This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Kivirähk, Andrus: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét (részlet) (Mees, kes teadis ussisõnu (detail) in Hungarian)

Portre of Kivirähk, Andrus

Mees, kes teadis ussisõnu (detail) (Estonian)

1.
 
Mets on tühjaks jäänud. Vaevalt kohtad kedagi, sitikad muidugi välja arvatud. Nendele ei mõjuks nagu miski, nemad ikka sumisevad ja pinisevad, nii n agu enne, nii ka nüüd. Lendavad verd imema või hammustama, ehk siis ronivad niisama mõttetult su jalale, kui sa nende teele ette satud, ja sibavad seal edasitagasi, kuni sa nad maha pühid või laiaks lööd. Nende maailm on ikka endine – aga ega see niiviisi jää. Küll lööb ka sitikate tund! Mina seda muidugi ei näe, keegi ei näe. Aga ükskord see tund lööb, mina tean seda päris kindlasti.
Ega ma enam kuigi sageli väljas käi, vast nii korra nädalas tõusen maa peale, lähen allikale, toon vett. Pesen ennast ja oma kaaslast, nühin ta kuuma keha. Vett kulub palju, mitu korda tuleb allikal käia; aga et ma tee peal kohtaks kedagi, kellega sõna juttu saaks vesta, seda juhtub harva. Enamasti pole mitte hingelistki, paar korda olen trehvanud mõnda kitse või metssiga. Kartlikuks on nad muutunud, pelgavad mind juba lõhnast. Kui ma sisistan, siis tarduvad paigale, jõllitavad mind juhmakalt, aga ligi ikka ei tule. Põrnitsevad otsekui ilmaimet – inimene, kes mõistab ussisõnu! See ajab neile veelgi suurema hirmu peale, hea meelega hüppaks nad pea ees võssa, annaks jalgadele valu ja põgeneks sellise imeliku värdja juurest võimalikult kaugele – aga ei tohi. Sõnad keelavad. Sisistan neid veel, juba tugevamini, sunnin neid karmi käsuga enda juurde. Lojused inisevad ahastavalt, lohistavad ennast vastu tahtmist minu poole. Võiksin neile halastada ja loomadel minna lasta – aga mistarvis? Mingi imelik viha on minus nende uute elajate vastu, kes ei tunne vanu kombeid ja kepsutavad mööda metsa, otsekui oleks see aegade alguses just neile vabaks püherdamiseks loodud. Seepärast sisistan ma veel kolmaski kord ja sedapuhku on mu sõnad kanged kui mädasoo, millest välja rabelda pole võimalik. Ogaraks läinud loomad sööstavad minu juurde nagu vibust lastuna, samal ajal kui kogu nende sisikond väljakannatamatust pingest plahvatab. Nad purtsatavad lõhki, nii nagu rebenevad liiga kitsad püksid, ja soolikad voolavad rohule. Jälk on seda vaadata ja ma ei tunne oma teo üle rõõmu – aga iial ei jäta ma siiski oma võimu proovimata. See pole minu süü, et need lojused on unustanud ussisõnad, mida mu esivanemad neile omal ajal õpetasid.
Kord juhtus siiski teisiti. Olin just allikalt tulemas, raske veelähker õlal, kui nägin korraga suurt põtra oma teel. Sisistasin sedamaid lihtsaimad sõnad, tundes juba ette põlastust põdra kimbatuse üle. Aga põder ei kohkunud, kuuldes ootamatult inimlapse suust ammu unustatud käsusõnu. Ta langetas hoopis pea ja tuli kiiresti minu juurde, laskis end põlvili ning paljastas alandlikult kaela, just nagu neil vanadel aegadel, mil me endile sel kombel kõhutäidet muretsesime, et põdrad enda juurde tapale kutsusime. Kui sageli olin ma väikese poisina näinud oma ema sel viisil meie perele talvevarusid hankimas! Ta valis suurest põdrakarjast välja kõige sobivama lehma, kutsus enda juurde ja lõikas siis ussisõnadele alistunud loomal kerge vaevaga kõri läbi. Täiskasvanud põdralehmast jätkus meile terveks talveks. Kui naeruväärne tundus meie lihtsa toiduhankimise mooduse kõrval külainimeste nõme jaht, kus ühte põtra pikki tunde taga aeti, hulk nooli huupi võssa läkitati ja seejärel ikkagi üsna sageli paljaste kätega ning pettunult koju mindi. Oli vaja ju vaid paari sõna, et põder enda voli alla saada! Nagu praegugi. Suur ja tugev põder lesis minu jalge ees ja ootas hoopi. Ma oleksin võinud ta ühe käeliigutusega surmata. Aga ma ei teinud seda.
