Hodjak, Franz: Usingeni elégia (Usinger Elegie in Hungarian)

Ich baue, Herr Rechtsanwalt der Sprache,
auf Ihre Diskretion und Schweigepflicht.
Nun, ich habe keine zwei Heimaten
wie, zum Beispiel, jeder brave, ordentliche Emigrant,
öffnet sich zögernd die grammatikalische Amsel,
sondern bloß zwei Heimatlosigkeiten,
eine neue natürlich und eine alte.
Aus der einen hüpfe ich in die andere, je nach Bedarf.
Montags bis freitags sehe ich mich gewöhnlich
in der einen um, den Rest der Woche
in der anderen. Da es die Heimatlosigkeiten aber,
wie Sie wissen, laut Regel und Gesetz
bloß in der Einzahl gibt,
habe ich nur für eine einen Paß.
So tauche ich dann, notgedrungen, jedes Wochenende unter
und verbringe die ewig langen, nicht mehr endenden
Samstage und Sonntage
zitternd, fröstelnd, schlaflos
wie ein Schwerverbrecher, der zur Fahndung ausgeschrieben ist,
in der Gottverlassenheit irgend welcher Schuppen,
unter aufgelassenen Gleisen,
in der Vergangenheit einer Burgruine
oder unter dem Hut eines Toten,
weitab der Sprache,
wo mich niemand finden kann.
 
Hoffend, daß wenigstens
das Jüngste Gericht Einsicht hat
und ich nicht auch noch die eine Hälfte meines Todes
in der Illegalität verbringen muß,
grüße ich frohen Mutes
die Deutsche Akademie.

 
Számítok, nyelvügyvéd Uram,
a diszkréciójára, s hogy hallgat, mint a sír.
Nos, nekem nincs két hazám,
mint minden rendes emigránsnak,
lassan nyílik a nyelvtani feketerigó,
nekem csak két hontalanságom van,
egy új, természetesen, meg egy régi.
Egyikből ugrálok a másikba, ahogy éppen kell.
Hétfőtől péntekig többnyire az egyikben
nézek körül, a hét többi napján a másikban.
De mint biztosan tudják, a törvény szerint
csak egy hontalanság létezhet, ezért nekem
csak egyről van papírom.
Így hát, más lehetőség nem lévén, minden hétvégén
eltűnök, és a véget nem érő, hosszabbnál hosszabb
szombatokat és vasárnapokat
úgy vészelem át, mint egy körözött,
köztörvényes bűnöző, reszketve, fázva, álmatlanul,
egy isten háta mögötti fészerben,
elhagyott vágányok alatt,
egy várrom ködös múltjában,
vagy egy halott kalapja alá bújva,
a nyelvtől fényévekre messze,
ahol nem találhat meg senki.
 
És remélve, hogy legalább
az Utolsó Ítéletkor
megértik, és nem kell még a halálom felét is
illegalitásban töltenem,
üdvözlöm hát tiszta szívből
a Német Akadémiát.