This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Figuli, Margita : Tri gaštanové kone

Portre of Figuli, Margita

Tri gaštanové kone (Slovak)


Darmo som si privieral oči a chcel spať, keď sa valila na mňa ťarcha ako kedysi na zem potopa sveta. Dlho som sa prehadzoval a zatínal nechty do dlaní, že som sa dal tak ničomne prekabátiť. Zbytočne som si zakladal na svojej hlbokej a čistej láske. Chybovala mi k nej druhá polovička leštinského chotára, aby som sa vyrovnal Zápotočnému. A to bolo to hlavné.
Hoci som vedel, do akého položenia som sa dostal, chcel som mať ešte väčšiu istotu. Toto nutkanie vyhnalo ma zo senníka pod Magdalénin oblok. Mienil som jej ticho zaklopať a potajomky, bez svedkov sa s ňou dohovoriť. Opatrne som sa priblížil k oknu jej izbietky. Vyhol som sa lúčom svetla a postavil na podstenie do tmy. Stade som sa zahľadel dnu.
Pri slabom svite lampy Magdaléna ležala na posteli ako predtým. Videl som, že sa jej znova vrátila krv do líč a že sa má lepšie. Tomu som sa potešil.
No prekvapila ma iná skutočnosť. S Magdalénou v izbe bol Zápotočný. Práve jej podával kalištek, aby si s ním štrngla. Prudko a s odporom mu odtisla ruku. Nedal sa, pravdaže, mal neporovnateľne viacej sily. Spurne jej vnútil pohárik, hoci sa snažil mierniť svoju vôľu istou chlapskou pozornosťou. Lenže sa mu to nedarilo. Hrubo sa usmial a víťazne čakal, že Magdaléna začne piť. Ani sa nedotkla nápoja, naopak, dotuha stisla pery a hodila opovržlivý pohľad na Zápotočného. Takto hľadeli na seba. Naraz Jano urobil prudký pohyb, zo vzdoru vylupol pálenku z oboch kalíškov a prázdne odložil na stôl.
Vylizujúc si kútiky jazykom, sadol si na peľasť a zohol sa nízko nad Magdaléninu tvár. Ustavične čosi do nej hučal a potom šiel zamknúť dvere. Počul som, ako jej tára, že musí mať istotu a že to bude ako závdavok. Inak jej vraj neverí. Chcel zhasiť lampu, ale si to rozmyslel. Chytil Magdaléne obe ruky, odkopol stoličku a zvalili sa na posteľ.
Prišiel som teda v najvhodnejšej chvíli. Nebolo to podaromnici, že som nemal na šope pokoja. Nechcel som sa miešať zavčasu do veci, ale š jedným som si bol na čistom: že jej nedám ublížiť. Ako som pozoroval tento výčin Zápotočného, stisol som miesto jednej hneď obe päste.
„Reku, bratku, takto sa to nerobí,“ povedal som si a už som sa aj chystal vylomiť oblok a vhupnúť dnu.
Na šťastie vtom ktosi pohol na dverách kľučkou. Zápotočného to síce nemýlilo, veď bolo zamknuté, ale Magdalénu to posmelilo. S celou silou vytrhla si ruky z jeho a pri tom zasiahla ho nimi do tváre, ako jej odskočili. Úder bol iste poriadny, lebo Jana zaliala hneď krv.
Pohyby kľučkou sa opakovali. Magdaléna sa chcela ohlásiť, ale položil jej dlaň na ústa a sám zavolal:
– Kto je to?
– Ja, – ozval sa ženský hlas a poznal som, že je to matkin.
– Ste sama? – spýtal sa Zápotočný, zdvihnúc sa z postele a utierajúc si ručníkom krv.
– Sama, syn môj, – povedala.
Otvoril.
