Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Shakespeare, William oldala, Magyar életrajz

Shakespeare, William portréja
Shakespeare, William
(1564–1616)

Életrajz

(1564-1616)
Shakespeare életútja csupa rejtelem. Az életművére vonatkozó adatok jórészt bizonytalanok, leghíresebb verssorainak hitelessége is kétséges. Már azt is kétségbe vonták, hogy ő írta-e mindazt, amit írt. E sok bizonytalanság ellenére William Shakespeare a leghíresebb és bizonnyal a legnagyobb drámaíró, az egész világirodalomnak legalábbis az egyik legnagyobb alakja, úgy mellékesen szonettjeivel a szerelmi líra egyik kétségtelen klasszikusa. És még mellékesebben két olyan elbeszélő költeményt is írt, amely az angol reneszánsz legszínvonalasabb epikai értékrendjét jelenti. De minél több vele és körülötte a rejtelem, annál jobban izgatta és izgatja a történészeket, esztétákat, pszichológusokat. Bőséges könyvtárat töltenek meg a róla szóló tanulmányok, vastag könyvek és röpke elmefuttatások, olykor regények és novellák. Felettébb kockázatos tehát röviden jellemezni, ki volt, milyen volt, hogyan élt és tulajdonképpen mit is írt mindabból, amit az ő nevéhez kapcsol az emlékezés és a kialakult köztudat. De mindig meg kell kísérelni a rövid jellemzést is, hiszen az évezredek egyik legesleghíresebb alakja, az emberi szellem egyik főszereplője.
Bizonyosan azt tudhatjuk, amit anyakönyvi bejegyzések örökítettek meg. S minthogy Anglia földjére ellenség alig-alig tehette be a lábát, az okiratok, oklevelek, hivatalos nyilvántartások évszázadokon át megmaradtak. Aki bizonyosságot kíván Shakespeare-ről és családjáról, az lapozza fel Stratford on Avonban az akkori anyakönyveket; több mint négy évszázad után is megvan valamennyi, üveges tárlók alatt őrzik, hogy minden érdeklődő megkereshesse a megtalálható adatokat. Tehát tudjuk, melyik napon született, és melyik napon - pontosan 52. születésnapján - halt meg. Tudjuk, mikor nősült, mikor született három gyermeke (két lány és egy fiú), a fia gyermekkorban halt meg, a leányok idővel férjhez mentek, olvashatjuk, melyik napokon voltak az esküvők, felesége halálát is megörökíti a bejegyzés. - De minthogy a hivatalos iratok java része is túlélte az évszázadokat, az is hiteles adat, hogy 22 éves korában vadorzásért (a földesúr erdejében lelőtt egy vadat) elítélik, és a büntetés elől elhagyta szülőhelyét, ahová csak közel harminc évvel később tért haza, hogy megvásárolja a szülői házat. Akkor már szülei, felesége, fiúgyermeke rég meghaltak, két leánya már férjnél volt, gyermekeik születtek. Otthon, a szülői házban élt ezután mindvégig. Ennyi a hiteles életmozzanat. Ami ezek közt telt-múlt, az a tulajdonképpeni életrajz, amelyet valójában nem ismerünk, amit csak találgatni lehet, de kell is találgatni, mivel az irodalom- és színháztörténetnek talán a legfontosabb fejezete.
Halálakor Ben Jonson, aki színésztársa, költőtársa, drámaírótársa volt, egy nagyon szép költeményben búcsúztatta. Jonson rendezte sajtó alá a Shakespeare-művek első gyűjteményes (és elég hiányos) kiadását, ennek a kötetnek a bevezetése ez az emlékidéző költemény. Ebben található a legbőségesebb jellemzés a kortársaktól. Az is benne van, hogy a nagy barát nem is volt eléggé művelt, annál csodálatosabb, hogy olyan sokat tudott a világról, a múltról és főleg az emberekről. Ez az emlékezés megerősít a hagyományos gyanúban, hogy gyermekkorban igen kevés iskolát járt. Latinul valamelyest okvetlenül megtanult, mert a középkorban és a reneszánsz emberöltőiben nem volt iskola "deák nyelv", vagyis latin nélkül. De az az elragadtatott hang, amellyel a régi barát búcsúztatja a mindenkinél nagyobb kor- és pályatársat, nem magányos jelenség. Egész sora maradt fenn az akkori angol költeményeknek, amelyek Shakespeare nagyságát dicsőítik. Már életében nemcsak sikeres színpadi szerző, hanem elismert nagy költő volt a költőtársak szemében is. De hogyan vezetett az út ehhez a dicsőséghez?
