Kapitáňová, Daniela: 1920 - 1996

Portre of Kapitáňová, Daniela

1920 - 1996 (Slovak)

 Vlastnoručne dolupodpísaný ja, Kaput Ľudovít, narodený 14. 11. 1920 v Kis Komlós, teraz Maďarsko, bytom Slovenská republika, okres Nové Zámky, Hajnovo, pri čistom vedomí a svedomí, za ktoré trpel v bolestiach Ježiš Kristus, som dnes ráno zatĺkol silnú skobu v letnej kuchyni a žeby nedošlo k neporozumeniu a vinovatosti druhých, chcem povedať následné:Môj otec bol tesár a ja som sa u neho učil, bol som šikovný a mocný mládenec. Ešte za tovariša ma otec zobral do Békešskej Čaby k Steindlovi vyfotografovať, lebo vtedy bol taký zvyk, že keď dostal mládenec nový čierny klobúk, ktorý mal vpredu pierko z orla, ale to nebolo z orla, ale z kohúta farbené, tak sa išlo na odfotografovanie. Vedľa v dome tak, že my sme mali okná do ich zadnej záhrady, bývala jedna rodina, volala sa Mazan, mali dcéru, volala sa Judit, volali sme ju Juca. Z toho odfotografovania sme sa od stanice, lebo bola asi 6 kilometrov od Komlóšu, vracali s otcom peši, a ako sa z hradskej odbočovalo, tam sme uvideli Jucu, že ide pred nami, mala modré šaty so žltými kvetmi. Juca mala na líci bradavicu, vedľa nosa, takú, akoby jej tam mucha sadla. Išli sme až domov, išla medzi nami: otec, Juca a ja, tak sme išli do Komlóšu.A Juca, Juca ma chytila za ruku. Juca mala bradavicu, ale v dedine nebolo takej, čo by sa jej telom vyrovnala, lebo bola tenká ako mladučký stromček, čo sa prstami jednej ruky obchytí. Ako som bol napísal, chytila ma za ruku. To sa stalo v takej malej zákrute, za tou zákrutou, taký malý ohyb cesty to bol, bola kaplnka so Sv. Benediktom, keď sme ju prešli, pustila mi ruku a potom sa to už neopakovalo.Večer mi moja staršia sestra Helena povedala, že za Jucou chodí z Čaby jeden Maďar, že jej to povedala stará Mazanka, menoval sa Szvorád Ottó, ktorý robil na železnici v kováčskej dielni. Ja som ho poznal ešte ako chlapca, tiež bol mladý. Mne to nepadlo dobre, lenže som toho menovaného u nich nikdy nevidel, nevedel som, že čo je. Menovaného som však u nich uvidel, keď ma raz otec poslal k nim niečo späť vrátiť, sedeli v kuchyni, Juca tĺkla orechy, dávala mu ich rovno do úst a on jej pri tom vždy chytil prst do úst a cmúľal, bolo im veselo. Nezbadali ma a ja som sa na to díval, potom som odišiel.Odišiel som na tú cestu, čo sme boli vtedy a tam pri tej soche Sv. Benedikta som nahlas plakal, do tej sochy som kopal a nahlas som preklínal. Potom som sa vrátil domov. Večer mi moja sestra Helena povedala, že vie o ohláškach v budúcu nedeľu, vysmievala sa mi, lenže keď mi oči uvidela, nechala to a v noci za mnou došla, že pozná také čary, čo nie sú dobré, či ich chcem vyskúšať. Len som počúval, lebo som nevedel, načo mi to bude. Že keď ich pán farár ohlási, aby som si niečo želal a ľavou rukou kríž urobil a potom, keď budú mať sobáš, že dostanem znamenie, či to bude