Zdesila sa, keď ho videla zakrvaveného. Ale chytro ju utíšil a vyhovoril sa, že sa prevrhol na stoličke. Prevrhnutá stolička ju naozaj o tom presvedčila. Dodal ešte, že zamkol preto, aby ho nik tu nepristihol a nepodozrieval, že viacej pil, ako znesie.
Mať ho s pochopením vypočula a potom ho pojala do kuchyne, aby sa šiel poumývať.
Len čo vyšli, Magdaléna skočila a sama zamkla. Preložila zakrvavenú perinu s hnusom na stoličky a hadila sa zúfalo na holú posteľ. Zakryla si tvár a plakala tak, že mi kvapkala krv zo srdca.
Zaklopal som jej zo dva razy na obločnú tabuľu, ale ma nepočula. A lepšie bolo, že sa neohlásila, lebo aj tak toto nebola vhodná chvíľa, aby sme sa my dvaja videli. Pokladal som za rozumnejšie vyčkať do zajtra, hoci každá minúta znamenala večnosť.
Ale teraz už vlastne nemal som sa ani prečo náhliť. Mal som istotu, že zamknuté dvere budú chrániť. Magdalénu až do rána a že ich už nikomu neodomkne. Ráno potom uvážiac veci zo všetkých strán, začneme nový deň a skončíme svoje povinnosti. Umienil som si, že za každú cenu musím sa dozvedieť rovno od Magdalény, či naozaj sa odhodlala patriť mne. Inak by moje počínanie nemalo zmysel. Nemohol som si násilím vynucovať náklonnosť. Nemohol som robiť to isté čo Zápotočný, lebo sa mi to z duše ohavilo. Veď Magdaléna mohla vo svojom srdci nosiť niekoho tretieho. Nemusel som to byť ani ja, ani Zápotočný. Na to som prvej nepomyslel. Preto z jej strany musí prísť vyjasnenie. Ona musí zreteľne povedať, pre koho na tomto svete sa rozhodla.
– Vieš, Magdaléna, ty musíš chcieť – šepkal som si, keď sám odchádzal spod jej obloka, – ty musíš chcieť a potom už ja budem vedieť, čo robiť. Mohol by som i teraz vylomiť oblok a odniesť si ťa. Ale tvoj bratanec, Jožko Greguš z Vyšného Kubína, povedal mi dnes večer, že treba dať i na teba pozor, aby si neutiekla s nejakým tulákom. Nechcem pošpiniť tvoju česť.
S tým ľahol som si zasa na šope do sena a prihodil sa konskou prikrývkou.
Cez škáru strechy hľadela na mňa práve jedna hviezda. Pokúšala sa na mňa usmiať, ale jej úsmev bol mi málo. Díval som sa síce na ňu, ale myslel som na tú druhú, čo som ju v plači nechal v izbe. Myslel som na tú a v súvise s ňou na všetky borovice sveta a na všetky lúče slnka, ktoré od prapočiatku dala príroda ľudstvu. Myslel som na všetky vrchy a doliny, cez ktoré sme spolu mohli kráčať. Myslel som na, všetky mestá a dediny, ktoré sme mohli prejsť šťastní a veselí. Myslel som na všetky dni a roky, ktoré by sme vyplnili naším životom.
Lenže pred nami stála hora prekážok, a nemal som tušenia, čím ma chce budúcnosť prekvapiť.
Náhle oblial ma pocit trápenia i márnosti z týchto predstáv, a hľadajúc utíšenie, zaryl som si tvár do čerstvého sena. Voňalo silne a omamujúco, takže ma po chvíli začalo uspávať v nevysloviteľnej únave. Tratili a rozplývali sa mi myšlienky. Všetko sa okolo mňa kamsi podelo, len tá vôňa sena zostala a vravela mi, že Magdalénu mám pri sebe, že spíme spolu pod borovicami v mesačnej doline a že nás chránia dva ozrutné vrchy. Jeden z nich sa volal Choč.


