Chamisso, Adelbert von: Ősszel (Im Herbst in Hungarian)

Niedrig schleicht blaß hin die entnervte Sonne,
Herbstlich goldgelb färbt sich das Laub, es trauert
Rings das Feld schon nackt und die Nebel ziehen
        Ueber die Stoppeln.
 
Sieh', der Herbst schleicht her und der arge Winter
Schleicht dem Herbst bald nach, es erstarrt das Leben;
Ja, das Jahr wird alt, wie ich alt mich fühle
        Selber geworden!
 
Gute, schreckhaft siehst du mich an, erschrick nicht;
Sieh', das Haupthaar weiß, und des Auges Sehkraft
Abgestumpft; warm schlägt in der Brust das Herz zwar,
        Aber es friert mich!
 
Naht der Unhold, laß mich in's Aug' ihm scharf seh'n:
Wahrlich, Furcht nicht flößt er mir ein, er komme,
Nicht bewußtlos raff' er mich hin, ich will ihn
        Sehen und kennen.
 
Laß den Wermuthstrank mich, den letzten, schlürfen,
Nicht ein Leichnam längst, ein vergess'ner, schleichen,
Wo ich markvoll einst in den Boden Spuren
        Habe getreten.
 
Ach! ein Blutstrahl quillt aus dem lieben Herzen:
Fasse Muth, bleib stark; es vernarbt die Wunde,
Rein und liebwerth hegst du mein Bild im Herzen
        Nimmer vergänglich.

Vánszorog halványan a gyöngülő nap:
őszi fény a lomb aranyán; borongnak
már a földek meztelen, és fölöttük
     terjed a pára.
 
Látod, ismét itt van az ősz. Követni
fogja zord tél, megfagy az élet akkor.
Vén az esztendő, vele, érzem, én is
     vénülök együtt.
 
Kedvesem, félsz. Ó, ne riadj meg ettől:
lásd, ezüstös lett a hajam, nem éles
már szemem; szívem melegen dobog, de
     mégse hevít föl.
 
Nincs a Rémség messze. Ha jön, szemébe
nézzek elszántan: sose féljek, és ne
ájulásomból vigyen el, legyek csak
     öntudatomnál!
 
Hadd ürüljön végpoharam, hogy élve
vívjam ezt a nagy, keserű tusámat;
még vagyok, még látszik a sorja földben
     lábnyomaimnak.
 
Ó, a Kedves szíve szakad! Nyugodj meg!
Légy erős! Meggyógyul a seb hamar; ha
tiszta szívedben szeretettel őrzöl,
     ott fogok élni.