vyslyšané. Nechcel som si nič želať, možno aparát, ako mal Steindl.Cítil som nepokoj a v tú nedeľu bola zima, keď ich farár ohlásil, niečo vo mne si pomyslelo: Nech je Mazan Judit len moja a učupil som sa do lavice a ľavou rukou som sa prežehnal. Potom som sa vystrel a bolo mi akoby ma nadnášalo, nik si to nevšimol, a tak sa stalo, že som sa na Sv. omši ani nemodlil a prestať som nevedel to nadnášanie. Svadba im bola novembra 30-eho, kostol bol plný a Juca mala taký štíhly driek, že mi až do očí vstúpili slzy a nos ma pálil, vtedy, keď ich pán farár prežehnával skrze prstene, vtedy, keď mal povedať In nómine Pátris, et Filii, et Spiritus Sancti, vtedy ani ústa neotvoril a celý kostol sa naplnil hlasom, mohutným hromovým strašným hlasom, spievajúcim ako na pohrabe: Dies irae, dies illa, solvet saectum in favilla, čo značí: Príde ten deň, príde chvíľa, svet rozpráši božia sila, vtedy som počul a preľakol som sa tak, že mi telo ochablo a rozum sa zastavil, díval som sa po ostatných, každý sa spravodlivo modlil a ja som v tej chvíli vedel, že som bol vyslyšaný, čo sa týka mojej žiadosti a že som dostal Znamenie.Potom som bol na svadobnej hostine. Len som sa na Jucu díval, aj na Otta, a nevedelo sa mi byť dobre, lebo polovica srdca sa tešila ako pes z reťaze pustený a druhá sa triasla ako pes na reťaz pripútaný, oboje pre to Znamenie. Po polnoci som už bol opitý a môj otec ma zaniesol domov.Decembra 8-eho sa bol Szvorád Ottó cestou na ľade zo stanice v Komlóši pošmykol, na temeno spadol, ešte vstal, tri kroky urobil, potom znovu spadol a umrel. To sa odtiaľ vie, lebo bol s ním istý Kociha, ktorý to takto potvrdil, ako ho chcel ratovať, musel bežať po pomoc. Ja som bol práve vo dvore, para mi šla od úst, keď sa ľudia zbehli a iní niesli toho mŕtveho, videl som Judit, ako vybehla z domu, ako sa potkla, ale nespadla, dopotkýnala sa k tým, čo jej muža niesli, hodila sa na neho, a zomretý Ottó na ňu padol a privalil ju, ona ležala a on na nej, rukami si ho pridržiavala a ani sa nik pohnúť nevedel, akoby sme všetci boli skamenelí. Potom tú mŕtvolu od nej oddvihli, ale Juca zostala na zemi. Oddvihli aj ju a vtedy asi zišla z čistého rozumu. Ja som stál za bránkou a na toto všetko som sa díval.December 12-eho bol pohrab. Po pohrabe bol kar a Juca sedela za stolom, dívala sa po každom z nás, jemne sa milo usmievala, tak som k nej podišiel, že nech si dačo zaje, zobrala z misky koláč a celý si ho napchala do úst, mľaskala a akoby chlípala. Potom si dala do úst ďalší a ja som zacítil orechovú plnku, vybehol som von, dlho ma napínalo, ale zvracať som nevedel.Na jar som zašiel za pánom farárom, že by som opravil tú kaplnku Sv. Benedikta, aj natrel. To som aj urobil. Potom som išiel za pánom farárom, že by som zadarmo robil kostolníka, ešte som bol mladý a mocný a všetko som vládal. To však nepomáhalo, hocikoľko roboty som si pribral, hocikoľko