PublisherSlovenské vydavateľstvo krásnej literatúry, Bratislava
Source of the quotationMargita Figuli, Tri gaštanové kone, p. 76–82.

Három gesztenyés pej (Hungarian)


Hiába csukogattam a szemem, hiába akartam elaludni, ha egyszer úgy zúdult rám a gondok terhe, mint valamikor a földre a vízözön. Sokáig hánykolódtam, és mélyesztgettem a körmeim a tenyerembe, hogy miért is hagytam magam ilyen galádul rászedni. Hasztalan építettem a magam mély és tiszta szerelmére. Hiányzott hozzá a fél lestini határ, hogy versenyre kelhessek Zápotočnýval. Igen, itt volt a bökkenő.
Noha tisztában voltam vele, milyen helyzetbe kerültem, még biztosabbat akartam tudni. Ez a vágy addig-addig unszolt, hogy lejöttem a szénapadlásról, és odalopóztam Magdaléna ablaka alá. Az volt a szándékom, hogy csendesem kopogtatok az ablakon, aztán titokban, tanúk nélkül megbeszéljük a kettőnk dolgát. Vigyázatosan surrantam oda az ablak alá, az ereszaljra, és meglapultam a sötétben. Bekukkantottam.
A lámpa gyér világánál látni lehetett, hogy Magdaléna ugyanúgy fekszik az ágyban, mint azelőtt. Arcába visszatért a vér, tehát jobban van. Ennek megörültem.
Hanem meglepett valami más. Magdalénán kívül a szobában olt volt Zápotočný. Épp nyújtotta a kupicát Magdalénának, hogy koccintson vele. Magdaléna hevesen és undorral eltaszította Zápotočný kezét. Zápotočný nem hátrált meg, persze hogy nem, hiszen összehasonlíthatatlanul erősebb volt Magdalénánál. Konokul erőltette a dolgot, jóllehet igyekezett akaratát bizonyos férfiúi tapintattal véghezvinni. Azonban csődöt mondott az igyekezete. Nyersen elnevelte magát, és diadalmasan várta, hogy Magdaléna inni kezd. Magdaléna meg se ízlelte az italt, ellenkezőleg, keményen összeszorította ajkát, és lekicsinylő pillantást vett Zápotočnýra. Így néztek egymással farkasszemet. Egyszer csak Zápotočný heves mozdulattal felhajtotta mind a két pohár pálinkát, és az üres poharakat az asztalra etette.
A nyelve hegyével megnyalogatta a szája sarkát, leült az ágy szélére, és mélyen Magdaléna fölé hajolt. Szünet nélkül unszolta a leányt, aztán ment, és bezárta az ajtót. Hallottam, miket locsog, biztosat akar, úgymond, tudni, meg így, meg úgy, és hogy ez amolyan előleg lesz. Máskülönben nem hisz Magdalénának. Készült, hogy eloltja a lámpát, de aztán meggondolta a dolgot. Megfogta Magdaléna mindkét kezét, elrúgta a széket, és végigdőlt az ágyon.
Épp jókor jöttem hát. Nem lehet a véletlenek betudni, hogy nem volt nyugtom a szénapadláson. Nem akartam időnek előtte beavatkozni, de egyvalamivel tisztában voltam: nem hagyom bántani Magdalénát. Amint figyeltem Zápotočnýnak ezt az alávaló mesterkedését, nemcsak az egyik, hanem rögtön mind a két kezem ökölbe szorult.
„Így, pajtás, nem viselkedik az ember” – mondtam magamban, s már készültem, hogy benyomom az ablakot rámástul, és berontok. Szerencsére ekkor valaki megmozdította az ajtókilincset. Zápotočnýt ez ugyan nem hozta zavarba, hiszen az ajtó zárva volt, ellenben Magdaléna megbátorodott. Minden erejét összeszedve kitépte a kezét Zápotočný markából, mégpedig oly remekül sikerült ez neki, hogy telibe találta Zápotočný arcát. Az ütés nem akármilyen lehetett, mert Zápotočnýt nyomban elöntötte a vér.
A kilinccsel való próbálkozás ismétlődött. Magdaléna szólni akart, de Zápotočný rátette tenyerét a leány szájára, és maga szólalt meg:
– Ki az?
– Én – felelte egy női hang, és felismertem benne Maliarikné hangját.
– Egyedül van? – kérdezte Zápotočný, közben lekászálódott az ágyról, és a zsebkendőjével törölgetni kezdte véres ábrázatát.
– Egyedül vagyok, fiam – válaszolta Maliarikné.
Zápotočný kinyitotta az ajtót.
