12. ének
Táncolni kezdünk; fancyt tép a zenekar.
A lány, akivel pörgök, bomba csaj.
Szülővárosa, mondja, Dorisburg,
s bár évek óta táncol itt, Aniara
tánctermében, ha őszinte akar
lenni, mégis meg kell vallania,
frankón egyforma az itteni jurg
meg az otthoni à la Dorisburg.
S megérted, ha a jurgot járhatod,
hogy minden, ami jurg, csodálatos;
ha Daisy Doody vonaglik s riszál,
jurg-zsargonban Dorisburg szlengje száll:
züllődz csak, Csövi, dzsél leszel és duri!
Dikázd a Daisyt! Sosem ülök luri
- csücsörít -, nálam egy csedvik se nyugi.
Zsámbékom zsibong vlammban és gondelben
a dejdem gander és rondel a fejdem,
táriszban glandol jondelem és deldem.
S leng a jurg jondel-kótyagosítóan.
Félek, búmat gonddal hiába óvtam,
e leányzótól jurggal megtelik,
szleng csapkodja a halál tereit.
13. ének
Repült Aniara hatodik éve
a Lyra felé lankadatlanul.
Az emigránsoknak az űri mélyről
beszédet tartott a főasztronómus.
Szép üvegserleget tartott kezében:
Lassan sejteni kezdjük, hogy az űr,
melyben száguldunk, korántsem olyan,
amilyennek földi fantáziánk
hitte, felcicomázgatva az „űr" szót.
Sejteni kezdjük már, hogy tévedésünk
veszélyesebb, mint eleinte véltük;
hogy jámbor naivitás a tudás,
mely korlátolt szemléletünk jegyében
struktúrát képzelt a Rejtélynek. Immár
sejtjük: az „űr" s Aniaránk hajó-
testét övező kristálytisztasága:
szellem, megfoghatatlan és örök,
és mi e szellem tengerébe vesztünk.
Amiben űrhajónk, Aniara
száguld: anyag, de nincs agykoponyája,
nincs agyállománya, agyállomása.
Amiben szállunk: létezik, de a
gondolat útjaihoz nem kötődik;
szellem, több, mint a gondolat világa.
Így Istenen, Rejtélyen és Halálon
át száguld űrhajónk cél- s nyomtalan.
Bárcsak visszatérhetnénk bázisunkra,
látván már, űrhajónk mi: buborék,
Isten szellem-üvegében robogva.
Elmondom, mit hallottam az üvegről,
s akkor megértitek. Minden üvegben,
mely elég hosszan érintetlen áll,
elmozdul egy buborék s végtelen
lassan elindul egy más-pont felé
az üveg testében, és ezer év:
s a buborék bejárta üvegét.
Épp ez történik a végtelen űrben,
hol ívet fényév-mélyek torka von
Aniaránk buboréka köré
vándorútján. Mert sebesen robog bár,
gyorsabban, mint bármely bolygó-rokon,
sebessége űri mérték szerint,
úgy véljük, pontosan akkora, mint
a buboréké az üveg-kupában.
*
Világos beszéd. Futok fogvacogva
a míma-teremből a tánc-szalonba
vörös fényében Daisyt ott találom.
Találkát óvó ölétől esengek,
talán bozontos mélyébe beenged,
távoztatván hideg fényű halálom.
Mima-termekben már csak itt van élet,
Doris-völgyek Daisy ölében élnek;
vészt s fagyot űzni egymásba merülve
nem gondolunk az Aniara-űrre.
26. ének
A süket (néma-kő-süket) leírta
a legszörnyűbb hangot. Nem volt hallható.
Csak szomorú sás-susogás, a legutolsó,
amikor dobhártyája megrepedvén
Dorisburg elpusztult a fototurbtól.
Nem hallatszott, végezte a süket.
Túl lassú volt ahhoz a fül,
amikor szétrobbant a lélek
s repült a test, az összetépett,
s egy négyzetmérföldnyi város-talaj
színe fonákra fordult,
és szétrobbantotta a fototurb
a várost,-mely valaha Dorisburg volt.
Így szólt a süket, így szólt - a halott.
De írva vagyon: kiált majd a kő,
ezért hát egy kőből szólt a halott.
Halljátok? - ezt kiáltotta a kőből.
Nem halljátok? - kiáltotta a kőből.
Dorisburg városából jövök én.
Utána a vak kezdett el mesélni
az iszonyúan erős ragyogásról.,
melybe belevakult.
Nem tudta leírni. Egy részletet
említett csak: a nyakszirtjén át látott.
Egyetlen szemmé vált a koponyája,
s vak lett, megpattanáson-túli vak,
felszállt és sodródott vak bizalommal
a halál álom-habján. De nem lett álma.
Épp ebben hasonlított a sükethez.
S mert írva vagyon: kiált majd a kő,
kiált ő is, mint a süket, a kőből.
Kőből a vak felel kő-néma hangra.
Kiáltozik a kőből két Kasszandra.
Mintha kínom véget vethetne az
iszonynak, a mímához rohanok.
De a míma könyörtelen-világos
képén tűzvész, halál végiglobog,
én meg az utasok felé kiáltom
kínjaim-kínját, hogy Doris halott:
Mert van oltalom minden létező
ellen, legyen tűz-, víz-, fagykár, vihar -
eltöprenghetsz a változatokon:
az ember ellen nincsen oltalom.
Ha látni kell, ki látja tisztán tetteit?
Nem! akkor lát csupán, ha álmokat
tiporhat-tékozolhat: azt, amit
a szív hideg, gonosz évekre tartogat.
Most a mímát villámkék fény vakítja.
Mi sújt, szegény Föld! Belenémulok.
Felém csap a fény, kése megforog,
szívembe nyílt sebet hasítva.
S engem, hű míma, kék liturgusod,
jéggé dermedve ér a szörnyű hír: a
messzi Dorisburgban Doris halott.
Az Aniara (az eredeti teljes cím svédül: Aniara, en revy om människan i tid och rum: Aniara, a térben és időben élő emberről szóló revü) Harry Martinson svéd szerző 103 énekből álló tudományos-fantasztikus verses eposza. A mű feltehetőleg jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Martinson 1974-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat (Eyvind Johnsonnal megosztva).
Az Aniara 1956-ban jelent meg. A könyvben a szerző természettudományos érdeklődése is tükröződik, de mindenekelőtt az egyedi ember és a teljes emberiség sorsának metaforikus, egzisztenciális leírásaként fogható fel. Martinsson szuggesztív nyelvi leleményekkel írja le a jövőbeli tudományos, technikai és társadalmi viszonyokat és egyben egy sajátos költői töltést is ad a művének.