Byron, George: Inezhez (a Childe Harold-ból) (To Inez (Childe Harold’s detail) in Hungarian)

Nay, smile not at my sullen brow,

   Alas! I cannot smile again:

Yet Heaven avert that ever thou

   Shouldst weep, and haply weep in vain.

And dost thou ask what secret woe

   I bear, corroding joy and youth?

And wilt thou vainly seek to know

   A pang even thou must fail to soothe?

It is not love, it is not hate,

   Nor low Ambition's honours lost,

That bids me loathe my present state,

   And fly from all I prized the most:

It is that weariness which springs

   From all I meet, or hear, or see:

To me no pleasure Beauty brings;

   Thine eyes have scarce a charm for me.

It is that settled, ceaseless gloom

   The fabled Hebrew wanderer bore,

That will not look beyond the tomb,

   But cannot hope for rest before.

What exile from himself can flee?

   To zones, though more and more remote,

Still, still pursues, where'er I be,

   The blight of life--the demon Thought.

Yet others rapt in pleasure seem,

   And taste of all that I forsake:

Oh! may they still of transport dream,

   And ne'er, at least like me, awake!

Through many a clime 'tis mine to go,

   With many a retrospection curst;

And all my solace is to know,

   Whate'er betides, I've known the worst.

What is that worst?  Nay, do not ask -

   In pity from the search forbear:

Smile on--nor venture to unmask

   Man's heart, and view the hell that's there.

Ne mosolyogj sötét szemembe;

hisz vissza nem mosolyoghatok:

ó adja ég, ne sírj sosem te,

ha könny nem enyhíti bajod.

Kérded, minő sötét talányok

marják e bús, ifju szivet?

Hiába - nyitját nem találod,

búmat te meg nem enyhited.

Nem gyűlölet, nem szerelem hajt,

nem bárgyú hírt esdeklek én,

hogy ócsárlom most a jelen bajt

s a kincseim mind elvetém:

de minden elfáraszt meg untat,

mit nézek, érzek, hallgatok.

A Szép se vigasz lomha búmnak;

szemed sugára is halott.

Ez az a szivós bú, mi zordul

üldözte a bolygó zsidót;

mely nézni sem mer a síron tul

s nem várhat addig semmi jót!

Elfutni vágyom enmagamtól!

Messzire vinném átkomat,

de sarkon űz egy vad kalandor,

a lét-üszök - a Gondolat.

Gyönyörben fürdik még a víg nép,

mit én eluntan hagytam el;

bár álmodozna lázba mindég,

s ne kelne a valóra fel!

Száz új vidéken kell törődnöm,

s bút látok a megjárt uton;

csak az vigasztal, hogy a földön

a legszörnyübbet már tudom.

Mi ez? Ne kérdd, szánj meg, sugár lány,

ne bánts te, jobb, ha álmodol:

ne tépd le szívemről a lárvám,

alatta tátong a pokol.