Risojević, Ranko: Utolsó bosnyák elégia (Poslednja bosanska elegija in Hungarian)

Kolji Mićeviću

»u dosluhu sa budućnošću«

Pod lipu se više nećes vratiti,
uprkos svjetlosti male svjetiljke,
bar ne u ovom životu. Pod lipom
više nećeš čitati „Voćnjake“.

Tu možda, uz lozu, kretao se vrutak krvi,
i tijelo se račvalo u granama, to tijelo
kome ništa nije bilo strano, ni potrebno,
osim daljine i skrame vremena pod pepelom.

Tvoja pisma kreću u svakom času
svim stanovnicima Zemlje,
tvoja duga pisma, u njima:
sahat kule, stećci, džamije,
k r i s t i n a   d e    p i z a n,
 i harmonično kretanje zvijezda,
koje, u dosluhu sa budućnošću, ispisuju
čitke stranice slučajnih života.

Vrijeme se račva uvijek na istom mjestu,
za trpezom, dok podne izbija, užreno ili mrazno,
dok se sjeda a jedan ipak neće sjesti,
i dok se nazdravlja budućoj opijenosti,
u gradu koji je stvorio Irfan Horozović.

Ne raseljava se svijet, ni prijatelji,
samo mi užurbano pripremamo pokret,
dok nam Haron krade pisma,
koja će, na talasima Vrbasa,
čitati neko milo dijete.

Snu se prepušta podvižnik,
umoran od ophodnje, ipak,
snu već naraslom do jecaja,
što će izbiti kao moto životu.

Klone na klupu prolaznik,
njegov pozdrav s tobom pututje,
kao prevoji brda u izmaglici,
što plavkasti, prije počinka,
na budućnost podsjećaju.

Hoću li mahnuti odsutnom prijatelju,
koji samo moj znak čeka,
da bi krenuo, ponovo, uvijek ponovo,
prema neshvatljivoj zemlji Bosni.

Kolja Micevicnek

»mint a jövő cinkosai«

Ebben az életben többé már nem térsz vissza
a hárs alá, bár az a kis lámpás
még mindíg ott ég. A hárs alatt
többé nem olvasod a „Kerteket“.

Tán itt, a szőlőtőke mellett buzgott a forró vér
és bontotta lombos ágait a test, az emberi test,
melynek semmi sem volt idegen, semmi sem kellett,
csak a tág tér és a gyökér az idő hamva alatt.

A Föld minden lakójának
folyamatosan küldöd leveleid,
hosszú levelek és bennük:
óratornyok, sírkövk, dzsámik,
k r i s t i n a   d e    p i z a n,
a csillagok harmonikus mozgása,
melyek mint a jövő cinkosai, véletlen létük
tiszta lapjait betűkkel töltik ki.

Az idő midíg ugyanazon a helyen ágazik el,
az asztalnál, szólítva a terítékhez a forró
vagy agyonfagyott delet, de egy mégsem ül le,
míg a városban, melyet Irfan Horovic teremtett
a jövendő, mámoros napokat ünneplik.

Nem költözködik a világ, a barátok sem,
csak mi készülődünk, sürgetve a múlást
míg Kháron leveleinket gyűjtögeti,
melyeket a Vrbász hullámain,
halkan, egy kedves gyermek fog olvasni.

Álomba bágyad a gyarló,
a hajlongásba fáradt, mégis,
álomba, mely a sírásból fakadt
és a közömbös élet értelmévé vált.

Padon szendereg a vándor,
köszöntése veled utazik,
mint ködös utakon a hegyek ormai,
melyek a kék fátyolon keresztül,
nyugovóra térés előtt, a jövő fényeit sejtetik.

Intek-e majd távoli barátomnak,
ki csak erre a jelre vár,
hogy újra és újra elinduljon,
a fel nem fogható föld, Bosznia felé.