modlitieb som si naustanovil, ten strašný hriech, čo vo mne vyrástol a ktorý som sa ani na Sv. spovedi spomenúť neodvážil, zapúšťal do mňa korene a hrbil ma. Modlil som sa a úpenlivo som prosil, nech mi je dané Znamenie, ak mi bude odpustené, ale žiadne neprišlo.Potom som dňom po dni videl, ako sa Juca mení, lebo jedla a stále jedla, až bola taká ako stará Mazanka, jesť neprestávala. Ináč sa s ľuďmi aj rozprávala, Helena, moja sestra, vravela, že Juca občas povie, že musí rýchlo dojesť, lebo sa jej muž z roboty vráti. Ja som sa od ľudí stránil a len som sa úfal. Jednej noci som sa nad ránom zobudil, vyšiel som na dvor a videl som svetlo u Mazanov v kuchyni, pozrel som sa cez okno a videl som Jucu, ako šklbe kohúta, mala ho v lone, bola len v nočnej košeli. Zostal som za tým oknom a len som sa díval, ako došklbala a vypitvala, dala na pekáč a sedela pred šporákom, počkala, kým sa dopečie a potom pomaly jedla s otvorenými ústami, každú kosť obhrýzla a vycmúľala, objedené kosti kládla do ohňa tak jemne, že ani iskry nevylietali. Len som sa díval. Zjedla ho celého.Vlastnoručne som sa prihlásil k odvodu, to bolo 1943-ťom.Úfal som, že cez vytrestané telo mi duša vyzdravie, ale neodviedli ma, lebo som mal slabý sluch. Vtedy som sa modlil celé hodiny každý deň.V 1948-mom, to už boli komunisti, vážili svine na započítanie majetku, tak na tú mäsiarsku váhu zo špásu postavili aj Jucu. Ešte aj tí zapisovači sa smiali. Mala 188 kg. Ja som tam bol a všetko som videl. Pomohol som jej z váhy dole a večer som svojej matke a svojmu otcovi povedal, že sa s Jucou ožením. Otec sa na mňa ani nepozrel, len si odpľul a matka plakala a išla za pánom farárom, obaja mi dohovárali, ja som však dúfal v to Znamenie. Pytačky nebolo treba, Juca bola z rozumu zošlá, matky sa spolu dohodli, úbožky, obidve plakali.Svadbu sme mali mať septembra 30-eho, to sa mi už aj ľudia vyhýbali. Bolo treba ešte pred svadbou otazníky vyplniť na matrike v Čabe, tam mala byť aj civilná, lebo bez civilnej bola kostolná svadba neplatná. Mali sme ísť vlakom sami dvaja do Čaby, z Komlóša sme išli peši na stanicu, po tej ceste, a ja som ju na tom samom mieste chytil za ruku.Lenže Juca nevedela vystúpiť na vlakové schodíky, nevládala dva metráky nadvihnúť, aj sme jej pomáhali, ale len zdarma sa zapierala, zapierala, ale chcenia v tých rukách nebolo, vyzerala, akoby sviňu na zadné postavili a nebo sa jak z posledného súdu Sv. Jána zatiahlo, takže biele holuby vyzerali ako črepy z taniera, čo sa na svadbe pre šťastie rozhadzujú, aj zdvižný vozík chceli pristaviť, aby jej pomohli, ale ja som už nemohol.Vrátili sme sa v daždi, ja som mal vtedy 80 a ona 188 kg. Dážď jej vtedy šaty premočil a celé to prežraté telo a tie nakysnuté kolená a to všetko ženské ostatné bolo vidno, akoby ste oprasenú mokrým prikryli, ale aj tak som ju za ruku chytil a pred Sv. Benediktom sme