Luceafărul (Romanian)
A fost odata ca-n povesti, A fost ca niciodata, Din rude mari imparatesti, O prea frumoasa fata.
Si era una la parinti Si mindra-n toate cele, Cum e Fecioara intre sfinti Si luna intre stele.
Din umbra falnicelor bolti Ea pasul si-l indreapta Linga fereastra, unde-n colt Luceafarul asteapta.
Privea in zare cum pe mari Rasare si straluce, Pe miscatoarele carari Corabii negre dulce.
Il vede azi, il vede mini, Astfel dorinta-i gata; El iar, privind de saptamini, Ii cade draga fata.
Cum ea pe coate-si razima Visind ale ei timple, De dorul lui si inima Si sufletul se imple.
Si cit de viu s-aprinde el In orisicare sara, Spre umbra negrului castel Cind ea o sa-i apara.
*
Si pas cu pas pe urma ei Aluneca-n odaie, Tesind cu recile-i scintei O mreaja de vapaie.
Si cind in pat se-ntinde drept Copila sa se culce, I-atinge minile pe piept, I-nchide geana dulce;
Si din oglinda luminis Pe trupu-i se revarsa, Pe ochii mari, batind inchisi Pe fata ei intoarsa.
Ea il privea cu un suris, El tremura-n oglinda, Caci o urma adinc in vis De suflet sa se prinda.
Iar ea vorbind cu el in somn, Oftind din greu suspina: - O dulce-al noptii mele domn, De ce nu-mi vii tu? Vina!
Cobori in jos, luceafar blind, Alunecind pe-o raza, Patrunde-n casa si in gind Si viata-mi lumineaza!
El asculta tremurator, Se aprindea mai tare Si s-arunca fulgerator, Se cufunda in mare;
Si apa unde-au fost cazut In cercuri se roteste, Si din adinc necunoscut Un mindru tinar creste.
Usor el trece ca pe prag Pe marginea ferestei Si tine-n mina un toiag Incununat cu trestii.
Parea un tinar voievod Cu par de aur moale, Un vinat giulgi se-ncheie nod Pe umerele goale.
Iar umbra fetei stravezii E alba ca de ceara - Un mort frumos cu ochii vii Ce scinteie-n afara.
- Din sfera mea venii cu greu Ca sa-ti urmez chemarea, Iar cerul este tatal meu Si muma-mea e marea.
Ca in camara ta sa vin, Sa te privesc de-aproape, Am coborit cu-al meu senin Si ma-m nascut din ape.
O, vin' ! odorul meu nespus, Si lumea ta o lasa; Eu sunt luceafarul de sus, Iar tu sa-mi fi mireasa.
Colo-n palate de margean Te-oi duce veacuri multe, Si toata lumea-n ocean De tine o s-asculte.
- O, esti frumos, cum numa-n vis Un inger se arata, Dara pe calea ce-ai deschis N-oi merge niciodata;
Strain la vorba si la port, Lucesti fara de viata, Caci eu sunt vie, tu esti mort, Si ochiul tau ma-ngheata.
*
Trecu o zi, trecura trei Si iarasi, noaptea, vine Luceafarul deasupra ei Cu razele-i senine.
Ea trebui de el in somn Aminte sa-si aduca Si dor de-al valurilor domn De inim-o apuca:
- Cobori in jos, luceafar blind, Alunecind pe-o raza, Patrunde-n casa si in gind Si viata-mi lumineaza!
Cum el din cer o auzi, Se stinse cu durere, Iar ceru-ncepe a roti In locul unde piere;
In aer rumene vapai Se-ntind pe lumea-ntreaga, Si din a chaosului vai Un mindru chip se-ncheaga;
Pe negre vitele-i de par Coroana-i arde pare, Venea plutind in adevar Scaldat in foc de soare.
Din negru giulgi se desfasor Marmoreele brate, El vine trist si ginditor Si palid e la fata;
Dar ochii mari si minunati Lucesc adinc himeric, Ca doua patimi fara sat Si pline de-ntuneric.
