Topîrceanu, George : Balada călătorului

O, e-atât de bine când pe drumuri ninse

Întâlneşti o casă cu lumini aprinse,

Un ogeac din care se ridică fum,

Când te prinde noaptea călător la drum!

Sania coboară clinul de pădure.

Fug în urma noastră luminişuri sure

Şi-n singurătatea care ne petrece,

Peste vârf de arbori, asfinţitul rece

Străbătând podoaba crengilor subţiri

Luminează-n aer bolţi de trandafiri.

Dar amurgul palid a-nceput să scadă.

Noaptea, ca un abur, creşte din zăpadă.

Se ivesc departe măguri de hotar,

Într-un loc se face drum pustiu de car,

Şi-o fântână strâmbă pe lumina zării

Pare că sporeşte liniştea-nserării...

Drum de vis! E clipa mutei agonii

Când alaiul Nopţii zboară pe câmpii,

Când singurătatea umbrele-şi arată

Şi departe-n şesuri Ziua alungată

Lângă reci fruntarii alergarea-şi curmă,

Cu ochi mari de spaimă să privească-n urmă,

Să-şi adune-n locul unde-a-ncremenit

Peste sâni de gheaţă părul despletit.

Ca-ntr-o presimţire sufletul ţi-e-nchis.

Unde eşti? Îţi pare că trăieşti un vis...

Treci lăsând în urmă, la răspântii mute,

Umbre solitare şi necunoscute,

Treci ducând o parte din tristeţea lor,

Un suspin, o rugă, un zadarnic dor.

Iar târziu, când taina dimprejur te cheamă

Şi-ţi strecoară-n suflet un fior de teamă,

Singur cu povara cugetului tău

Te cuprind deodată lungi păreri de rău

După-o fericire care întârzie,

După câte n-au fost, dar puteau să fie,

După cele duse pentru totdeauna...

Astfel, cu mirare, te trezeşti când luna

Luminează somnul unei lumi din basme,

Iar omătul umple noaptea de fantasme.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

O, e-atât de bine când pe drumuri ninse

Întâlneşti o casă cu lumini aprinse,

Un ogeac din care se ridică fum,

Când te prinde noaptea călător la drum!

Oh, annak be jó is, ki a hóban baktat,

Ha az útja mentén fölfénylik az ablak,

S egy magányos kémény füstkígyót pipál,

Mikor künn az úton megnő a homály!

Fut a szán a lejtőn, erdőn át, repülve;

Mögöttünk a tisztást elnyeli a szürke.

Csak a magány kísér, az van mindig talpon;

A fák tetejébe üszköt vet az alkony,

A sok vékony ág közt hideg fényt dob át,

Diadémot épít, rózsakupolát.

De a sápadt alkony már a végét járja;

Föllebeg a hóból az éj, mint a pára,

Előtűnik messze a határhalom,

Kopár út kígyózik egyik oldalon,

És kiáll egy kútgép, fölvigyáz a helyre,

Talán azért hogy a csendet megnövelje...

Álombeli út ez! Haldoklik a nappal:

Közeleg az este fekete hadakkal,

Növekvő magányban sűrű árnyék éled,

S távoli mezőkön az elűzött fények

Összegyülekeznek, rémült táncot járva,

Meredt szemmel néznek vissza utoljára,

Bámulnak kerengőn, állnak napszálltáig;

Míg a had az éjben sóbálvánnyá válik.

Sejtelmek ölelnek, simogatnak fájón...

Merre jársz, való ez, vagy maga az álom?

Sietsz és a néma keresztutak mentén

Ismeretlen árnyak maradoznak lengén,

Mész, és mélabújuk utánad üget,

S megőrzöd a sóhajt, tűnt reményüket;

Később a vak titkok körötted ügyelnek,

Megülik a szíved rémek, ijedelmek.

S mikor a bú terhét vállad rég hordozza,

Balsorsodra gondolsz, minden földi rosszra,

Megkísért a bánat, megkísért a könnyár,

Megkísért az öröm, amely sose jön már,

S minden kósza árnyék suttog, hogy hiába...

Így rezzensz föl, s látod hogy a hold világa

Mesék birodalmát hinti le elébed,

A nagy fehérségből pedig rémség éled.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Oh, annak be jó is, ki a hóban baktat,

Ha az útja mentén fölfénylik az ablak,

S egy magányos kémény füstkígyót pipál,

Mikor künn az úton megnő a homály.