Selle asemel võtsin ma õlalt lähkri ja pakkusin põdrale juua. Ta lakkus vaguralt. See oli vana pull, päris vana – pidi olema, sest muidu poleks ta mäletanud, kuidas peab käituma üks põder, kui inimene teda kutsub. Ta oleks rabelnud ja rapsinud, püüdnud kas või hammastega puulatvadest kinni hoida, samal ajal kui iidne sõnajõud teda minu poole kisub, oleks tulnud minu juurde nagu narr, kuna ta nüüd tuli nagu kuningas. Sellest pole midagi, et ta tuli tapale. Ka seda peab oskama. On selles siis midagi alandavat, kui alistutakse muistsetele seadustele ja kommetele? Minu meelest mitte. Me ei tapnud iialgi ühtegi põtra lõbu pärast – sest mis lõbu sellest teost ikka leida võib? Meil oli vaja süüa, toidu hankimiseks oli olemas sõna ja seda sõna tundsid ka põdrad ning kuuletusid sellele. Alandav on kõik unustada, nagu need noored metssead ja kitsed, kes sõnu kuuldes põiena lõhkevad. Või külainimesed, kes käisid kümnekesi püüdmas ühte põtra. Lollus on alandav, mitte tarkus.
Ma jootsin seda põtra ja silitasin ta pead ning tema nühkis oma koonu vastu mu vammust. Vana maailm polnud veel siiski päriselt kadunud. Nii kaua, kuni elan mina, nii kaua, kuni elab see vana põder, mäletatakse ja tuntakse siin laanes veel ussisõnu.
Ma lasin põdral minna. Elagu ta veel kaua. Ja mäletagu.
See, millega ma oma lugu tegelikult alustada tahtsin, on Manivaldi matused. Olin tookord kuueaastane. Mina polnud seda Manivaldi oma silmaga üldse näinudki, sest tema ei elanud metsas, vaid mere kaldal. Ma ei tea tegelikult siiamaani, miks onu Vootele mind matustele kaasa võttis. Teisi lapsi seal ei olnud. Ei olnud minu sõpra Pärtlit, ei olnud Hiiet. Ometi oli ka Hiie sel ajal juba kindlasti sündinud, ta oli minust vaid aasta noorem. Miks Tambet ja Mall teda kaasa ei võtnud? See oli ometi just üks neile meelepärane sündmusmitte selles mõttes, et neil Manivaldi vastu midagi olnuks ja et nad tema surma üle rõõmustanuks. Ei, seda kaugeltki mitte. Tambet austas Manivaldi väga; mäletan selgesti, kuidas ta riida juures kõneles: “Selliseid mehi enam ei sünni.” Tal oli õigus, ei sündinudki. Tegelikult ei sündinud üldse enam mehi, meie kandis. Mina olin viimane, paar kuud enne mind oli tulnud Pärtel, aasta hiljem tuli Tambetil ja Mallel Hiie. Tema polnud enam mees, tema oli tüdruk. Pärast sünnitasid meie metsas veel ainult nirgid ja jänesed.
Siis Tambet seda muidugi veel ei teadnud ega tahtnudki teada. Tema uskus ikka, et kord jõuab jälle kätte aeg ja nii edasi. Ta ei saanudki teistmoodi uskuda, ta oli juba kord selline mees, kes pidas kangesti lugu kõikidest tavadest ja kommetest, käis iga nädal pühas hiies ja sidus tõsise näoga pärnapuude külge värvilisi riideribasid, uskudes, et toob ohvreid haldjaile. Hiietark Ülgas oli tema parim sõber. Või ei, sõna sõber siia ei passi, Tambet poleks ilmapeal hiietarka oma sõbraks nimetanud. See oleks tundunud talle matslikkuse tipuna. Hiietark oli suur ja püha, teda tuli austada, mitte temaga sõbrustada.
Loomulikult oli ka Ülgas Manivaldi matustel. Kuidas siis muidu! Tema oli ju see, kes pidi tuleriida süütama ning kadunukese hinge vaimudemaale saatma. Seda tegi ta pikalt ja tüütult: laulis, lõi trummi, põletas mingeid seeni ja heinakõrsi. Nii oli ajast aega surnuid põletatud, nii pidi tegema. Sellepärast ma ütlesingi, et Tambetile olid need matused väga mokka mööda. Temale meeldisid kõiksugused riitused. Peaasi, et tehti nii nagu esiisad, siis oli Tambet rahul.