- Din sfera mea venii cu greu Ca sa te-ascult s-acuma, Si soarele e tatal meu Iar noapte-mi este muma;
O, vin' , odorul meu nespus, Si lumea ta o lasa; Eu sunt luceafarul de sus, Iar tu sa-mi fii mireasa.
O, vin' , in parul tau balai S-anin cununi de stele, Pe-a mele ceruri sa rasai Mai mindra decit ele.
- O, esti frumos cum numa-n vis Un demon se arata, Dara pe calea cea deschis N-oi merge niciodata!
Ma dor de crudul tau amor A pieptului meu coarde, Si ochii mari si grei ma dor, Privirea ta ma arde.
- Dar cum ai vrea sa ma cobor? Au nu-ntelegi tu oare, Cum ca eu sunt nemuritor, Si tu esti muritoare?
- Nu caut vorbe pe ales, Nici stiu cum as incepe - Desi vorbesti pe inteles, Eu nu te pot pricepe;
Dar daca vrei cu crezamint Sa te-ndragesc pe tine, Tu te coboara pe pamint, Fii muritor ca mine.
- Tu-mi ceri chiar nemurirea mea In schimb pe-o sarutare, Dar voi sa stii asemenea Cit te iubesc de tare;
Da, ma voi naste din pacat, Primind o alta lege; Cu vecinicia sunt legat, Ci voi sa ma dezlege.
Si se tot duce... S-a tot dus. De dragu-unei copile, S-a rupt din locul lui de sus, Pierind mai multe zile.
*
In vremea asta Catalin, Viclean copil de casa, Ce imple cupele cu vin Mesenilor la masa,
Un paj ce poarta pas cu pas A-mparatesii rochii, Baiat din flori si de pripas, Dar indraznet cu ochii,
Cu obrajei ca doi bujori De rumeni, bata-i vina, Se furiseaza pinditor Privind la Catalina.
Dar ce frumoasa se facu Si mindra, arz-o focul; Ei Catalin, acu-i acu Ca sa-ti incerci norocul.
Si-n treacat o cuprinse lin Intr-un ungher degraba. - Da' ce vrei, mari Catalin? Ia dut' de-ti vezi de treaba.
- Ce voi? As vrea sa nu mai stai Pe ginduri totdeauna, Sa rizi mai bine si sa-mi dai O gura, numai una.
- Dar nici nu stiu macar ce-mi ceri, Da-mi pace, fugi departe - O, de luceafarul din cer M-a prins un dor de moarte.
- Daca nu stii, ti-as arata Din bob in bob amorul, Ci numai nu te minia, Ci stai cu binisorul
Cum vinatoru-ntinde-n cring La pasarele latul, Cind ti-oi intinde bratul sting Sa ma cuprinzi cu bratul;
Si ochii tai nemiscatori Sub ochii mei ramiie... De te inalt de subsuori Te-nalta din calciie;
Cind fata mea se pleaca-n jos, In sus ramii cu fata, Sa ne privim nesatios Si dulce toata viata;
Si ca sa-ti fie pe deplin Iubirea cunoscuta, Cind sarutindu-te ma-nclin, Tu iarasi ma saruta.
Ea-l asculta pe copilas Uimita si distrasa, Si rusinos si dragalas, Mai nu vrea, mai se lasa,
Si-i zice-ncet: - Inca de mic Te cunosteam pe tine, Si guraliv si de nimic, Te-ai potrivi cu mine...
Dar un luceafar, rasarit Din linistea uitarii, Da orizon nemarginit Singuratatii marii;
Si tainic genele le plec, Caci mi le imple plinsul Cind ale apei valuri trec Calatorind spre dinsul;
Luceste c-un amor nespus, Durerea sa-mi alunge, Dar se inalta tot mai sus, Ca sa nu-l pot ajunge.
Patrunde trist cu raze reci Din lumea ce-l desparte... In veci il voi iubi si-n veci Va raminea departe...
De-aceea zilele imi sunt Pustii ca niste stepe, Dar noptile-s de-un farmec sfint Ce nu-l mai pot pricepe.
- Tu esti copila, asta e... Hai s-om fugi in lume, Doar ni s-or pierde urmele Si nu ne-or sti de nume,
Caci amindoi vom fi cuminti, Vom fi voiosi si teferi, Vei pierde dorul de parinti Si visul de luceferi.