Középmódú vidéki polgári családból származott. Apja váltogatta mesterségét, egy időben például kesztyűkészítő volt, máskor azonban kereskedelmi tevékenységet folytatott, és eléggé tekintélyes férfiú lehetett, mivel néhány évig kisvárosuk polgármestere is volt. De hogy Shakespeare a kisiskolás kor után 18 éves koráig hogyan élt, s ha tanult, mit tanulhatott, ezt nem tudhatjuk. De az bizonyos, mert anyakönyv bizonyítja, hogy 18 éves fővel megnősült. Felesége 8 évvel volt idősebb nála. Rövid heteken belül gyermekük is született (egy leány), ez talán indokolta a nyilván sürgetett házasságot a túl ifjú férj és a hozzá képest már idős feleség között. A következő három évben még két gyermekük (egy fiú és egy leány) is született. De hogy házasemberként miből és hogyan élt, ezt megint nem tudjuk. A következő adat már a vadorzás vádja és a menekülés a szülővárosból. Ez 1586-ban lehetett. Legközelebb csak 1589-ben találkozunk vele Londonban. Hogy a közbeeső esztendők hogyan teltek el, erről évszázadok óta találgat a tudomány és a képzelet. Mint oly sok angol fiatalember, ő is hajózással próbálkozhatott. Matróz is lehetett, kereskedő is, egyesek kalóznak is képzelték. Annyi csaknem bizonyos, hogy járt Itáliában. Velencében játszódó színjátékaiban (Othello, Velencei kalmár) ottani helyismeretet gyaníthatunk. És valamelyest tudott olaszul, olasz novellákat eredetiben is olvasott. (Gyakran félre is értett.) Annyi bizonyos, hogy az olasz világ mindig is érdekelte, vígjátékainak többsége itáliai városokban játszódik. - De azután már londoni hírünk van róla. Közeledett a színházakhoz. Kezdetben színház melletti lóőrző volt. Minthogy akkortájt a hölgyek hintóban, az urak lóháton jártak színházba, az előadás alatt őrizni kellett a kocsikat és főleg a lovakat. (Mint mostanság az autókat.) Ezek a lóőrzők ugyanúgy a színház alkalmazottai voltak, mint a színészek. A legkorábbi színházi adatunk Shakespeare-ről a lóőrzésért kapott díjazás. De a következő színházi díjazás már "contaminator" minőségben illette. A contaminator, vagyis "összerakó" az a szakértő volt, aki a benyújtott drámák megfelelő részleteiből összeállított egy előadható színjátékot. Manapság az ilyesféle tevékenységet dramaturgi munkának mondanók. Tehát ez időben már értett a drámákhoz, s innét már kevés lépés kellett ahhoz, hogy előbb statisztáljon, azután szerepeket is játsszék, és szükség esetén szerepeket is írjon. A kilencvenes évektől az ezerhatszáztízes évek elejéig Shakespeare ugyan színész is, rendező is, később színigazgató is, de mindenekelőtt drámaíró. Ez időre már kézről kézre járó kéziratos szonettjei a színészvilágban és a nézők közül az ifjak körében ismertek, szerelmi vallomásait az ifjak szívesen olvasták fel hölgyeiknek. Nyomtatásban ugyan csak a következő század első tizedében jelentek meg a hamar népszerű szonetteskönyvben (akkor egy művészetpártoló úr fizette a kiadás költségeit, az ajánlásból tudjuk, hogy a nagylelkű mecenásnak W H. volt a monogramja). Négyszáz éve találgatják, melyik lord vagy egyéb nagyúr lehetett ez a W. H. - De a bravúrosan verselő drámaszakértő már első vígjátékával - a "Tévedések vígjátéká"-val - bizonyította, hogy milyen költői szövegeket tud adni a szereplők dialógusaihoz. Shakespeare a kezdetet jelentő "Tévedések"-től két évtized múltán az életművet befejező költői játékig, a "Vihar"-ig mint drámaíró s egyben az egész évszázad legnagyobb angol költője jutott el.