Minul jällegi oli hirmus igav, mäletan seda selgesti. Manivaldi ei tundnud ma ju üldse, seega ei saanud mul olla ka mingit leina; vahtisin niisama ringi. Algul oli põnev näha surnu kortsulist ja pika habemega nägu – ning üsna jube kah, sest ma polnud varem surnud inimest näinudki. Hiietark loitsis ja manas nii kaua, et lõpuks polnud enam ei põnev ega hirmus. Oleksin hea meelega üldse minema jooksnud – mere äärde, polnud ma ju sealgi varem käinud. Mina olin metsalaps. Aga onu Vootele hoidis mind ikka paigal, sosistades kõrva, et kohe pannakse tuleriit põlema. Algul see mõjus, tuld tahtsin ma näha küll, ja eriti veel seda, kuidas põletatakse inimest. Mis tema seest välja tuleb, millised kondid tal on? Ma jäin paigale, kuid hiietark Ülgas ei lõpetanud ikka veel oma kombetalitust ja lõpuks olin ma tüdimusest poolsurnud. Mind ei oleks enam seegi huvitanud, kui onu Vootele oleks lubanud vanamehe laiba enne põletamist veel ka ära nülgida, ma tahtsin lihtsalt koju. Haigutasin valjusti ning Tambet jõllitas mind oma pungis silmadega ja urises:
“Vait, poiss,  sa oled matustel! Kuula hiietarka!”
“Mine, jookse ringi!” sosistas mulle onu Vootele ja ma jooksingi mere äärde ja hüppasin riietega lainetesse ning mängisin liivaga, kuni nägin välja nagu mudatükk. Siis märkasin, et lõke juba põleb, ja jooksin tuhatnelja tule juurde, aga Manivaldist ei paistnud enam midagi, leegid olid niivõrd suured ja tõusid tähtede poole.
“Kui räpane sa oled,” ütles onu Vootele ja katsus mind oma käisega puhastada, ning taas kohtasin ma Tambeti tigedat pilku, sest loomulikult ei sobinud matustel käituda nii, nagu tegin seda mina, ja Tambet pidas alati reeglitest väga täpselt kinni.
Mina ei hoolinud Tambetist, sest ta polnud minu isa ega onu, vaid kõigest üks naaber, kelle tigedus mulle korda ei läinud. Mina sikutasin hoopis onu Vootelet habemest ja nõudsin:
“Kes see Manivald oli? Miks ta mere ääres elas? Miks ta metsas ei elanud nagu meie?”
“Mere ääres oli tema kodu,” vastas onu Vootele. “Manivald oli vana ja tark mees. Kõige vanem meie hulgast. Tema oli näinud isegi Põhja Konna.”
“Kes on Põhja Konn?” küsisin mina.
“Põhja Konn on suur madu,” vastas onu Vootele. “Kõige suurem, palju suurem kui ussikuningas. Ta on suur nagu mets ja oskab lennata. Tal on tohutud tiivad. Kui ta õhku tõuseb, varjab ta päikese ja kuu. Vanasti tõusis ta sageli taevasse ning õgis kõiki meie vaenlasi, kes oma laevadega siia randa jõudsid. Ning kui ta oli nad ära õginud, saime meie endile nende vara. Siis olime me rikkad ja võimsad. Meid kardeti, sest mitte keegi polnud neist randadest eluga pääsenud. Samas ka teati, et me oleme rikkad ja ahnus võitis hirmu. Ikka uued ja uued laevad purjetasid meie randadesse, et meilt meie aardeid röövida, ning Põhja Konn tappis nad kõik.”
“Ma tahan ka Põhja Konna näha,” ütlesin mina.
“See pole kahjuks enam võimalik,” ohkas onu Vootele. “Põhja Konn magab ja me ei suuda teda äratada. Meid on liiga vähe.”
“Küll me ükskord jälle suudame!” sekkus Tambet. “Ära räägi sellist juttu, Vootele! Mis alandlik lora see on? Pane tähele – me mõlemad näeme veel seda päeva, mil Põhja Konn uuesti taevasse sööstab ja kõik närused raudmehed ja külarotid ära sööb!”