*
Porni luceafarul. Cresteau In cer a lui aripe, Si cai de mii de ani treceau In tot atitea clipe.
Un cer de stele dedesupt, Deasupra-i cer de stele - Parea un fulger nentrerupt Ratacitor prin ele.
Si din a chaosului vai, Jur imprejur de sine, Vedea, ca-n ziua cea dentii, Cum izvorau lumine;
Cum izvorind il inconjor Ca niste mari, de-a-notul... El zboara, gind purtat de dor, Pin' piere totul, totul;
Caci unde-ajunge nu-i hotar, Nici ochi spre a cunoaste, Si vremea-ncearca in zadar Din goluri a se naste.
Nu e nimic si totusi e O sete care-l soarbe, E un adinc asemene Uitarii celei oarbe.
- De greul negrei vecinicii, Parinte, ma dezleaga Si laudat pe veci sa fii Pe-a lumii scara-ntreaga;
O, cere-mi, Doamne, orice pret, Dar da-mi o alta soarte, Caci tu izvor esti de vieti Si datator de moarte;
Reia-mi al nemuririi nimb Si focul din privire, Si pentru toate da-mi in schimb O ora de iubire...
Din chaos, Doamne,-am aparut Si m-as intoarce-n chaos... Si din repaos m-am nascut, Mi-e sete de repaos.
- Hyperion, ce din genuni Rasai c-o-ntreaga lume, Nu cere semne si minuni Care n-au chip si nume;
Tu vrei un om sa te socoti, Cu ei sa te asameni? Dar, piara oamenii cu toti, S-ar naste iarasi oameni.
Ei numai doar dureaza-n vint Deserte idealuri - Cind valuri afla un mormint, Rasar in urma valuri;
Ei doar au stele cu noroc Si prigoniri de soarte, Noi nu avem nici timp, nici loc, Si nu cunoastem moarte.
Din sinul vecinicului ieri Traieste azi ce moare, Un soare de s-ar stinge-n cer S-aprinde iarasi soare;
Parind pe veci a rasari, Din urma moartea-l paste, Caci toti se nasc spre a muri Si mor spre a se naste.
Iar tu, Hyperion, ramii Oriunde ai apune... Cere-mi cuvintul meu dentii - Sa-ti dau intelepciune?
Vrei sa dau glas acelei guri, Ca dup-a ei cintare Sa se ia muntii cu paduri Si insulele-n mare?
Vrei poate-n fapta sa arati Dreptate si tarie? Ti-as da pamintul in bucati Sa-l faci imparatie.
Iti dau catarg linga catarg, Ostiri spre a strabate Pamintu-n lung si marea-n larg, Dar moartea nu se poate...
Si pentru cine vrei sa mori? Intoarce-te, te-ndreapta Spre-acel pamint ratacitor Si vezi ce te asteapta.
*
In locul lui menit din cer Hyperion se-ntoarse Si, ca si-n ziua cea de ieri, Lumina si-o revarsa.
Caci este sara-n asfintit Si noaptea o sa-nceapa; Rasare luna linistit Si tremurind din apa
Si imple cu-ale ei scintei Cararile din cringuri, Sub sirul lung de mindri tei Sedeau doi tineri singuri:
- O, lasa-mi capul meu pe sin, Iubito, sa se culce Sub raza ochiului senin Si negrait de dulce;
Cu farmecul luminii reci Gindirile strabate-mi, Revarsa liniste de veci Pe noaptea mea de patimi.
Si de asupra mea ramii Durerea mea de-o curma, Caci esti iubirea mea dentii Si visul meu din urma.
Hyperion vedea de sus Uimirea-n a lor fata; Abia un brat pe git i-a pus Si ea l-a prins in brate...
Miroase florile-argintii Si cad, o dulce ploaie, Pe crestetele-a doi copii Cu plete lungi, balaie.
Ea, imbatata de amor, Ridica ochii. Vede Luceafarul. Si-ncetisor Dorintele-i increde:
- Cobori in jos, luceafar blind, Alunecind pe-o raza, Patrunde-n codru si in gind, Norocu-mi lumineaza!
