A tengert nyugat felé hegyvonulat szegélyezi.
Balra tőlünk a déli szél fú, egészen felkavar
ez a szél mely lemarja a csontról a húst.
Házunk fenyők és szentjánoskenyérfák alatt áll.
Nagy ablakok. Nagy asztalok
ezeken írunk leveleket, írjuk már
hosszú hónapok óta hogy aztán beledobjuk
a válás szívébe, így tömjük be a rést.
Hajnalcsillag, mikor szemed lesütötted
óráink édesebbek voltak az olajnál
a seben, könnyebbek mint a friss víz
az ínyen, lágyabbak a hattyúpihénél.
Tenyereden tartottad életünket.
A száműzetés keserű kenyere után
éjjel ha megállunk a fehér fal előtt
hangod úgy ér ide hozzánk, mint a láng reménye
és a szél megint feni
pengéjét idegeinken.
Mindegyikünk ugyanazt írta neked
de hallgatunk szégyelljük egymás előtt
hogy mindegyikünk ugyanazt a világot látja külön-külön
a fényt meg az árnyat a hegyfalakon
és téged.
Ki oldja el szívünkről ezt a szorongást?
Tegnap este záporeső és ma
ismét ránk nehezedik a betakart ég. Gondolataink
mint fenyőtűk a tegnapi zápor után
ajtónk előtt hevernek haszontalan halom
tornyot akarnak emelni de összeomlik.
Ezekben a falvakban melyeknek népét megtizedelték
ezen a földnyelven mit szabadon szaggat a déli szél
előttünk vonul a hegylánc eltakar téged:
ki hiszi el ha mondjuk hogy felejteni akarunk?
Ki vágyik még, ezen a borús őszi napon, áldozatunkra?