Celan, Paul: Ástak (Es war Erde in ihnen in Hungarian)

Es war Erde in ihnen, und sie

gruben.

Sie gruben und gruben, so ging

ihr Tag dahin, ihre Nacht. Und sie lobten nicht Gott,

der, so hörten sie, alles dies wollte,

der, so hörten sie, alles dies wußte.

Sie gruben und hörten nichts mehr,

sie wurden nicht weise, erfanden kein Lied,

erdachten sich keinerlei Sprache.

Sie gruben.

Es kam eine Stille, es kam auch ein Sturm,

es kamen die Meere alle.

Ich grabe, du gräbst, und es gräbt auch der Wurm,

und das Singende dort sagt: sie graben.

O einer, o keiner, o niemand, o du:

Wohin gings, da’s nirgendhin ging?

O du gräbst, und ich grab, und ich grab mich dir zu,

und am Finger erwacht uns der Ring.

És föld vala bennük

és ástak.

Ástak és ástak, nappaluk így

s éjük is így tűnt tova. Istenük nem dicsérték,

ki, így hallották, mindezt akarta,

ki, így hallották, mindezt tudta.

És ástak és semmit se hallottak már;

nem lettek bölcsek, nem leltek dalt,

nem eszeltek ki semmilyen nyelvet.

Csak ástak.

És eljött a csend s a vihar is eljött

és mind a tengerek jöttek.

Én ások, te ásol, a féreg is ás

s az ének is azt mondja: ásnak.

Ó egy csak, ó egy se, ó senki, ó te:

Hova vitt utunk, mely semmibe vitt?

Te ásol s én ások, ó ásóm visz feléd

és ujjunkon ébred a gyűrű.