El tremura ca alte dati In codri si pe dealuri, Calauzind singuratati De miscatoare valuri;
Dar nu mai cade ca-n trecut In mari din tot inaltul: - Ce-ti pasa tie, chip de lut, Dac-oi fi eu sau altul?
Traind in cercul vostru strimt Norocul va petrece, Ci eu in lumea mea ma simt Nemuritor si rece. Uploaded by | Bandi András |
Source of the quotation | http://mek.oszk.hu |
|
Az esticsillag (Hungarian)
Volt egyszer, hol nem volt, mesék tündérországa táján, volt egyszer egy csodálatos, szépséges-szép királylány.
Király egyetlen lánya volt, első a tiszta bájban, akár a szentek közt a szűz s a hold az égi nyájban.
Elindult büszke bolt alól, hol rejti este árnya, az ablaknál az éjszakák első csillagja várja.
Elnézi: künn az óceánt hogy villogtatja fénnyel, s ringó hullám-ösvényeken sötét hajót vezérel.
S addig csodálja, míg kigyúl szép csillagért a vágya. S a fényes Esticsillag is szerelmes lesz a lányba.
A lány búsan könyökre dűl s csak nézi méla szemmel, s a szíve-lelke megtelik sóvárgó érzelemmel.
S ha csillag-várni este-tájt az ablakhoz kilebben, kastély felett a tűz kigyúl s ég egyre fényesebben.
*
Sötét szobában lépteit halkan kíséri fénye, hulló, hideg szikráiból tűz-hálót köt köréje.
S ha éjjel szép testét az ágy fehér nyugalma várja, megsimogatja két kezét és pilláit lezárja.
Tükréből visszaverten is az alvó lányt havazza, elfordult arcát, zárt szemét tükrözve sugarazza.
Mosoly-válaszra megremeg a fény a mély tükörben: ott is szívét kerülgeti az édes álom-ölben.
S álmában is hozzá beszél az alvó mély sóhajjal! - Ó, éjeim királya, jöjj! közel van már a hajnal.
Szép Esticsillag. szállj alá, surranj le egy sugáron, ragyogd be árva életem, olyan régóta várom!
Megreszketett az és kigyúlt egy villámló sugárban, csóvásan tengerhabba hullt, és elmerült az árban.
A vízben ringó kört vetett a hullt csillag lemente. S a tengermélyből felmerült egy csodaszép levente.
És átlebbent az ablakon egy könnyű mozdulással, egyik kezében karcsú bot megkoszorúzva sással.
Ifjú, királyi homlokát aranyhaj szegte bőven, csupasz válláról kék lepel omlott le mély redőben.
De az átlátszó arc fakó, mint a tavasz fehére, bár szeme lobban: szép halott, nem színesíti vére.
- Hazámból hozzád jöttem, ím, mert hívtál szomju szemmel. Az én apám a fényes ég, szülőanyám a tenger.
Hogy otthonodban lássalak s találkozzunk mi ketten, szikrázva mélybe szálltam és az árból újra lettem.
Hagyd itt világod, kedvesem, eljöttem, lásd, utánad. Az égi Estifény vagyok, elviszlek, mint arámat.
Szépséged ott az óceán korall-kastélya óvja, s parancsoló szavadra les a mély minden lakója.
- Ó, szép vagy, szebb angyalt nekem sosem mutathat álom. S szavadra, haj, mégsem lehet csillaghazádba szállnom.
Mert más ruhád van, más a szód - holt fénnyel mért igézel? - mert én élő vagyok s te holt, megdermedek ha nézel.
*
Kelt és háromszor hullt a nap és újra jött az éjjel. És Esticsillag megjelent felette tiszta fénnyel.
Kísértő álomképe még emlékeztette rája, és most Hullám-királyfiért megint elfogta vágya:
- Szép Esticsillag, szállj alá egy surranó sugáron, ragyogd be házam, életem, olyan régóta várom!
Az Esticsillag hallja fent a fájó szót s kilobban, helyén forgó kört hányt az ég s örvénylik egyre jobban.
