Verde, Cesário: O Sentimento dum Ocidental / Noite Fechada

Toca-se às grades, nas cadeias. Som

Que mortifica e deixa umas loucuras mansas!

O Aljube, em que hoje estăo velhinhas e crianças,

Bem raramente encerra uma mulher de <<dom>>!

E eu desconfio, até, de um aneurisma

Tăo mórbido me sinto, ao acender das luzes;

Ŕ vista das prisões, da velha Sé, das Cruzes,

Chora-me o coraçăo que se enche e que se abisma.

A espaços, iluminam-se os andares,

E as tascas, os cafés, as tendas, os estancos

Alastram em lençol os seus reflexos brancos;

E a Lua lembra o circo e os jogos malabares.

Duas igrejas, num saudoso largo,

Lançam a nódoa negra e fúnebre do clero:

Nelas esfumo um ermo inquisidor severo,

Assim que pela História eu me aventuro e alargo.

Na parte que abateu no terremoto,

Muram-me as construções rectas, iguais, crescidas;

Afrontam-me, no resto, as íngremes subidas,

E os sinos dum tanger monástico e devoto.

Mas, num recinto público e vulgar,

Com bancos de namoro e exíguas pimenteiras,

Brônzeo, monumental, de proporções guerreiras,

Um épico doutrora ascende, num pilar!

E eu sonho o Cólera, imagino a Febre,

Nesta acumulaçăo de corpos enfezados;

Sombrios e espectrais recolhem os soldados;

Inflama-se um palácio em face de um casebre.

Partem patrulhas de cavalaria

Dos arcos dos quartéis que foram já conventos:

Idade Média! A pé, outras, a passos lentos, 

Derramam-se por toda a capital, que esfria.

Triste cidade! Eu temo que me avives

Uma paixăo defunta! Aos lampiões distantes,

Enlutam-me, alvejando, as tuas elegantes,

Curvadas a sorrir às montras dos ourives.

E mais: as costureiras, as floristas

Descem dos magasins, causam-me sobressaltos;

Custa-lhes a elevar os seus pescoços altos

E muitas delas săo comparsas ou coristas.

E eu, de luneta de uma lente só,

Eu acho sempre assunto a quadros revoltados:

Entro na brasserie; às mesas de emigrados,

Ao riso e à crua luz joga-se o dominó.

A börtönrácsot zörgetik. E hang

Szégyene mardosó s szelíd tébollyal árad!

A tömlöc, hova ma nénét s gyermeket zárnak

Ritkán tart fogva csak hölgyet, kit véd a rang.

Már attól tartok, aneurizmám van,

Oly rosszullét kerít, míg fények éledeznek;

Látva börtönöket, katedrálist, keresztet,

A szívem felzokog, megszakad csordultában.

Szintről-szintre, az utcasor világlik

És kocsma, kávézó, szatócs, trafik terít ki

Fényből szőtt lepedőt, fehér csillámát hinti;

Cirkuszt, s akrobatát, idéz a holdvilág itt.

Két templom áll egy régi kis terecskén,

Ontják sötétjüket, az egyház gyászát-kormát:

Szemem ott társtalan, rideg inkvizítort lát, 

Míg elkalandozom e történelmi mezsgyén.

Hol a földrengés döntött mindent romba,

Körbe most egymagas, szabályos házak fognak;

Vághatnék, másfelé, meredek kaptatóknak,

S buzgó kolostori harangok várnak kongva.

De, egy köznapi téren azután, 

Körben szerelmi pad, s apró paprikacserje,

Bronzból, hatalmasan, mintha épp harcra kelne,

Hajdanvolt költő áll, oszloptalapzatán.

S már Kolerát képzelgek, Lázat vélek,

Sok satnya test között, halomra zsúfolódva;

Kísértet, mord bakák gyűlnek takarodóra;

Viskóval szemközt gyúlt, sajgó palotafények.

A lovasőrség indul el csapatban

Kaszárnyaárkádok alól, hajdanvolt zárda;

Középkor ez! Mások csak gyalog, poroszkálva,

Szerte a városban, hol egyre hűvösebb van.

Hitvány város! Félek, tán felloboghat

Holt vágyam tőled még! Távoli lámpafényen,

Elegáns hölgyeid gyászba vonnak, fehéren,   

Ékszerkirakatok tükrében mosolyognak.

Majd varrónő, virágáruslány jön le

Az áruházakból, megráz a nyomorúság; 

Milyen nehéz nekik, hogy nyakukat kinyújtsák,

Van sok kóristalány köztük meg színésznőcske.

S én, csiptetősen, témának valót 

E dúlt képek között mindig találhatok már:

Sörházba lépve be; emigránsasztaloknál,

Nevetnek, vág a fény, s rakják a dominót.