Hogy valóban hány drámai művet írt - ezt se tudjuk. Van egy hagyományos számunk. Eszerint tragédiáinak, komédiáinak, regényes színműveinek a száma összesen 37. - Nyilvánvaló azonban, hogy a neki tulajdonított színpadi művek között jó néhányat vagy egyáltalán nem ő írt, vagy csak contaminatorként végső formába rázta valaki másnak a művét. Bizonyosnak vehetjük, hogy a VIII. Henriket ifjabb barátja, Fletcher írta, ő végül néhány sort átírt, egyes dialógusokat kijavított, de ennél több köze nincs a valójában igen közepes színvonalú királydrámához, amely meg se közelíti az igazi nagy "királydrámák"-at, a IV. és az V. Henriket vagy a két igazi nagy tragédiát, a II. és a III Richárdot. De alig hihető, hogy az egész korainak tartott, talán a "Tévedések"-nél is előbb színpadra került "Titus Andronicus" valóban Shakespeare műve lehetne. Ez a rendkívül ízléstelen és indokolatlan gyilkosságokat halmozó rémdráma még csak szellemi vagy hangulati rokonságban sincs bármelyik Shakespeare-tragédiával. A nem jelentékeny, de kedves-kellemes "Periklész" című játék (nem az ókori államférfiról, hanem egy mesebeli olasz hercegről szól) formailag is különbözik bármely más shakespeare-i műtől. Ebben narrátor vezeti a cselekményt, a megszemélyesített "Idő" jelképes személy lesz. A megszokott ötös-ötödfeles jambust felváltja a négyes jambus, ami sehol másutt nem fordul elő Shakespeare-nél. De a korai "Két veronai nemes" vagy a késői "Cymbeline" is sokkal gyengébb színvonalú mű, hogysem a nagy remekművek mellé sorolhatnók. De az örökölt 37-es számból azért legalább 25 igazi, hiteles, az ókori görög tragikusok óta a legközelebbi csúcsa a műfajnak. - Viszont van az angol reneszánsz drámák közt néhány ismeretlen szerzőnek tulajdonított, amely talán Shakespeare műve. A Morus Tamás tragédiájáról szóló "Sir Thomas More" című komor játék, amelyről tudjuk, hogy a színház megrendelésére négy háziszerző közösen írta, megbeszélve a témát, majd felosztva, melyik mozzanatot melyikük írja meg. Tudjuk, hogy a negyedét Shakespeare írta, s a stíluskritika alapján azt is gyanítjuk, melyikjeleneteket. És végül is az egész Shakespeare kézírásával maradt fenn. De soha nem sorolták a szerző összes művei közé. Talán a hitelesnek vélt gyengébbek között is egyik-másik ilyen közös munka, és talán az ismeretlen szerzők között is egyik-másik Shakespeare volt mint társszerző. - Ámde a nagy művek, azok az övéi. Ezeket keletkezésük szerint négy korszakba szoktuk osztani.
Az első az indulás néhány éve, főleg olasz mintájú vígjátékokkal, de 1595-ben a "Rómeó és Júlia" azonnali sikerével már elkezdődik az a második korszak 1595-től 1599-ig, amikor előkelő pártfogói segítségével "koszorús költő", vagyis hivatalos udvari szerző. Ez időben valószínűleg udvari elvárásra írja a "Királydrámák" cím alatt ismert történelmi színjátékokat, a Tudor-ház trónra lépése előtti évtizedek véres krónikáját, amely a százéves háború, majd a fehér rózsa-piros rózsa néven ismert polgárháború rémségeit idézi fel. De ezek között, Rómeó és Júlia szerelmi tragédiája után építi fel a szerelem halhatatlan komédiáját, a "Szentivánéji álmot" - 1599 és 1601 között megint elvész szemeink elől. A legfontosabb protektor, Essex gróf egy politikai per áldozata lesz. Talán koholt per volt (manapság koncepciós pernek mondanók), talán valóban a trón ellen szervezett felkelést. Annyi bizonyos, hogy elítélték és kivégezték. Hívei közül többen is kerültek börtönbe, de néhány év után igyekeztek jóvátenni indokolatlan meghurcolásukat, a filozófus Bacon is börtönbe került egy időre, hogy hamarosan mentegetőzve kiengedjék és miniszterré tegyék. Lehet, hogy Shakespeare-rel is ilyesmi történt. Két évig hírünk sincs felőle, de 1601-ben egyszerre a híres Globe Színház igazgatója. Eddig színész, majd sikeres szerző volt ott, ettől kezdve igazgató és résztulajdonos. Ekkor kezdődik az a hat év, amikor leghíresebb és valóban legnagyobb tragédiáit írja, s mellettük legcsillogóbb vígjátékait. "A velencei kalmár"-ral kezdődik, máig sem döntötte el az értékelés, hogy ez az izgalmas mű komédia vagy a megaláztatás tragédiája. Azonnal utána a "Hamlet", amelyet sokan tartanak a drámatörténet legjobb, legszebb művének. Majd egymás után a "Lear király", az "Othello", a "Macbeth" közben a fanyar humorú "Vízkereszt" is. Ha csak ennek a hat évnek az alkotásait írta volna, akkor is őt ítélnők az ezredév legkitűnőbb színpadi szerzőjének. - De 1603-ban meghal a nagy királynő, Erzsébet, és vele befejeződik a Tudorok polgárpártoló korszaka. Jakab királlyal visszatér a Stuartok feudális önkényuralma. Anglia elkomorodik, és Angliával Shakespeare is elkomorodik. 1607-től 1611-ig (vagy 13-ig?) tart a negyedik korszak. A mindenből való kiábrándulás korszaka. Az "Athéni Timon" csalódottsága és keserűsége, a "Szeget szeggel" keserű vígjátéka arról, hogy a legtisztességesebb ember is korrupt lesz, ha hatalmat kap a kezébe. A "Troilus és Cressida", ez a homéroszi mitikus világban játszódó vígjáték vagy szomorújáték, amelyben a mitikus hősök stricikké, a mitikus hősnők kurvákká züllenek. És végül a legszebb és legsivárabb tündérjáték, a "Vihar", amelynek sértett, de varázsló erejű hőse, Prospero odáig jut, hogy bosszút állni sem érdemes, de még varázsolni sem, és a tündéries csodák között összetöri varázspálcáját.
