Επιφάνια, 1937 (Greek)
Τ’ ανθισμένο πέλαγο και τα βουνά στη χάση του φεγγαριού
η μεγάλη πέτρα κοντά στις αγριοσυκιές και τ’ ασφοδίλια
το σταμνί πού δεν ήθελε να στερέψει στο τέλος της μέρας
και το κλειστό κρεβάτι κοντά στα κυπαρίσσια και τα μαλλιά σου
χρυσά’ τ’ άστρα του Κύκνου κι’ εκείνο τ’ άστρο ό Αλδεβαράν.
Κράτησα τη ζωή μου κράτησα τη ζωή μου ταξιδεύοντας
ανάμεσα στα κίτρινα δέντρα κατά το πλάγιασμα της βροχής
σε σιωπηλές πλαγιές φορτωμένες με τα φύλλα της οξιάς,
καμιά φωτιά στην κορυφή τους· βραδιάζει.
Κράτησα τη ζωή μου˙ στ’ αριστερό σου χέρι μια γραμμή
μια χαρακιά στο γόνατο σου, τάχα να υπάρχουν
στην άμμο του περασμένου καλοκαιριού τάχα
να μένουν εκεί πού φύσηξε ό βοριάς καθώς ακούω
γύρω στην παγωμένη λίμνη την ξένη φωνή.
Τα πρόσωπα πού βλέπω δε ρωτούν μήτε ή γυναίκα
περπατώντας σκυφτή βυζαίνοντας το παιδί της.
Ανεβαίνω τα βουνά· μελανιασμένες λαγκαδιές˙ o χιονισμένος
κάμπος, ως πέρα ό χιονισμένος κάμπος, τίποτε δε ρωτούν
μήτε o καιρός κλειστός σε βουβά ερημοκλήσια μήτε
τα χέρια που απλώνονται για να γυρέψουν, κι’ οι δρόμοι.
Κράτησα τη ζωή μου ψιθυριστά μέσα στην απέραντη σιωπή
δεν ξέρω πια να μιλήσω μήτε να συλλογιστώ· ψίθυροι
σαν την ανάσα του κυπαρισσιού τη νύχτα εκείνη
σαν την ανθρώπινη φωνή της νυχτερινής θάλασσας στα χαλίκια
σαν την ανάμνηση, της φωνής σου λέγοντας «ευτυχία».
Κλείνω τα μάτια γυρεύοντας το μυστικό συναπάντημα των νερών
κάτω απ’ τον πάγο το χαμογέλιο της θάλασσας τα κλειστά πηγάδια
ψηλαφώντας με τις δικές μου φλέβες τις φλέβες εκείνες πού μου ξεφεύγουν
εκεί πού τελειώνουν τα νερολούλουδα κι’ αυτός ό άνθρωπος
πού βηματίζει τυφλός πάνω στο χιόνι της σιωπής.
Κράτησα τη ζωή μου, μαζί του, γυρεύοντας το νερό πού σ’ αγγίζει
στάλες βαρειές πάνω στα πράσινα φύλλα, στο πρόσωπο σου
μέσα στον άδειο κήπο, στάλες στην ακίνητη δεξαμενή
βρίσκοντας έναν κύκνο νεκρό μέσα στα κάτασπρα φτερά του,
δέντρα ζωντανά και τα μάτια σου προσηλωμένα.
Ό δρόμος αυτός δεν τελειώνει δεν έχει αλλαγή, όσο γυρεύεις
να θυμηθείς τα παιδικά σου χρόνια, εκείνους πού έφυγαν εκείνους
πού χάθηκαν μέσα στον ύπνο τους πελαγίσιους τάφους,
όσο ζητάς τα σώματα πού αγάπησες να σκύψουν
κάτω από τα σκληρά κλωνάρια των πλατάνων εκεί
πού στάθηκε μια αχτίδα του ήλιου γυμνωμένη
και σκίρτησε ένας σκύλος και φτεροκόπησε ή καρδιά σου,
ό δρόμος δεν έχει αλλαγή˙ κράτησα τη ζωή μου.
Το χιόνι
και το νερό παγωμένο στα πατήματα των αλόγων. Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | http://www.poiein.gr |
|
Vízkereszt, 1937 (Hungarian)
A megvirágzott nyílt tenger és a hegyek a holdnyugtában a nagy kő az arab fügefák és az aszfodéloszok közt a korsó, mely sehogysem akart kiürülni, múltán a napnak és az összecsukott ágy a ciprusok mellett, és arany hajad, a Hattyú csillagai, és az a csillag, az Aldebaran.
Megőriztem az életemet, megtartottam az életemet, bolyongva a sárga fák között, az eső rézsűi mentén hallgatag partokon, telisteli levéllel - a fűzfák némi lánggal a csúcsukon, esteledik. Megtartottam az életemet, bal tenyeredben egy vonal egy ránc a térdeden, talán ott vannak még a múlt nyár homokfövenyében, talán megmaradnák ott, ahol fújt az északi szél, miközben hallgatom a befagyott tó körül az idegen szót. Az arcok, miket látok, nem kérdeznek, sem az asszony, lépked s közben szoptatgatja porontyát. Nekivágok a hegyeknek, tintafekete sziklahasadékok, a havas mező, a szemhatárig a havas mező, semmit se kérdenek sem a néma kápolnákba zárt idő, sem a kezek, melyek kinyúlnak keresgélve, és az utak sem: megtartottam az életemet suttogva a határtalan hallgatásban nem tudok már beszélni, s gondolkodni sem; suttogások akár az éjszakai tenger emberi haragja a kavicsokon akár a hang emléke azt mondta néked: Élj boldogan! Lehunyom szemem, keresem a vizek titkos találkozását a jég alatt a tenger nevetése a lezárt kutak kitapintva ereimmel az ereket, melyek elhagytak engem ott, ahol véget érnek a vízinövények és ez az ember aki lépdel, vakon, a csönd haván.
Megőriztem az életemet, ővele együtt, keresve a vizet, mely hozzádig ér súlyos cseppek a zöld leveleken, az arcodon az üres kertben, cseppek a mozdulatlan ciszternában egy halott hattyú, hószínű szárnyai közt eleven fák, és a te tágra nyílt szemed.
Ez az út véget nem ér, nem változik meg; bármennyire igyekszel emlékezni a gyermekéveidre, őrájuk, akik elmentek, reájuk kik belevesztek az álomba, a tengerparti sírokba bármennyit keresed a testeket, kiket szerettél, amint meghajoltak a platánok szívós ága alatt a ferdén nekitámasztott pőre napsugárral és egy kutya csahitált és összerándult a szíved Az út nem változott meg, megtartottam az életemet A hó s a jeges víz a patanyomokban.
Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | P. Á. |
|