“Sa ajad ise lora,” ütles onu Vootele. “Kuidas peaks see sündima, kui sa väga hästi tead, et Põhja Konna äratamiseks on vaja vähemalt kümmet tuhandet meest? Ainult siis, kui kümme tuhat meest üheskoos ussisõnu lausuvad, ärkab Põhja Konn oma salajases pesas ning tõuseb taeva alla. Kus need kümme tuhat meest on? Me ei saa kümmetki kokku!”
“Ei tohi alla anda!” sisistas Tambet. “Vaata Manivaldi – tema lootis ikka ja tegi päevast päeva oma tööd! Nii kui ta silmapiiril laeva märkas, süütas ta kuiva kännu, et kuulutada kõigile – Põhja Konnal on aeg ärgata! Aastast aastasse tegi ta seda, ehkki enam ammu ei vastanud keegi tema märgutulele ja võõrad laevad muudkui maabusid ja raudmehed tulid karistamatult maale. Aga ta ei löönud käega, vaid juuris ja kuivatas endiselt kände, süütas neid ja ootas – muudkui ootas! Ootas, et ehk kerkib siiski jälle metsa kohale võimas Põhja Konn, nagu vanadel headel aegadel!”
“Ta ei kerki enam kunagi,” ütles onu Vootele süngelt.
“Mina tahan teda näha!” nõudsin mina. “Ma tahan näha Põhja Konna!”
“Sa ei näe,” kostis onu Vootele.
“Kas ta on surnud?” pärisin mina.
“Ei, ta ei sure kunagi,” ütles onu. “Ta magab. Ainult ma ei tea kus. Keegi ei tea.”
Ma vaikisin pettunult. Lugu Põhja Konnast oli nii huvitav, kuid jutu lõpp oli kehv. Mis kasu on imeasjast, mida sa kunagi ei näe? Tambet ja onu vaidlesid edasi, mina aga lonkisin tagasi mere äärde. Ma kõndisin mööda randa; see oli ilus ja liivane ning siinseal vedelesid suured väljajuuritud kännud. Need olid ilmsalt needsamad, mida kadunud ja äsja ära põletatud Manivald kuivatas – et süüdata märgutuled, mis kedagi ei huvitanud. Ühe kännu kõrval konutas keegi mees. See oli Meeme. Ma polnud teda iialgi kõndimas näinud, vaid ikka kusagil põõsa all sirakil, otsekui oleks ta mõni puuleht, mida tuul ühest kohast teise kannab. Alati näsis ta kärbseseent ja alati pakkus ta seda mullegi, aga mina ei võtnud kunagi vastu, sest ema ei lubanud.
Ka sedapuhku oli Meeme kännu juures külili maas ning mina ei olnud jällegi näinud, millal ja kuidas ta tuli. Andsin endale sõna, et kord ma veel selgitan välja, missugune see mees kahel jalal seistes välja näeb või mil kombel ta üldse liigub – kas püsti nagu inimesed või neljakäpakil nagu loomad, või hoopis roomates nagu maod. Ma läksin Meemele lähemale ning nägin oma üllatuseks, et sedapuhku ei söögi ta kärbseseent, vaid rüüpab hoopis nahklähkri seest mingit jooki.
“Ähh!” pühkis ta parajasti suud, kui ma tema juurde kükitasin ja huviga lähkrist hoovavat võõrast lõhna nuuskisin. “See on vein. Hoopis parem kui kärbseseen, olgu need võõramaalased ja nende mõistuseraasuke kiidetud. Seen ajas hirmsasti vett jooma, aga see siin kustutab ühekorraga janu ja teeb purju kah. Suurepärane kraam. Ma arvan, et selle juurde ma jään. Tahad kah?”
“Ei,” ütlesin mina. Ema polnud mul küll veinijoomist ära keelanud, aga arvata võis, et kui Meeme juba midagi pakub, siis pole see parem kui kärbseseen. “Kust selliseid lähkreid saab?” Metsas polnud ma midagi säärast iialgi kohanud.
“Munkade ja teiste võõramaalaste käest,” vastas Meeme. “Tuleb neil lihtsalt pea lõhki lüüa – ja lähker on sinu.” Ta jõi jälle. “Maitsev joogike, pole midagi ütelda,” kiitis ta taas. “See lollakas Tambet võib ju kisada ja vinguda palju tahab, aga võõramaalaste rüübe on meie omast etem.”
“Mida see Tambet siis kisas ja vingus?” küsisin mina.
