Topîrceanu, George : Balada călătorului
Balada călătorului (Romanian)O, e-atât de bine când pe drumuri ninse Întâlneşti o casă cu lumini aprinse, Un ogeac din care se ridică fum, Când te prinde noaptea călător la drum!
Sania coboară clinul de pădure. Fug în urma noastră luminişuri sure Şi-n singurătatea care ne petrece, Peste vârf de arbori, asfinţitul rece Străbătând podoaba crengilor subţiri Luminează-n aer bolţi de trandafiri.
Dar amurgul palid a-nceput să scadă. Noaptea, ca un abur, creşte din zăpadă. Se ivesc departe măguri de hotar, Într-un loc se face drum pustiu de car, Şi-o fântână strâmbă pe lumina zării Pare că sporeşte liniştea-nserării...
Drum de vis! E clipa mutei agonii Când alaiul Nopţii zboară pe câmpii, Când singurătatea umbrele-şi arată Şi departe-n şesuri Ziua alungată Lângă reci fruntarii alergarea-şi curmă, Cu ochi mari de spaimă să privească-n urmă, Să-şi adune-n locul unde-a-ncremenit Peste sâni de gheaţă părul despletit.
Ca-ntr-o presimţire sufletul ţi-e-nchis. Unde eşti? Îţi pare că trăieşti un vis... Treci lăsând în urmă, la răspântii mute, Umbre solitare şi necunoscute, Treci ducând o parte din tristeţea lor, Un suspin, o rugă, un zadarnic dor. Iar târziu, când taina dimprejur te cheamă Şi-ţi strecoară-n suflet un fior de teamă, Singur cu povara cugetului tău Te cuprind deodată lungi păreri de rău După-o fericire care întârzie, După câte n-au fost, dar puteau să fie, După cele duse pentru totdeauna...
Astfel, cu mirare, te trezeşti când luna Luminează somnul unei lumi din basme, Iar omătul umple noaptea de fantasme. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . O, e-atât de bine când pe drumuri ninse Întâlneşti o casă cu lumini aprinse, Un ogeac din care se ridică fum, Când te prinde noaptea călător la drum!
|
A vándor balladája (Hungarian)Oh, annak be jó is, ki a hóban baktat, Ha az útja mentén fölfénylik az ablak, S egy magányos kémény füstkígyót pipál, Mikor künn az úton megnő a homály!
Fut a szán a lejtőn, erdőn át, repülve; Mögöttünk a tisztást elnyeli a szürke. Csak a magány kísér, az van mindig talpon; A fák tetejébe üszköt vet az alkony, A sok vékony ág közt hideg fényt dob át, Diadémot épít, rózsakupolát.
De a sápadt alkony már a végét járja; Föllebeg a hóból az éj, mint a pára, Előtűnik messze a határhalom, Kopár út kígyózik egyik oldalon, És kiáll egy kútgép, fölvigyáz a helyre, Talán azért hogy a csendet megnövelje...
Álombeli út ez! Haldoklik a nappal: Közeleg az este fekete hadakkal, Növekvő magányban sűrű árnyék éled, S távoli mezőkön az elűzött fények Összegyülekeznek, rémült táncot járva, Meredt szemmel néznek vissza utoljára, Bámulnak kerengőn, állnak napszálltáig; Míg a had az éjben sóbálvánnyá válik.
Sejtelmek ölelnek, simogatnak fájón... Merre jársz, való ez, vagy maga az álom? Sietsz és a néma keresztutak mentén Ismeretlen árnyak maradoznak lengén, Mész, és mélabújuk utánad üget, S megőrzöd a sóhajt, tűnt reményüket; Később a vak titkok körötted ügyelnek, Megülik a szíved rémek, ijedelmek. S mikor a bú terhét vállad rég hordozza, Balsorsodra gondolsz, minden földi rosszra, Megkísért a bánat, megkísért a könnyár, Megkísért az öröm, amely sose jön már, S minden kósza árnyék suttog, hogy hiába...
Így rezzensz föl, s látod hogy a hold világa Mesék birodalmát hinti le elébed, A nagy fehérségből pedig rémség éled. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Oh, annak be jó is, ki a hóban baktat, Ha az útja mentén fölfénylik az ablak, S egy magányos kémény füstkígyót pipál, Mikor künn az úton megnő a homály.
|