranqüilidade, o sono. Era um fim como qualquer outro — um termo para a minha vida devastada. Toda a minha ânsia foi pois de ver o processo terminado e começar cumprindo a minha sentença.
De resto, o meu processo foi rápido. Oh! o caso parecia bem claro… Eu nem negava nem confessava. Mas quem cala consente… E todas as simpatias estavam do meu lado.
O crime era, como devem ter dito os jornais do tempo, um "crime passional". Cherchez la femme. Depois, a vítima um poeta — um artista. A mulher romantizara-se desaparecendo. Eu era um herói, no fim de contas. E um herói com seus laivos de mistério, o que mais me aureolava. Por tudo isso, independentemente do belo discurso de defesa, o júri concedeu-me circunstâncias atenuantes. E a minha pena foi curta.
Ah! foi bem curta — sobretudo para mim… Esses dez anos esvoaram-se-me como dez meses. É que, em realidade, as horas não podem mais ter ação sobre aqueles que viveram um instante que focou toda a sua vida. Atingido o sofrimento máximo, nada já nos faz sofrer. Vibradas as sensações máximas, nada já nos fará oscilar. Simplesmente, este momento culminante raras são as criaturas que o vivem. As que o viveram ou são, como eu, os mortos-vivos, ou — apenas — os desencantados que, muita vez, acabam no suicídio.
Contudo, ignoro se é felicidade maior não se existir tamanho instante. Os que o não vivem, têm a paz — pode ser. Entretanto, não sei. E a verdade é que todos esperam esse momento luminoso. Logo, todos são infelizes. Eis pelo que, apesar de tudo, eu me orgulho de o ter vivido.
Mas ponhamos termos aos devaneios. Não estou escrevendo uma novela. Apenas desejo fazer uma exposição clara de fatos. E, para a clareza, vou-me lançando em mau caminho — parece-me. Aliás, por muito lúcido que queira ser, a minha confissão resultará — estou certo — a mais incoerente, a mais perturbadora, a menos lúcida.
Uma coisa garanto porém: durante ela não deixarei escapar um pormenor, por mínimo que seja, ou aparentemente incaracterístico. Em casos como o que tento explanar, a luz só pode nascer de uma grande soma de fatos. E são apenas fatos que eu relatarei. Desses fatos, quem quiser, tire as conclusões. Por mim, declaro que nunca experimentei. Endoideceria, seguramente.
Mas o que ainda uma vez, sob minha palavra de honra, afirmo é que só digo a verdade. Não importa que me acreditem, mas só digo a verdade — mesmo quando ela é inverossímil.
A minha confissão é um mero documento.


Lúcio vallomása (Hungarian)

Tíz esztendőt töltöttem börtönben egy bűntény miatt, amelyet nem követtem el, és amelynek a vádja ellen, kihunyván bennem az élet és minden álom, mégsem próbáltam védekezni soha: most, hogy már semmiben sem reménykedhetek és nem vágyom semmire – végre vallomást teszek, azaz bebizonyítom az ártatlanságomat.
Lehet, hogy nem hisznek majd nekem. Biztos, hogy nem hisznek. De nem számít. Nem boldogít, ha világgá kiáltom, hogy nem öltem meg Ricardo de Loureiro-t. Családom nincs: nem kell, hogy rehabilitáljanak. Amúgy is, ha valaki tíz évet ült börtönben, azt nem lehet rehabilitálni. Ez az egyszerű igazság.
Ha valaki a fenti sorokat olvasva megkérdezné tőlem: „De hát miért nem akkor tette meg ezt a vallomást, amikor kellett volna? Miért nem bizonyította ártatlanságát a bíróság előtt?”, annak azt válaszolom: – Lehetetlen volt védekeznem. Nem hitt volna nekem senki. Azt pedig feleslegesnek találtam, hogy beteges hazudozónak vagy bolondnak nézzenek... Azonkívül, be kell vallanom, hogy azok után események után, amelyekbe annak idején belekeveredtem, annyira összetörtem, hogy a börtön derűs menhelynek látszott. Maga volt a feledés, a nyugalom, az álom. Olyan vég volt, mint bármilyen másik – befejezése romba dőlt életemnek. Legfőbb vágyam az volt hát, hogy véget érjen a tárgyalás és kezdetét vegye bűnhődésem.
A tárgyalás egyébként gyors volt. Az eset roppant világosnak látszott... Én nem tagadtam, és nem ismertem be semmit. Csak hát a hallgatás beleegyezés... És mindenki rokonszenvesnek talált.
A bűntény, ahogy az akkori újságok írhatták, „szerelmi bűntény” volt. Cherchez la femme. Ráadásul egy költő – egy művész az áldozat. A nő eltűnt, ez maga volt a romantika. Végső soron hős lett belőlem. A titokzatosság jegyeivel felruházott hős, és ettől még dicsfény is övezett. Ezért azután, a szép védőbeszédtől függetlenül, a bíróság enyhítő körülményeket is felsorakoztatott a javamra. És a büntetésemet rövidre szabta.
Ó, nagyon is rövidre – kiváltképp nekem... Az a tíz esztendő úgy el-repült, mint tíz hónap. Valójában az órák nem hatnak azokra az emberekre, akik átéltek már egy olyan pillanatot, amely kisugárzott egész életükre. Aki eljutott a végső szenvedésig, annak már semmi nem okoz-hat szenvedést. Akit a legnagyobb érzelmek ráztak meg, az többé nem rendül meg semmitől. Egyszerűen szólva, kevés teremtett lélek él át efféle végzetes pillanatot. Aki azonban átéli, az vagy élőhalott lesz, mint én, vagy – csupán – reményvesztett, és az ilyenek sokszor öngyilkosságba menekülnek.
Mégsem tudom biztosan, hogy nagyobb boldogságot jelent-e, ha valaki nem él meg egy ilyen nagy pillanatot. Akik nem élik át, azok békében léteznek – meglehet. Nem tudom. Igazából mindenki vár erre a fényes pillanatra. Következésképpen mindenki boldogtalan. Lám, ez az oka annak, hogy mindennek ellenére, büszke vagyok arra, hogy én átéltem.
De hagyjuk az elmélkedést. Nem novellát írok. Csupán a tényeket szeretném éles megvilágításba helyezni. Csak a világosság kedvéért fogok olykor elkalandozni. Amúgy viszont, bármilyen világos is szeretnék len-ni, vallomásom – ezt biztosra veszem – inkább széteső és zaklatott lesz, semmint világos.
Valamit azonban biztosan kijelenthetek: a vallomásom során egyetlen részletet sem hagyok ki, még a legapróbbat sem, még ha látszatra jelentéktelennek is tűnjék föl. Az efféle esetekre, mint ez is, amelyre most próbálok magyarázatot találni, csak nagyszámú tény összegéből derülhet fény. Márpedig én kizárólag tényeket fogok előadni. Ezekből a tényekből bárki levonhatja a következtetéseket. Én, a magam részéről, megmondom, soha meg sem kíséreltem. Alighanem belebolondultam volna.
Ám még egyszer, becsületszavamra, kijelentem, hogy csakis az igazat mondom. Nem fontos, hogy higgyenek nekem, én akkor is csak az igazat mondom – még akkor is, ha az igazság hihetetlen.
A vallomásom puszta dokumentum.


PublisherÍbisz Kiadó, Budapest
Source of the quotationLúcio vallomása, in: Titok

minimap