“Ah, tema ju ei salli, kui keegi võõramaalastega tegemist teeb või isegi nende asju katsub,” lõi Meeme käega. “Ma ütlesin küll, et mitte mina ei katsunud seda munka, vaid minu kirves, aga ta vigiseb ikka. No aga kui ma ei taha enam päevad läbi kärbseseeni süüa? Kui see siin on hoopis parem sodi ja hakkab kiiremini pähe? Inimene peab olema õppimisvõimeline, mitte kange nagu see känd siin. Aga sellised me just paraku olemegi. Mis see kangus meile kasu on toonud? Nagu viimased kärbsed enne talve, lendame aeglase põrinaga läbi metsa, kuni sopsatame samblasse ja kärvame.”
Sellest jutust ei saanud ma enam midagi aru ja tõusin püsti, et onu juurde tagasi minna.
“Oota, poiss!” peatas mind Meeme. “Ma tahtsin sulle midagi anda.”
Hakkasin otsekohe agaralt pead raputama, sest teadsin – nüüd tuleb kas kärbseseen või vein või mingi kolmas jälkus.
“Oota, ütlesin ma sulle!”
“Ema ei luba!” kinnitasin mina.
“Pea lõuad! Ema ei teagi, mida ma sulle anda tahan. Säh, võta endale! Minul pole sellega midagi teha. Riputa kaela!”
Meeme pistis mulle pihku pisikese nahkkoti, mille sees tundus olevat väike, kuid raske asi.
“Mis siin sees on?” küsisin mina.
“Seal sees? Noh, seal sees on üks sõrmus.”
Ma harutasin kotisuu lahti. Tõepoolest, seal oligi sõrmus. Hõbesõrmus, suure punase kiviga. Ma proovisin seda sõrme, kuid sõrmus oli minu peenikeste näppude jaoks liiga suur.
“Kanna seda kotis,” õpetas Meeme. “Ja kott riputa kaela, ma ju ütlesin.”
Pistsin sõrmuse taas kotti. Oli see alles imelikust nahast tehtud! Õhuke justkui puuleht; kui käest pillad, kannab tuul kohe minema. Aga eks kallil sõrmusel pidigi olema peenike ja uhke pesa.
“Aitäh!” tänasin ma ja olin hirmus õnnelik. “See on jube ilus sõrmus!”
Meeme naeris.
“Võta heaks, poisu,” ütles ta. “Mina ei tea, kas see on ilus või kole, aga vajalik on see küll. Hoia seda kenasti koti sees.”
Ma jooksin tagasi lõkke juurde. Manivald oli juba ära põlenud, üksnes tema tuhk hõõgus veel. Näitasin sõrmust onu Vootelele ja onu silmitses seda pikalt ning põhjalikult.
“See on kallis asi,” ütles ta viimaks. “Võõral maal tehtud ja tõenäoliselt omal ajal koos raudmeeste laevadega meie randa jõudnud. Ma ei imestaks, kui selle sõrmuse esimene peremees langes Põhja Konna saagiks. Ma ei saa aru, miks Meeme selle just sulle andis. Pigem oleks ta võinud selle läkitada su õele Salmele. Mida sina, poiss, metsas sellise kalli ehteasjakesega teed?”
“Mina seda küll Salmele ei anna!” hüüdsin solvunult.
“Ära anna jah,” kostis onu Vootele. “Meeme ei tee kunagi midagi ilmaasjata. Kui ta sõrmuse sulle andis, ju oli siis niimoodi tarvis. Mina ei saa praegu tema plaanist küll aru, aga see ei tähenda midagi. Küll kunagi kõik selgeks saab. Lähme nüüd koju.”
“Lähme jah,” olin mina nõus ja tundsin, kui unine ma olen. Onu Vootele tõstis mu hundi selga ning me läksime läbi öise metsa koju. Selja taha jäid kustunud lõke ning meri, mida mitte keegi enam ei valvanud.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationEesti Keele Sihtasutus
Publication date

Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét (részlet) (Hungarian)

1.
 
Kiürült az erdő. Alig találkozni valakivel, leszámítva persze a bogarakat. Azokra mintha semmi sem hatna, egyre csak döngenek, zúgnak most is, akárcsak azelőtt. Repülnek vért szívni vagy belecsípni valakibe, esetleg csak úgy, az útjukba kerülő ember lábára másznak, és fel-alá szaladgálnak rajta egészen addig, amíg az a földre nem söpri, vagy agyon nem csapja őket. Az ő világuk továbbra is a régi – de nem marad ez mindig így! Nekik is üt majd az utolsó órájuk! Ezt persze már nem fogom megélni – senki sem fogja megélni –, de egyszer eljön ez az utolsó óra, abban egészen biztos vagyok.
