Doinaş, Ştefan Augustin: Az ezüstagyarú vadkan (Mistreţul cu colţi de argint in Hungarian)

Un prinţ din Levant îndrăgind vânătoarea

prin inimă neagră de codru trecea.

Croindu-şi cu greu prin haţişuri cărarea,

cântă dintr-un flaut de os şi zicea:

- Veniţi să vânăm în păduri nepătrunse

mistreţul cu colţi de argint, fioros,

ce zilnic îşi schimbă în scorburi ascunse

copita şi blana şi ochiul sticlos...

- Stăpâne, ziceau servitorii cu goarne,

mistreţul acela nu vine pe-aici.

Mai bine s-abatem vânatul cu coarne,

ori vulpile roşii, ori iepurii mici ...

Dar prinţul trecea zâmbitor înainte

privea printre arbori atent la culori,

lăsând în culcuş căprioara cuminte

şi linxul ce râde cu ochi sclipitori.

Sub fagi el dădea buruiana-ntr-o parte:

- Priviţi cum se-nvârte făcându-ne semn

mistreţul cu colţi de argint, nu departe:

veniţi să-l lovim cu săgeată de lemn!...

- Stăpâne, e apa jucând sub copaci,

zicea servitorul privindu-l isteţ.

Dar el răspundea întorcându-se: - Taci...

Şi apa sclipea ca un colţ de mistreţ.

Sub ulmi, el zorea risipite alaiuri:

- Priviţi cum pufneşte şi scurmă stingher,

mistreţul cu colţi de argint, peste plaiuri:

veniţi să-l lovim cu săgeată de fier!...

- Stăpâne, e iarba foşnind sub copaci,

zicea servitorul zâmbind îndrăzneţ.

Dar el răspundea întorcându-se: - Taci...

Şi iarba sclipea ca un colţ de mistreţ.

Sub brazi, el strigă îndemnându-i spre creste:

- Priviţi unde-şi află odihnă şi loc

mistreţul cu colţi de argint, din poveste:

veniţi să-l lovim cu săgeată de foc!...

- Stăpâne, e luna lucind prin copaci,

zicea servitorul râzând cu dispreţ.

Dar el răspunde întorcându-se: - Taci...

Şi luna sclipea ca un colţ de mistreţ.

Dar vai! sub luceferii palizi ai bolţii

cum stă în amurg, la izvor aplecat,

veni un mistreţ uriaş, şi cu colţii

îl trase sălbatic prin colbul roşcat.

- Ce fiară ciudată mă umple de sânge,

oprind vânătoarea mistreţului meu?

Ce pasăre neagră stă-n lună şi plânge?

Ce veştedă frunză mă bate mereu?...

- Stăpâne, mistreţul cu colţi ca argintul,

chiar el te-a cuprins, grohăind, sub copaci.

Ascultă cum latră copoii gonindu-l...

Dar prinţul răspunse-ntorcându-se. - Taci.

Mai bine ia cornul şi sună întruna.

Să suni până mor, către cerul senin...

Atunci asfinţi după creste luna

şi cornul sună, însă foarte puţin.

Egy keleti herceg, a Levante sarja,

a fekete sűrűn űzte a vadat.

Egy furulyát fújt, s merre szívét takarja

a bozótok sűrűje, arra haladt:

- Hadd űzzük az úttalan rengeteg őrét,

a rémítő vadkant, az ezüstagyarút,

mely naponta váltja a patáját, szőrét,

az üveges szemeit, rejtekodún...

- Gazdánk, mondták neki a kürtös kísérők,

nem jár a te vadkanod errefelé.

Ma kerüljünk inkább az agancsos vén őz,

a vöröslő rókák, a nyulak elé...

De a herceg csak mosolygott, indult előre,

figyelte, hogy tarkállik gally közt a fakúsz,

és otthagyta fekhelyén a szelíd őzet

s a csillogó szemekkel kacagó hiúzt.

A harasztok bordáit hajtotta félre:

- Nézzétek, hogy int, ahol reszket a nyír,

az ezüstfogú kan, nem messzire tőle,

hadd terítse földre a fahegyű nyíl!...

- Gazdánk, csak a víz az, fodrozza az ár,

nézte kérdőn a szolga, hogy mit akar.

De ő meg se fordulva felelte: - Várj!...

S a víz csillogott, mint egy vadkanagyar.

Figyelte, a lombok közt szórt árnyak nőnek:

Nézzétek, hogy fújtat, hogy túr, hol a szil,

az ezüstfogú kan, ott túl a mezőknek.

Hadd terítse földre a vashegyű nyíl!...

- Gazdánk, csak a szélben hajlong a fűszál,

kérdte merészen a szolga, mit akar.

De ő meg se fordulva felelte: - Várj!...

S a fű szikrázott, mint egy vadkanagyar.

A fenyők alól kiáltott, a gerincen:

- Nézzétek, amott pihen rejtekein

a mesebeli vadkan, kiútja sincsen.

Hadd terítse földre a tűzhegyű nyíl!...

- Gazdánk, csak a hold az, holdfényben a táj,

kérdte kacagva a szolga, mit akar.

De ő meg se fordulva felelte: - Várj!...

S a hold ragyogott, mint egy vadkanagyar.

De jaj! Halvány fényei alatt az égnek,

ahogyan állt, és a forrásra hajolt,

egy hatalmas kan jött az erdőn, és vérbe

taposta felverve-túrva a port.

- Mely különös vad fektetett el a porban,

feltartóztatva a kíséretemet?

Mily fekete madár ül s zokog a holdban,

miféle levél hull és betemet?

- Gazdám, maga volt az ezüstagyarú kan,

az terített földre, ahol susognak a fák.

Hallod, hogy hajtják a kopók, csaholva...

De ő meg se fordulva felelte: - Várj.

Vedd inkább a kürtöt, és fújjad erősen.

Szólítsd, míg meghalok, a tiszta eget.

Akkor hanyatlott le a hold is, fehéren,

és szólott a kürt, de nagyon keveset.