Jacobsen, Jens Peter: Arabeszk (En Arabesk in Hungarian)

Har du faret vild i dunkle Skove?
Kjender du Pan?
Jeg har følt ham,
Ikke i de dunkle Skove,
Medens alt Tiende talte,
Nej, den Pan har jeg aldrig kjendt,
Men Kjærlighedens Pan har jeg følt,
Da tav alt Talende.

I solvarme Egne
Vokser en sælsom Urt,
Kun i dybeste Tavshed
Under tusinde Solstraalers Brand,
Aabner den sin Blomst
I et flygtigt Secund.
Den ser ud som en gal Mands Øje,
Som et Ligs røde Kinder.
Den har jeg set
I min Kjærlighed.

Hun var som Jasminens sødtduftende Sne,
Valmueblod randt i hendes Aarer,
De kolde, marmorhvide Hænder
Hvilede i hendes Skjød
Som Vandlilier i den dybe Sø.
Hendes Ord faldt blødt
Som Æbleblomstens Blade
Paa det dugvaade Græs;
Men der var Timer,
Hvor de snoede sig kolde og klare
Som Vandets stigende Straale.
Der var Suk i hendes Latter,
Jubel i hendes Graad;
For hende maatte Alt bøje sig,
Kun Tvende turde trodse hende,
Hendes egne Øjne.

Af den giftige Lilies
Blændende Kalk
Drak hun mig til;
Ham der er død,
Og ham der nu knæler ved hendes Fod.
Med os Alle drak hun
— Og da var Blikket hende lydigt -
Løftets Bæger om usvigelig Troskab
Af den giftige Lilies
Blændende Kalk.

Alt er forbi!
Paa den snedækte Slette
I den brune Skov
Vokser en enlig Tjørn,
Vindene eje dens Løv.
Et for et,
Et for et,
Drypper den de blodrøde Bær
Ned i den hvide Sne;
De glødende Bær
I den kolde Sne. -

Kjender du Pan?

Kószáltál-e már néma erdőn?
Ismered Pánt?
Én láttam őt,
de nem a néma erdőn,
midőn a föld hallgatva beszélt.
Nem, azt a Pánt nem ismerem,
de a szerelem Pánját láttam,
midőn beszélve hallgatott a föld.

Napfényes tájakon
nő egy furcsa virág;
csak a legmélyebb csendben,
a sugarak aranytüzében
nyitja ki kelyhét
egy rövid pillanatra.
Úgy fénylik, akár a bolond szeme,
s a halott piros arca:
ezt láttam én
szerelmemen át.

A kedvesemre jázmin hava hullt,
erében dús mákvér keringett,
s hideg, márványfehér keze
úgy pihent el az ölén,
Mint mély tavon a vízililiom.
Szavai puhán peregtek,
akár az almafa levelei
peregnek a fűre;
de sokszor élesen
s hidegen és tisztán ragyogtak,
mint vékony vízsugarak.
Kacajában sóhaj érzett,
könnyében öröm;
mindent leigázott -
csak két csillag dacolt vele:
a saját szemei.

Bódító liliom
holdszagu kelyhét
koccintotta rám,
rá, aki meghalt,
s rá, aki most is előtte térdel.
Mindőnkre ráemelte
- ó, lázas, buja szemek! -
 a törhetetlen hűség serlegét,
a szűz liliom
holdszagu kelyhét.

Aztán bealkonyult.
A hótakart síkon,
a vén erdők alatt
egy árva, szélcibált
csipkebokor didereg.
Fölmered,
meglapul,
s vérpiros bogyóval hinti be
a szűz havat,
tűzpiros bogyóval hinti be
a hűs havat.

Ismered Pánt?