pokľakli, celú svadbu som odslúžil, možno sa jej vyjasnilo, lebo správne odpovedala a to áno trikrát zopakovala, potom som jej tie mokré ústa pobozkal a na Sv. Benedikta som sa díval, aj na tú bradavicu som ju pobozkal, počul som len jej dusivý dych a dážď, iné som nepočul. Inak bolo ticho.Domov sme došli zablatení, nik sa ma nič nepýtal, aj vlastní sa ma stránili, ostala žiť u svojich rodičov, občas som jej kura alebo koláč doniesol, matere plakali a otec si odpľúval, potom ten dotyčný Kociha, čo bol onoho dňa s Ottóm, povedal, že on ide s presídlencami na Slovensko, lebo sú tam prázdne domy, len odobrať, tak som išiel za Jucou. Juca jedla práve škvarky, bez chleba ich jedla, každú ovoňala a požula s otvorenými ústami. Dlho som sa na ňu díval.Potom som zobral 40 kusov orechov, nič iné, len tie orechy a zavrel som sa v kôlni, lebo som si chcel vypôstiť a vymodliť to Znamenie. 40 dní som sa modlil a žalostil, ale stále som len videl to obrovské ženské telo a tie kosti z toho kohúta, čo vycuciavala, a či z tých orechov, že boli stuchnuté, či z toho vlhka, len ma napínalo do vracania, nepomohlo ani keď som dva prsty vkladal, veľa som schudol. Ani von oknom som sa nedíval, len tú zem som bral do rúk, tvár som si ňou mazal. Potom som chcel urobiť tou hlinou na zemi kríž, už som tú čiaru urobil, na ktorej Pánu nášmu telo viselo a chcel som urobiť tú druhú, kde mu ruky trpeli, ale niečo vo mne zdvihlo ľavú ruku a okolo tej prvej čiary som urobil ten znak, čo sa o ženách kreslí a je nehanebný. Potom som uvidel, čo som urobil, po tej zemi som skákal a nahlas som kričal a plakal a preklínal sa, lebo som vedel, že som nečistý.To bol už štyridsiaty prvý deň, tak som vyšiel z tej kôlne, zbalil som sa, tú Steindlovu fotografiu som dal Juce, už som sa na ňu ani veľmi nedíval, tak bez odobrania som si presídlenie vybavil. V 1950-om som presídlil a u tých Kocihovcov som zostal ako podnájomník, vzali ma na železnicu robiť. Najprv som bol ako pomocný, potom ako hlavný posunovač. V 1982-om som šiel na penziu, kde som dodnes.Neoženil som sa, rodičia mi zomreli v jeden deň, matka ráno a otec večer, to bolo v 1956-om, na pohrab som došiel do Maďarska, vyhľadal som Jucu. Svojej sestre Helene som dal všetky svoje úspory, bolo to 28 000 Kčs, aby Juce prilepšovala, povedala, že bude. Juca ostarela, nespoznala ma, ďalej už nepriberala, stále mala tých 180 kíl, naposledy som ju videl v modrom pracovnom plášti, ako vyjedávala slnečnicové semienka. Nikdy viac som ju nevidel. Teraz v marci mi napísala moja sestra Helena, že Juca umrela na srdce, dnes ráno som sa zobudil na teplé vlhko pod sebou. Dlho som nevedel, čo to je, potom som vstal a v letnej kuchyni som zatĺkol silnú skobu. Potom ma začalo napínať na zvracanie a potom som dlho dlho zvracal. Prikladám všetky úspory, aby sa rozdelili pre J. Kocihu a moju sestru Helenu, rod. Kaputovú. Nič viac.



