Auden, W. H.: Ernst Toller emlékezetére (In Memory of Ernst Toller in Hungarian)

(d. May 1939)

The shining neutral summer has no voice
To judge America, or ask how a man dies;
And the friends who are sad and the enemies who rejoice

Are chased by their shadows lightly away from the grave
Of one who was egotistical and brave,
Lest they should learn without suffering how to forgive.

What was it, Ernst, that your shadow unwittingly said?
O did the child see something horrid in the woodshed
Long ago? Or had the Europe which took refuge in your head

Already been too injured to get well?
O for how long,like the swallows in that other cell,
Had the bright little longings been flying in to tell

About the big friendly death outside,
Where people do not occupy or hide;
No towns like Munich; no need to write?

Dear Ernst, lie shadowless at last among
The other war-horses who existed till they’d done
Something that was an example to the young.

We are lived by powers we pretend to understand:
They arrange our loves; it is they who direct at the end
The enemy bullet, the sickness, or even our hand.

It is their tomorrow hangs over the earth of the living
And all that we wish for our friends; but existing is believing
We know for whom we mourn and who is grieving.

1939. május

A semlegesen sütő nyár egy hangot sem lel,
hogy Amerikát elítélje, vagy kérdje, hogy hal meg egy ember;
s az ellenségek eltelve örömmel és a barátok töredelemmel,

tulajdon árnyuktól lágyan űzetnek el sírjától annak,
ki önzőn s bátran volt igazán nagy,
hogy meg ne tanulják a megbocsátást, míg bele nem szakadnak.

Mi volt az, Ernst, amit árnyad öntudatlan kibeszélt?
Valamitől megrémült a fás-színben valaha rég
a kicsi gyerek? Vagy az az Európa, melynek menedék

fejed lett, szintúgy megsérült, hogy jobban legyen?
Mert mióta szálltak, mint fecskék ama rabhelyen
be hozzád a fényes kis vágyak, hogy lelked hírt vegyen

a kinti halálról, mely nagy és szívélyes,
mely nem ismer megszálló és rejtekező népet;
se olyan várost, mint München; se írásra kényszert?

Drága Ernst, nyugodj most, árnyéktalan legalább
a többi öreg csataló közt, kiket éltettek a csaták,
s tettek valamit, mire méltán fölnézett az ifjuság.

Erők éltettek minket, miket meg kellett értenünk:
megszervezik szerelmünk; ők vezetik ellenünk
az ellenséges golyót, a kórt, vagy tulajdon kezünk.

Az ő holnapjuk az, mely az élők földje fölé csüng,
s barátainknak sugalljuk: maga a hit a létünk,
tudjuk, kit gyászolunk s ki osztja szenvedésünk.