Ritkán járok odakünn, talán ha hetente egyszer jövök fel a föld színére, hogy elmenjek a forráshoz vízért. Megmosakszom és megmosdatom a társamat is. Annyiszor dörzsölöm le tűzforró testét, hogy többször is fordulnom kell, de a forrás felé vezető úton alig találkozni olyasvalakivel, akivel szót lehetne váltani. Legtöbbször egyetlen lelket sem látni, csak néhanapján szaladok bele egy-egy őzbe vagy vaddisznóba, akik annyira félénkké váltak, hogy már a szagomtól is reszketni kezdenek. Ha még oda is sziszegek nekik, akkor kővé dermednek, ostobán bámulnak rám, de csak azért sem jönnek közelebb. Olyan bambák ilyenkor, mintha csodát látnának: egy ember, aki beszéli a kígyók nyelvét! Ettől még inkább megrémülnek, és fejvesztve inalnának a bozótosba, hogy a lehető legmesszebbre kerüljenek ettől a különös szörnyetegtől – de nem lehet. Megtiltják nekik a kígyók igéi. Elsziszegem őket megint, immár hangosabban; egy szigorú paranccsal magamhoz kényszerítem őket. A barmok ekkor keservesen fújtatva, akaratuk ellenére, elkezdik felém vonszolni magukat. Akár meg is kegyelmezhetnék nekik és békén hagyhatnám őket – de minek? Különös haragot érzek ezek iránt a mai jószágok iránt. Ezek egyáltalán nem ismerik a régi szokásokat, és úgy szökdécselnek az erdőben, mintha azt az idők hajnalán csakis azért teremtették volna, hogy ők felhőtlenül fetrenghessenek benne. Ezért odasziszegek nekik harmadjára is. Ez alkalommal szavaim kegyetlenek, mint a mindent elnyelő mocsár. A megzavarodott állatok kilőtt nyílként vágtatnak felém, de eközben bensőjüket szétveti az őrjítő feszültség; szétrepednek, ahogy egy túl szűk nadrág hasad el, és zsigereik leomlanak a fűbe. Undorító még nézni is, és semmi örömmel nem tölt el a tettem – mégsem hagyok ki egyetlen alkalmat sem arra, hogy gyakoroljam rajtuk hatalmamat. Nem az én hibám, hogy ezek a barmok elfelejtették a kígyók nyelvét, azt, amelyet annak idején az őseim tanítottak nekik.
Egyszer azonban mindez egészen másképp alakult. Éppen visszatérőben voltam a forrásról, vállamon a nehéz csobolyóval, amikor az úton feltűnt egy nagy jávorszarvas. Várható tanácstalansága miatt már előre megvetően sziszegtem oda neki a legegyszerűbb szavakat, de a jávorszarvas korántsem rémült meg attól, hogy hirtelen rég elfeledett parancsszavakat hall egy emberi lény szájából. Sőt, fejet hajtott, odasietett hozzám, térdre ereszkedett, és ahogy hajdanán szokták, felkínálta nekem a nyakát. Milyen gyakran láttam kisfiúként, hogy anyám is ekképpen szerzi be a család számára a télirevalót! Kiválasztotta a csordából a megfelelő tehenet, magához hívta, és a kígyók igéinek engedelmeskedő állat torkát minden további nélkül elvágta. Egy kifejlett jávorszarvastehén húsa a tél végéig is kitartott. A mi egyszerű élelemszerzési módszerünk mellett a falusi emberek ostoba vadászata nagyon nevetségesnek tűnt. Hosszú órákon át űzték a szarvast, rengeteg nyilat találomra a bozótba lődöztek, hogy végül gyakran üres kézzel, csalódottan kelljen hazatérniük; miközben csak néhány szóra lett volna szükségük ahhoz, hogy a vadat a hatalmuk alá vonják! Pont úgy, ahogy most én. A nagy és erős szarvas a lábam előtt hevert és várta a csapást. Egyetlen kézmozdulattal végezhettem volna vele. Mégsem tettem.