1920 – 1996 (Hungarian)

   Én, önkezűleg alulírott, Kaput Ľudovít, született 1920. november hónap 14dikén Kiskomlóson (ez idő szerint Magyarország), hajnovói lakos (ez idő szerint Szlovák Köztársaság), tiszta elmeállapot és lelkiismeret birtokában, melyekért Jézus Krisztus Urunk a keresztfán szenvedett, tudatom, hogy ma reggel a nyári konyhában önkezemmel beütöttem egy jó erős kampósszeget, és a félreértések végett, illetőleg, hogy ártatlan ne bűnhődjék, a következőket kívánom tudomásra hozni:Édesapám ácsmester volt, magam is nála tanultam ki a mesterséget, derék, markos legény voltam. Egyszer apám elvitt Čabára, még segédkoromban, hogy a Steindl lefotografáljon, mert akkor az volt a szokás, hogy ha a legény új kalapot kapott, feketét, sastollal a szalagjába tűzve, de az enyimbe kakastoll volt, festett kakastoll, akkor a legényt elvitték a fotográfistához. A szomszéd házban, úgy, hogy az ablakunk a kertjük végibe nézett, lakott egy Mazan nevezetű család, azoknak pedig volt egy lányuk, egy Judit nevezetű, úgy hívtuk, hogy Juca. A fotografálásról jövet, a komlóši állomásról, mert jócskán el volt a falutól, volt vagy 6 kilométer, apámmal gyalog jöttünk, és ahogy az országútról letértünk, megláttuk a Jucát, hogy előttünk megy, kék ruhában, sárga virágok voltak benne. Ennek a Jucának volt az orcáján egy szemölcs, az orra mellett, mintha egy légy ült volna meg rajta. Közre vettük a Jucát, és mentünk egészen hazáig: az apám, a Juca meg én, így mentünk Komlóšra.És akkor a Juca, ez a Juca megfogta a kezem. A Jucának volt ez a szemölcse, de figura tekintetében egyik lány se ért föl vele, mert a Juca olyan vékony volt, mint egy facsemete, amit egy kéz ujjaival átérhet az ember. Amint már írottam, a Juca nekem akkor megfogta a kezem. Történt ez ott, abban a kis kanyarulatban, és a kanyarulat után, ott egy kissé megtörik az út, volt a Szt. Benedeknek a kápolnája, és ahogy azt elhagytuk, elengedte a kezem, és többé már nem ismétlődött meg az eset.Este azt mondta nekem a nővérem, a Helena, hogy a Jucáékhoz bejáratos Čabáról egy magyar, hogy az öreg Mazannétól tudja, egy Szvorád Ottó nevezetű, a vasútnál dolgozik, a kovácsműhelyben. Ismertem őt régebbről, korombeli legény volt ő is. Nekem ez nem esett jól, csakhogy én a nevezettet soha eddig náluk nem láttam, nem tudtam, hányadán áll a dolog. A nevezettet először akkor pillantottam meg náluk, amikor egyszer apám átküldött hozzájuk egy dologgal, amit vissza kellett nekik vinni. A konyhában ültek, a Juca diót törött, és egyenkint adogatta neki a diót, egyenesen a szájába, amaz pedig bekapta és szopogatta az ujjával együtt, nagyon vígan voltak. Engem nem vettek észre, és én néztem őket, azután pedig elmentem.Kimentem oda az útra, ahol akkor együtt voltunk, és ott, a Szt. Benedek szobránál hangos sírásra fakadtam, megrugdostam a szobrot, és fennhangon átkozódtam. Azután pedig hazamentem. Este a nővérem, a Helena azt mondta, hogy tudomása van a vasárnapi kihirdetésükről, és még gúnyolódott is velem, de amikor meglátta a nézésemet, abbahagyta, éjszaka pedig bejött hozzám, hogy ismer egy olyan varázslatot, amelyik rontást hoz, és hogy nem akarnám-e kipróbálni. Nem szóltam én semmit, mert nem nagyon tudtam, minek lenne az nekem. Hogy amikor a plébános a kihirdetést végzi, kívánjak valamit, bal kézzel pedig vessek keresztet, és hogy majd az esküvőjük alkalmával kapok egy jelet, hogy