Maliarikné majd halálra rémült, amikor meglátta, hogy Zápotočný csupa vér. De Zápotočný gyorsan lecsillapította az öregasszonyt, és azt hazudta, hogy felborult a székkel. A földön heverő szék csakugyan meggyőzte a leendő anyóst, és Maliarikné hitelt adott a hallottaknak. Zápotočný előadta még, hogy azért zárta be az ajtót, hogy senki meg ne lephesse itt, és senki meg ne gyanúsíthassa, hogy többet ivott, mint amennyit elbír.
Maliarikné megértéssel hallgatta végig Zápotočnýt, aztán magával cipelte a konyhába, hogy megmosdjon.
Mihelyt kiléptek, Magdaléna kiugrott az ágyból, és magára zárta az ajtót. A bevérzett dunyhát undorral áttette a székre, és kétségbeesetten rávetette magát a csupasz ágyra. Tenyerébe temette arcát, és olyan keservesen zokogott, hogy vérzett a szívem.
Kétszer megkopogtattam az ablaktáblát, de Magdaléna nem hallotta. Jobb is talán, hogy nem figyelt fel, mert úgyse volt rá alkalmas az idő, hogy találkozzunk. Beláttam, okosabb lesz, ha várok reggelig, noha minden pillanat egy örökkévalósággal ért fel.
De tulajdonképpen most már nem is volt miért aggódnom. Biztosra vehettem, hogy a zárt ajtó reggelig megoltalmazza a leányt, mert Magdaléna már be nem enged senkit. Reggel aztán, minden szempontból meghányva-vetve az ügyet, új napot kezdünk, és a végére járunk tennivalóinknak. Eltökéltem magam, hogy ha az ég a földdel összeér is, módját ejtem, hogy megtudjam magától Magdalénától, csakugyan úgy döntött-e, hogy hozzám jön feleségül. Különben semmi értelme se lenne akár az ujjamat is mozdítanom. Nem kényszeríthetem ki Magdaléna hajlandóságát. Nem tehetem ugyanazt, mint Zápotočný, mert az én lelkem visszaborzad az ilyesmitől. Hiszen Magdaléna szívében ott lehet egy harmadik. Vagyis se én, se Zápotočný, hanem valaki más. Erre ellőbb nem gondoltam. Magdaléna tölthet hát csak tiszta vizet a pohárba. Neki kell világosan megmondania, kié akar lenni itt a földön.
– Neked kell akarnod, Magdaléna – suttogtam az ablak alól elmenőben. – Neked kell akarnod, s akkor én már tudni fogom, mi a teendőm. Most is betörhetném az ablakot, és magammal vihetnélek. De az unokabátyád, a felsőkubini Greguš azt mondta ma este, hogy terád is vigyázni kell, nehogy megszökj valami csavargóval. Nem akarok foltot ejteni a tisztességeden.
Ezzel visszamenten a helyemre, lefeküdtem a szénára, és magamra terítettem a lópokrócot.
Fölöttem a tetőrésen épp benézett egy csillag. Próbált rám mosolyogni, de ez nekem kevés volt. Rajta tartottam ugyan a szemem, de a gondolatom ott járt annak a másik csillagnak a közelében, akit könnyek között hagytam a szobában. Őrá gondoltam, arra a csillagra, s vele kapcsolatban a világ minden szál erdeifenyőjére, meg a nap minden sugarára, amit a természet a kezdet kezdete óta adott a világnak. Gondoltam mindarra a sok-sok hegyre és völgyre, amelyeket együtt becserkészhetnénk. Gondoltam mindazokra a városokra és falvakra, amelyeken kettesben boldogan és vidáman végigbarangolhatnánk. Gondoltam a napok, az esztendők sokaságára, amit életünkkel kitölthetnénk.
Csakhogy ott tornyosult előttünk az akadályok óriáshegye, és sejtelmem se volt, milyen meglepetést tartogat számomra a jövő.
Hirtelen erőt vett rajtam a kín és képzelgésem hiábavalóságának érzése, keresve kerestem hát a megnyugvást, és befúrtam arcomat a friss szénába. A széna erősen és bódítón illatozott, úgyhogy kisvártatva roppant fáradtság nehezedett rám, és elálmosodtam. Gondolataim lassanként szertefoszlottak. Körülem minden eltünedezett valahová, csak a szénaillat maradt meg, és arról beszélt, hogy Magdaléna itt fekszik mellettem, együtt szendergünk a fenyők alatt a holdfényes völgyben, és két hegyóriás oltalmaz bennünket. A kettő közül az egyiket Chocsnak hívták.


PublisherMadách/Európa
Source of the quotationMargita Figuli – Három gesztenyés pej, p. 68-73.

minimap