Ehelyett leemeltem a vállamról a csobolyót és vízzel kínáltam. Békésen lefetyelt. Öreg bika volt, egészen öreg – annak kellett lennie, különben hogy emlékezhetett volna arra, miképp kell viselkednie egy szarvasnak, amikor magához hívja egy ember. Ha hánykolódna és rúgkapálna, ha a lombokba kapaszkodna a fogaival, akkor is húzná felém az ősi szavak ereje, és végül úgy érkezne meg hozzám, mint egy bolond, ő azonban úgy jött, akár egy király. Nem számít, hogy magát leölettetni jött. Annak is érteni kell a módját. Hát mi megalázó van abban, ha valaki aláveti magát az ősi törvényeknek és szokásoknak? Szerintem semmi. Kedvtelésből soha nem öltünk le egyetlen jávorszarvast sem – mi öröm származik egy ilyen cselekedetből? Nekünk ennünk kellett, a táplálékszerzésre megvolt az ige, melyet a szarvasok ismertek, és hallgattak is rá. Az a megalázó, ha elfelejtünk mindent, mint ezek a fiatal vaddisznók és őzek, akik az igék hallatán szétdurrannak, akár egy hólyag. Vagy a falusiak, akik tízesével jártak szarvasra vadászni. A butaság a megalázó, nem a bölcsesség.
Megitattam, megsimogattam a fejét, a szarvas pedig a ködmönömhöz dörgölte a pofáját. Hát nem tűnt még el teljesen a régi világ!
Addig, amíg én élek, addig, amíg még él ez az öreg szarvas, ebben a rengetegben nemcsak emlékeznek majd a kígyók szavára, de érteni is fogják.
Elengedtem. Éljen még jó sokáig. És emlékezzen.
Valójában Manivald temetésével akartam kezdeni a történetemet. Hatéves voltam akkoriban, és ezt a Manivaldot a saját szememmel sosem láttam, mert ő nem az erdőben, hanem a tengerparton élt. Voltaképpen máig sem tudom, hogy Vootele bácsikám miért vitt magával a temetésére. Rajtam kívül nem is volt ott más gyerek. Nem volt ott Pärtel barátom és Hiie sem. Pedig Hiie akkorra már biztosan megszületett, mivel csak egy évvel volt fiatalabb nálam. Miért nem hozta őt magával Tambet és Mall? Hiszen számukra ez a szertartás nagyon kedvükre való esemény lehetett – na, nem azért, mert rosszban voltak Manivalddal, és ezért örültek a halálának. Korántsem. Tambet nagyon tisztelte Manivaldot; világosan emlékszem arra, ahogy a máglyánál kijelentette: Nem születik már több ilyen férfi! Igaza lett. Nem született. Tulajdonképpen egyáltalán nem született több férfi az erdőben. Én voltam az utolsó, pár hónappal előttem érkezett Pärtel, egy évvel később pedig Tambet és Mall Hiiéje. De ő meg már lány lett. Ezt követően az erdőnkben már csak a menyétek és a nyulak fialtak.
Tambet ezt persze akkor még nem tudta. Ő még mindig abban a hitben élt, hogy egyszer megint eljön majd a mi időnk, meg ilyenek. Nem is hihette volna másképp, hiszen túlságosan ragaszkodott a szokásokhoz és hagyományokhoz: minden héten elzarándokolt a szent ligetbe, és ájtatos arccal színes szalagokat kötözött a hársakra, abban a hiszemben, hogy ezzel áldozatot mutat be a szellemeknek. Ülgas, a liget bölcse volt a legjobb barátja. Vagyis nem, a barát kifejezés nem illik ide, hiszen a liget bölcsét Tambet soha az életben nem nevezte volna így. Számára ez az otrombaság netovábbja lett volna. Ülgas hatalmas volt és szent, őt tisztelni kellett, nem pedig barátkozni vele.
Természetesen Ülgas is ott volt Manivald temetésén. Még szép! Hisz’ ő volt az, akinek meg kellett gyújtania a máglyát, és akinek az elhunyt lelkét a túlvilágra kellett kísérnie. Ezt elég hosszadalmasan és unalmasan csinálta: kántált, ütötte a dobot, aztán valami gombákat meg gizgazokat égetett. Emberemlékezet óta így hamvasztották nálunk a halottakat, így kellett ezt csinálni. Ezért is említettem, hogy Tambetnek nagyon is a szája íze szerint való volt ez a temetés, ő mindenféle rítust szerfelett kedvelt. Ahhoz, hogy elégedett legyen, egyetlen dolog kellett: mindent végezzenek pontosan úgy, ahogyan azt már az ősapáink is csinálták.