meghallgatásra talált-e a kívánalmam. Nem nagyon volt énnékem kívánalmam, talán csak egy olyan apparátus, mint amilyen a Steindlnek volt.Nyugtalanság érzése volt bennem, és azon a vasárnapon, amikor a plébános kihirdette őket nagy hideg volt, és valami ott bennem azt súgta, hogy: legyen a Mazan Judit csak az enyém, és akkor a padban előregörnyedtem, és bal kézzel keresztet vetettem. Azután pedig felegyenesedtem, és úgy éreztem, mintha megemelkednék, de senki nem vette észre, és úgy esett, hogy azon a Szt. Misén nem imádkoztam, és a lebegésemnek sem tudtam véget vetni. Esküvőjük napja november 30dikára esett, a templom teli volt, és a Jucának olyan vékony volt a dereka, hogy a könnyeim mind a szemembe szöktek, az orromat mardosták, és amikor a plébános úr megáldotta őket a karikagyűrűik által, és amikor azt kellett volna mondania, hogy In nómine Pátris, et Filii, et Spiritus Sancti, a száját se nyitotta, mégis az egész templom visszhangzott a mennydörgő, rettenetes hangtól, vontatottan, mint a temetésen: Dies irae, dies illa, solvet saectum in favilla, ami annyit jelent, hogy: Eljő a haragnak napja, eljő ama nap, mikoron hamuvá oldja az időt, ezt hallottam akkor, és az ijedtségtől elszállt belőlem az erő, megállt bennem az ütő egyből, de hiába tekingéltem a többiek felé, mindenki buzgón imádkozott, és én ebből már tudtam, hogy kívánalmam meghallgatásra talált, és hogy ez volt az égi Jel.Azután a lakodalmi ebédre mentem. Egyre csak a Jucát meg az Ottót néztem, és nem bírtam a kedvemhez jönni, mert a szívem egyik fele úgy örvendezett, mint a láncától szabadult eb, a másik fele pedig úgy reszketett, mint egy láncra vert eb, mindkettő az égi Jeladás végett. Az éjfelet követően már részeg voltam, az apám vitt haza engemet.December hónap 8cadikán Szvorád Ottó a komlóši állomásról jöttében megcsúszott a jégen, és miután a feje búbját megütötte, még feltápászkodott, tett vagy három lépést, majd azon nyomban hóttan rogyott össze. Az esetnél mindvégig jelen volt egy Kociha nevezetű egyén, aki mindezt látván segítségért szaladott a faluba. Én akkor éppen az udvaron tartózkodtam, a szájamból kicsapott a pára, mikor az emberek összefutottak, de akkor már hozták a többiek a elhalálozottat, és láttam, amint Judit kifut a házból, el is botlott, de el nem esett, odabotladozott az ő hót urához, rája vetette magát, és akkor az elhalálozott Ottó rája hemperedett, a Judit meg ott feküdt a földön, az ura meg rajta, a karjában szorongatta, és senki ember fia körülöttük mozdulni sem mert, úgy álltunk ott, mint a sóbálványok. No de aztán elemelték róla az urát, de a Juca csak ott maradt fekve. Azután fölfogták őt is, és akkor alighanem elhagyta őt a józan esze. Én a kapuban álltam, és onnan láttam mindezt.December hónap 12dikén elhantolták az elhalálozottat. Utána volt a tor, a Juca ott ült az asztalnál, és csak nézett minket, kik ott voltunk, és egy kicsit szelíden mosolygott, én meg odamentem hozzá, és mondom, enne már legalább egy falást, mire ő fogott egy diós kalácsot, a szájába tömte az egészet, és csámcsogva hamzsolta. Majd egy következőt, egészben, de én akkor megéreztem a diónak a szagát, úgyhogy ki kellett szaladnom, sokáig háborgott a gyomrom, de nem bírt kibukni belőlem.Tavaszkor elmentem a plébános úrhoz, hogy rendbe hoznám a Szt. Benedek kápolnáját, s hogy ki is mázolnám. Úgy is történt. Azután meg felajánlkoztam a plébános úrnak, hogy