López Velarde, Ramón: Águeda unokanéném (Mi prima Águeda in Hungarian)

A Jesús Villalpando

Mi madrina invitaba a mi prima Águeda
a que pasara el día con nosotros,
y mi prima llegaba
con un contradictorio
prestigio de almidón y de temible
luto ceremonioso.
Águeda aparecía, resonante
de almidón, y sus ojos
verdes y sus mejillas rubicundas
me protegían contra el pavoroso luto...

Yo era rapaz
y conocía la o por lo redondo,
y Águeda que tejía
mansa y perseverante en el sonoro
corredor, me causaba
calosfríos ignotos...

(Creo que hasta la debo la costumbre
heroicamente insana de hablar solo.)

A la hora de comer, en la penumbra
quieta del refectorio,
me iba embelesando un quebradizo
sonar intermitente de vajilla
y el timbre caricioso
de la voz de mi prima.
Águeda era
(luto, pupilas verdes y mejillas
rubicundas) un cesto policromo
de manzanas y uvas
en el ébano de un armario añoso.

Jesús Villalpandonak

Meghívta a keresztanyám Águedát,
hogy nálunk töltse az egész napot
s megérkezett unokanéném,
keményített ruhában,
ám ijesztő és ünnepélyes,
furcsa gyászban.
Águeda csörgött a keményítőtől
és úgy rémlett,
hogy zöld szeme, piros orcája
engem véd a félős gyásztól...

Piciny fiúcska voltam,
már tudtam, hogy az O az gömbölyű,
s amint Águeda szorgosan-szelíden
rakosgatott a zengő folyosón,
egyszerre csak valami ösmeretlen
hideglelés viszolygott rajtam át.

(Nyilván azóta van meg hős-bolond
szokásom, hogy magamban is beszélek.)

Amikor ettünk, a nyugodt, idilli,
öreg ebédlő csöndes félhomályán
kábulva hallgattam, hogyan csörömpöl
kés, villa és kanál időközönként
s hogyan csilingel, trillázó kacajjal
Águeda hangja.
Ó, egész olyan volt,
(e gyász, e zöld szem, e piros arc)
mint holmi tarka-cifra nagykosár,
almával és szőlővel megrakottan,
egy régi szekrény ódon ében éjén.