Ahány mű, annyiféle, ahány hős, annyi jellem, annyi típus. Hamlet, a habozó bölcs ugyanolyan örök típus, mint Caliban, a szörnyeteg, Othello, a féltékeny, Lear, a csalódó családfő vagy Puck, az örök vásott kamasz.
Minden Shakespeare-játék eredeti, de egyetlen témáját sem ő találta ki. Még a "Szentivánéji álom" különböző korokból összezagyvált szereplői is külön-külön megtalálhatók elődöknél, itt az összevisszaság az eredeti. A többinél minden valahonnét való, és mégis eredeti mű jön létre. De a történelmi témák divatos történetíróknál találhatók, az ókori tárgyúak Plutarkhosz történelmi alakjait léptetik színpadra. A vígjátékok olasz novellákból és nemzetközi vándormesékből váltak témákká. De csak témákká: a cselekmények menete és a hősök jelleme örök példaképek a világ folyásáról és alakjairól. - A reneszánsz drámát Angliában nem sokkal őelőtte Thomas Kyd kezdte azokkal a drámákkal, amelyekben összeolvasztotta az ókori tragédiák örökségét a középkori misztériumjátékok mozgalmasságával. Shakespeare tőle is tanult, de még többet a legfontosabb kortárstól, Christopher Marlowe-tól. Marlowe egyazon évben született Shakespeare-rel. Igen rövid, de igen féktelen életet élt. Az egyetemről utcai késelés miatt kicsapták, akkor elment kalóznak, a fekete vitorlák és halálfejes lobogó alatt írt egy olyan drámát, amely Shakespeare-re és általa az egész drámai gyakorlatra hatott. Ő kezdeményezte a blankverset (ötös és ötödfeles jambust), amely már kortársainak is természetes formája lett, majd Schiller történelmi drámáin keresztül nemcsak Katona József, de Illyés Gyula számára is drámai versforma lett. - Első tragédiája, a "Nagy Tamerlán" azonnal siker volt. Összesen hat tragédiára volt ideje (köztük a Faust-téma első színpadi feldolgozására), majd 29 éves korában egy kocsmai verekedés áldozata lett. Shakespeare jó barátja volt, sokak szerint semmivel se jelentéktelenebb nála, és ha tovább él, talán őt tartanák a legnagyobbnak, de nem élt tovább, és a tőle sokat tanuló Shakespeare lett a legnagyobb.
De az az egész kör, amelyben éltek, az angol reneszánsz teljességét jelentette. A "Hableány" nevű kocsmában napról napra együtt ültek a Globe Színház irányítói, szerzői, mellettük egyazon asztalnál itták a sört vagy a whiskyt a nagy költők, nagy tudósok, nagy államférfiak. Edmund Spenser, a kor legnagyobb költője, Francis Bacon, a kor legnagyobb filozófusa, Essex gróf, aki tragédiájáig a legfőbb államférfi volt... és mellettük a divatos, ünnepelt kalózok, akik hűséges nézői voltak a Globe Színháznak is. Ezt a kört és mögöttük az Udvar hölgyeit, a lebujok leányait, a windsori és londoni víg háziasszonyokat kell együtt látnunk, hogy kellő felkészültséggel nézzük színházainkban vagy olvassuk otthoni magányunkban Shakespeare műveit. Ezeket pedig nézni és olvasni kell, mert nélkülük sokkal szegényebb lenne a világunk.

forrás: Hegedüs Géza: Világirodalmi arcképcsarnok
Irodalom ::
Fordítás ::

minimap