lennék a sekrestyése, minden fizetség nélkül. Fiatal voltam, derék legény, megbirkóztam a munkával. De hiába, bármennyi munkát, bármennyi imát is szabtam ki magamnak az a szörnyűséges bűn egyre csak növekedett bennem, még a Szt. Gyónás alkalmával sem merészeltem előhozakodni vele, gyökeret vert bennem, a véremet vette. Egyre csak imádkoztam, könyörögve kértem, hogy adassék nekem egy Jel, ha már bocsánatot nyertem, de nem adatott semmi.Ezt követően végignéztem, hogyan gyarapodik napról napra a Juca, mivelhogy egyre csak evett és evett, mígnem akkora lett, mint az öreg Mazanné, de csak nem hagyta abba. Egyébként olykor szóba elegyedett ezzel-azzal, mesélte is a nővérem, a Helena, hogy olykor azt mondogatja, hogy ezt még gyorsan megeszi, mert mindjárt hazajön az ura a munkából. Én kerültem az embereket, és egyre csak reméltem. Egyszer éjszaka, hogy fölébredtem, és kimentem az udvarra, látom ám, hogy a Mazanék konyhájában világítanak, odamegyek, benézek az ablakon, és látom, hogy a Juca épp egy kakast kopaszt az ölében, csak egy hálóing volt rajta. Ott maradtam az ablak alatt, és megvártam, amíg megkopasztja, kibelezi, majd tepsire teszi a kakast, a sparhelt mellett ücsörögve kivárta, míg megsül, azután pedig komótosan nekilátott, nyitott szájjal ette, komótosan, minden egyes csontocska végit megropogtatta, kiszippantyúzta, és olyan finoman hajította a tűzre, hogy még szikrát sem vetett. Én meg csak néztem. Egy ültő helyében megette.Saját kezűleg kértem, hogy besorozzanak, ez már 1943-ban történt. Azt reméltem, hogy a testi kínokban a lelkem is meggyógyul, de nem vittek el a gyenge hallásom végett. Akkoriban naponta több órát is imádkoztam.1948-cban, már a kommunisták alatt, mázsálták a disznókat a vagyonösszeírás végett, és bolondságból a Jucát is fölrakták a hentesmázsára. Még az összeírók is mulattak rajta. 188 kilót nyomott. Én ezt úgy tudom, hogy mindezt láttam. Én segítettem le őt a mázsáról, este pedig szóltam anyámnak és apámnak, hogy elveszem a Jucát. Az apám rám se nézett, csak köpött egyet, anyám pedig sírva ment a plébános úrért, mindketten a lelkemre beszéltek, de én csak egyre bíztam, az égi Jelben. Lánykérőre nem volt szükség, a Juca úgyis eszement volt, az anyáink beszélték meg a teendőket, sírva-ríva, szegénykék.Az esküvőnk szeptember hónap 30adikára volt kitűzve, akkor már a népek kerültek engemet. El kellett hozzá elintézni a papírokat a čabai anyakönyvi hivatalban, mert ott lett volna a polgári, anélkül a templomi nem volt elismerve. Čabára vonattal kellett fölmenni, együtt gyalogoltunk ki Jucával a komlóši állomásra, útközben pedig, ugyanazon a helyen, mint akkor, megfogtam a Juca kezét. Csakhogy aztán úgy esett, hogy a Juca nem bírt fölszállni a vonatra, nem bírta a két mázsáját, pedig segítettünk neki többen is, de hiába kapaszkodott, mert kapaszkodott is volna, csak akarat nem volt elég a kezeibe, mintha egy koca ágaskodott volna, az ég pedig beborult, mint János apostol végítéletében, a fehér galambok úgy repkedtek, mint a szerencsehozó tányérok a lakodalmon, pedig még emelőszerkezetet is ígértek, de én már nem bírtam.Esőben gyalogoltunk hazafelé, én voltam akkor 80, ő pediglen 188 kg. Merő víz volt a ruhája, látszódott benne a szétternyedt teste, a hurkás térdei, meg az asszonyi micsodái is mind látszódtak, mintha egy mangalicakoca lett volna beöltözve, de én még így is megfogtam a kezét, és