Egész világon átcikáz a lángok rőt csapatja. S a zűrzavarból, ím, kivált egy ifjú szép alakja.
Láng szöghaján; királyi dísz nem tündökölne szebben. Megfürdött, míg lobogva jött, az izzó naptüzekben.
Villan sötét redők alól márványszépségű karja. Halovány homlokát a gond búfátyollal takarja.
De két titokzatos szeme meglobban rejtve, mélyen, mint el nem oltható parázs két izzó szenvedélyben.
- Most is meghallottam szavad s az égből szöktem én el, apám a szőkefényü Nap, anyám a barna éjjel.
Hagyd itt világod, kedvesem, eljöttem, lásd, utánad. Az égi Estifény vagyok, elviszlek, mint arámat.
Felékesítem fürtödet pazar csillagfüzérrel. Az égnek nem lesz csillaga, mély szépségedhez ér el.
- Ó, szép vagy, szebb démont nekem sosem mutathat álom, s szavadra, haj, mégsem lehet csillaghazádba szállnom.
Gyötrő szerelmed, jaj, nagyon szívem húrjába tépett. És fáj súlyos tekinteted, s ha visszanézlek, éget.
- Én szálljak tán hozzád alá, itt egyesülni véled? Te föld halandó lánya vagy, én halhatatlan élet!
- Szépen beszélni nem tudok, az ékes szót csodálom, de földi szem nem láthat át e színes szó-homályon.
S ha azt várod: szeresselek hűséges érzelemmel, te szállj a földiek közé, te is légy véges ember.
- Hogy halhatatlanságomat egy csókért elcseréljem? Hát tudd meg, mily szentül lobog Éretted szenvedélyem:
Vétekből újra-támadok és mást törvényt veszek föl: eloldom éretted magam az égi végtelentől.
És Esticsillag útra kelt, ment vággyal és hevülten, kitépve a mennyből magát és elmerült ez űrben.
*
Volt ott a várban egy inas: Leon, hamis legényke, ő mérte asztalnál a bort a színezüst edénybe.
Sokat ringott apród-kezén királyné szép uszálya, víg fattyú volt s szemet vetett királykisasszonyára.
Orcája rózsásan tüzelt s addig sodorta vágya: Leonát nézni átosont a halk leányszobába.
Milyen szép lett! Tűz vesse fel ezt a gyönyörüséget! Ha bátorságod van, Leon, ma tán a célt eléred.
És egy sarokban a leány Leon átfogta csendben. - Mit akarsz tőlem, szemtelen? Távozz! Eressz el engem.
- Azt akarom, kacagj, szemed ne árnyékolja bánat, s ajkadról bár egyetlenegy csók üdvözítse számat.
- Én nem tudom, mit kérsz. Eredj, fuss tőlem messze, messze - és Esticsillagért a vágy a lelkem hadd epessze!
- Apránként megtanulhatod tőlem a szép szerelmet, csak rossz szemmel ne nézz reám s legyen hozzád türelmed.
Ha (mint berekben madarász hurkot feszít a csendben) kinyújtom érted bal karom, te is ölelj meg engem.
Ne pillants, hogyha két szemem vággyal merül szemedbe, s ha mellemhez szorítalak, simulj hozzám remegve.
Mikor lehajtom arcomat, maradj csak ott a száddal, csak nézzük egymást végtelen s epesztő szomjusággal.
És hogy megismertesselek minden szerelmi jókkal: ha ajkadat megcsókolom, te is add vissza csókkal.
Hallgatta a hamis fiút, bámulva és habozva, s már engedett szemérmesen és bájjal tiltakozva.
S szólt: - régen észrevettelek, most hadd vallom neked meg, határtalan távlatot ad az árva tengereknek.
S ha boldogan feléje ring a vándor-kedvü hullám, miatta buggyant könnyeim nem titkolhatja pillám.
Reámragyog szerelmesen, hogy mély sebem hegessze, de jaj, mind magasabbra száll, szívemtől messze, messze!
Rezgő, hideg sugára rám olyan búsan világol... szeretem mindörökre s ő ott van örökre távol...
Azóta más az életem: csak pusztaság a nappal, de minden éjem megtelik bűbájos bódulattal...
