Fofanov, Konsztantyin Mihajlovics: Прежде и теперь

В броженьи юности капризной,

Под лепет музы молодой

Я грезил милою отчизной,

Как отрок юною женой.

Тогда мечта мечту рождала,

И жизни смутные черты

Под легким флером покрывала

Блистали солнцем красоты.

И, все нечистое стыдливо

От взора юного тая,

Отроковицею счастливой

Являлась родина моя.

Теперь то время миновало,

Мечта недвижна и мертва, —

И сердцу родина предстала

Осиротелой, как вдова.

И за нее в часы сомненья

Страдает молча, не спеша:

В горниле страсти и волненья

Перегоревшая душа.

Még a szeszélyes ifjukorban,

míg múzsa csókolt s friss tavasz,

kedves hazámról álmodoztam,

mint ifjú hitveséről kamasz.

Akkor még álmot szült az álom,

s könnyű fátyollal fedte be

mindazt, mi zilált e világon -

szépség villant mindenfele.

Akkor szemérmesen vigyázott:

s elrejtette mindazt, ami rút -

hazám boldog-süldő leány volt,

nem búsította a fiút.

Az idő most már messzi száguld,

az álom dermedt és halott.

Látom: a haza úgy elárvult,

mint öreg özvegyasszonyok.

Kimérten, némán szenved érte

kétségek közt, a szenvedély

s a düh kohóiban kiégve

e lélek, ameddig csak él.