a Szt. Benedek előtt letérdeltünk, én szolgáltam a misét, ő meg mintha eszéhez jött volna, pontosan válaszolt a kérdésekre, sőt háromszor is elismételte az igent, és én akkor megcsókoltam a lucskos száját, majd fölpislantottam a Szt. Benedekre, azután még a szemölcsét is megcsókoltam, de csak a Juca lihegésit hallottam meg az esőt. Egyébként csend volt.Merő latyak voltunk, mire hazaértünk, tőlem senki semmit nem kérdezett, már az enyimek is kerültek, a Juca pedig a szüleinél maradt, olykor vittem neki egy tyúkot vagy kalácsot, az anyáink sírtak-ríttak, az apám meg csak köpdösött, aztán az a Kociha nevezetű illető, aki akkor az Ottóval volt, azon a bizonyos napon, azt mondta, hogy Szlovenszkóra készül az áttelepülőkkel, hogy üresen állnak a konfiskált házak, átmentem, hát a Jucához. A Juca éppen töpörtyűt eszegetet, csak úgy, kenyér nélkül, egyenként megszagolta őket, és nyitott szájjal hamzsolta. Sokáig néztem őt.Azután magamhoz vettem 40 szem diót, más semmit, csak azt a diót, és bezárkóztam a fészerbe, hogy kiböjtöljem, kiimádkozzam magamnak az égi Jelet. 40 napon keresztül imádkoztam, fohászkodtam, de csak azt az irdatlan asszonytestet láttam magam előtt, ahogy a kakascsontokat szippantyúzza, s hogy mitől, mitől nem, az avas diótól-e, vagy a nyirkosságtól, egy folytában háborgott a gyomrom, de hiába dugtam le a két ujjamat a torkomon, nem segített, sokat fogytam akkor. Még az ablakon se néztem ki, fölkapartam a földet, azzal kentem be az arcomat. Azután gondoltam, hogy rajzolok a földre egy keresztet, az egyik vonást meg is csináltam, azt, amelyiken Krisztus Urunk teste szenvedett, de mielőtt a másikat is megvontam volna, amelyikre a kezeit szegezték, valami megemelte a bal kezemet, és az első vonás köré egy olyan jelet rajzoltam, amilyet az asszonyokról szoktak mintázni paráznaságból. Amikor megpillantottam, mit is tettem, megtapostam a jelet, és hangosan jajgattam, zokogtam és átkozódtam, mert tudtam, hogy tisztátalan vagyok.Ez már a negyvenegyedik napon történt, ezért aztán kijöttem a fészerből, összecsomagoltam, a Steindlnél készült fotográfiát átvittem a Jucának, de már nem is igen néztem rája, aztán fogtam magam, és elintéztem magamnak az áttelepülést. 1950-ben áttelepültem, azoknál a Kociháéknál maradtam mint bérlő, a vasútnál helyezkedtem el, ott lettem először segédtolató, később főkocsimester. 1982-ben mentem nyugdíjba, mindmáig nyugdíjas vagyok.Nem házasodtam meg, a szüleim egy napon haltak meg, anyám reggel, apám este, ez még 1956-ban történt. A temetésre visszamentem Magyarországra, fölkerestem a Jucát. A nővéremnek, Helenának odaadtam minden spórolt pénzem, az akkor 28 000 Kčs volt, hogy támogassa belőle a Jucát, ő ezt nekem megígérte. A Juca addigra megöregedett, meg se ismert engem, de tovább már nem hízott, maradt 180 kiló, utoljára kék munkaköpenyben láttam, napraforgómagokat csipegetett. Többet soha nem láttam őt. Most márciusban a nővérem, Helena megírta nekem, hogy a Jucát elvitte a szíve, ma reggel pedig arra ébredtem, hogy valami meleg nedvesség van alattam. Sokáig nem tudtam, hogy mi lehet az, utána pedig fölkeltem, és a nyári konyhában beütöttem egy jó erős kampósszeget. Ezután fölháborodott a gyomrom, és amúgy istenigazábul kiokádtam magam. Hátrahagyom minden megtakarított pénzem, hogy osztassék szét J. Kociha és a nővérem, leánykori nevén Kaputová Helena között. Ez minden.




minimap