- Milyen gyerek vagy! Jöjj velem! Bujdossunk messze ketten. Eltűnik majd nyomunk, nevünk s úgy élünk elfeledten.
Meglásd, mellettem könnyü lesz okosra, vígra válnod, felejted ott szülőidet s az Esticsillag-álmot.
*
Indul a csillag. Szárnya nőtt a vágyas indulatban. Évezrek útját tette meg egyetlen pillanatban.
Felette csillagboltozat és csillag-ár alatta, a villámhoz hasonlított vakító fényalakja.
S körül, hol mélységekbe vész a káosz birodalma, meglátta: első, szent napon hogy lett a fény hatalma.
Tengerként tornyosult a fény, amerre zúg repülve, száll, száll s a látható világ csak véget ér körűle.
Ahová ér nincsen határ, szemet nincs merre vetni, vajúdik űrben az idő, de nem tud megszületni.
A semmi! - Ám a semmiben nagy szomjúságot érez, s mélységet, mely hasonlít a felejtés tengeréhez.
- A zord öröklét terheit vállamról vedd le, kérlek, s én hálálkodva áldalak, Atyám, ameddig élek!
Uram, adj más sorsot nekem, mindegy mi lesz az ára, hiszen a lét kútfője vagy és a halál királya.
Vedd vissza örök életem, csillagtüzét szememnek, s pár percét add cserébe csak a földi szerelemnek.
Káoszból jöttem, hagyd, Uram, hogy abba visszamenjek. A csend hozott világra s én szomjúhozom a csendet.
- Hyperion, kit szült a mély, mint új külön világot, ezt a lehetetlen csodát tőlem most mért kivánod?
Miért irigyled végzetét a véges embereknek? Születnek és lehullnak s új emberek születnek.
Egyszer hozzájuk jó a sors, máskor megint kegyetlen. Számunkra nincs idő, se Tér s a halál ismeretlen.
Meghal mind, ami születik örök tegnap ölében, itt, ha kilobban egy napunk, másik nap gyúl az égen.
Mert a halandó arra lesz, hogy a halálba essék. Világra is meghalni jön s meghal, hogy megszülessék.
De te Hyperion, maradj örökre fenn az égen, te ősanyag szülötte vagy, tündöklő büszkeségem.
S kiért akarsz meghalni, mondd? Kápráztató sugárod fordítsd a bolygó föld felé, és meglátod, mi vár ott...
*
És visszatért Hyperion, az intést megfogadta, megint kigyúlt s a földi táj megfényesült alatta.
Mert alkonyatból este lett, s elindult már az éjjel, s a tengerből a holdvilág kiszállott szőke fénnyel.
Szikráitól a hársberek magányos útja halvány. Szerelmes, ifjú pár pihent a hársfalombok alján.
- Hagyd, édesem, hogy arcomat erős melledre rejtsem, s szemed bűbájos fényiben a bánatot felejtsem.
Ragyogtasd rám hideg szemed varázshatalmu fényét, örök csendeddel csillapítsd a gondok s kínok éjét.
Maradj felettem és maradj búban vigasztalásom. Első szerelmem vagy s te vagy utolsó álmodásom.
A csillag látta arcukat a révültet s kigyúltat, s látta, mikor szerelmesen egymás ölébe hulltak.
Ezüst-virágok illata pirult arcukba lebben, s szőke fejükre halk szirom hull édes permetegben.
Egyszerre feltekint a lány, s míg részegíti kéje, meglátja Esticsillagot s így esdekel feléje:
- Szép csillag, szállj a lomb közé, surranj le egy sugáron. Ragyogd be boldogságomat, nézd, üdvözülve várom!
Megreszketett az Estifény dombon, mezőn, faágon. Fároszként szórta sugarát a hullám-pusztaságon.
De nem mozdult. Nem hagyta ott a szép csillag-világot. - Agyag-báb, mit számít neked, hogy én vagy más a párod?
Kimért kis körben üdvötök csalóka s állhatatlan. Én úgy bolyongom át az űrt hidegen, halhatatlan.
Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | http://mek.oszk.hu |
|