Én ellenben nagyon unatkoztam, erre kristálytisztán emlékszem. Egyáltalán nem ismertem Manivaldot, nem volt mit gyászolnom, úgyhogy csak bámészkodtam. Eleinte eléggé érdekes volt vizsgálgatni a halott ráncos, hosszú szakállú arcát – és elég félelmetes is, hiszen annak előtte nem láttam még halott embert. A liget bölcse azonban olyan sokáig igézett meg varázsolt, hogy végül már a hulla nézegetése sem tudott lekötni. Legszívesebben eloldalogtam volna onnan, le a tengerpartra, mert erdei gyerek lévén, ott soha nem jártam még. Vootele bácsi azonban ott tartott azzal, hogy a fülembe súgta, mindjárt meggyújtják a máglyát. Ez egy kicsit hatott, mert a tüzet mégiscsak látni akartam, különösen azt, ahogyan elégetnek rajta egy embert. Kijön-e valami a belsejéből, hogy néznek ki a csontjai? Ott maradtam hát, de Ülgas addig húzta a szertartás befejezését, hogy végül majdnem belehaltam az unalomba. Most már az sem érdekelt volna, ha Vootele bácsi azt ígéri, hogy mielőtt elégetik, még meg is nyúzzák az öregember holttestét. Haza akartam menni, és hangos ásítozásba kezdtem. Tambet végigmért dülledt szemeivel, majd rám förmedt:
– Maradj csöndben kölyök, temetésen  vagy! Hallgasd a liget bölcsét!
– Menj, szaladgálj egy kicsit! – súgta Vootele bácsi. El is futottam a tengerhez, ruhástól a hullámokba vetettem magam, majd addig játszottam a homokkal, míg úgy nem néztem ki, mint egy sárgombóc. Hirtelen észrevettem, hogy közben meggyújtották a máglyát, és mint a szélvész rohantam vissza a tűzhöz, de addigra Manivaldból már semmit sem lehetett látni. Eltakarták a hatalmas lángok, melyek felcsaptak egészen a csillagok közé.
– Hú de koszos vagy – mondta Vootele bácsi, miközben megpróbált letisztogatni a kezével. Megéreztem magamon Tambet haragos pillantását is, hiszen a viselkedésem egyáltalán nem illett egy temetéshez.
Nem törődtem Tambettel, nem volt ő sem az apám, sem a nagybátyám, csak egy szomszéd, ezért hidegen is hagyott a haragja. Inkább megráncigáltam Vootele bácsi szakállát és megkérdeztem:
– Ki volt ez a Manivald? Miért a tengerparton lakott? Miért nem az erdőben, ahogy mi?
– Neki a tengernél volt az otthona – válaszolta a nagybátyám.
– Manivald öreg és bölcs ember volt. A legöregebb közülünk. Ő még az Észak Sárkányát is látta.
– Ki az az Észak Sárkánya? – kérdeztem.
– Az Észak Sárkánya egy hatalmas kígyó – felelte Vootele bácsi.
– Ő a legnagyobb mind közül, még a kígyókirálynál is hatalmasabb. Akkora, mint az erdő, és még repülni is tud. Amikor óriási szárnyaival a levegőbe emelkedik, eltakarja a napot és a holdat. Régen gyakran szállt fel az égbe, hogy felfalja a partjainknál kikötő ellenségeinket.
Miután elemésztette őket, mi megkaptuk minden kincsüket. Dúsgazdagok és hatalmasak voltunk, mindenki rettegett tőlünk, mert ezekről a partokról senki nem jutott vissza élve. Mivel azonban tudtak gazdagságunkról, a kapzsiságuk mindig győzedelmeskedett a félelmeik felett. Egyre újabb és újabb hajók vitorláztak hozzánk, hogy megkaparintsák a kincseinket, de az Észak Sárkánya mindannyiukkal végzett.
– Én is akarom látni az Észak Sárkányát – mondtam.
– Sajnos már nem lehet – sóhajtott Vootele bácsi. – Az Észak Sárkánya elaludt, és nem tudjuk felébreszteni. Túl kevesen vagyunk.
– Egyszer újra képesek leszünk rá! – szólt közbe Tambet. – Hogy beszélhetsz ilyeneket, Vootele?! Miféle alávaló fecsegés ez? Jól jegyezd meg, mindketten megérjük még azt a napot, amikor az Észak Sárkánya ismét felszárnyal az égbe, hogy felfalja az összes nyomorult vasembert és falusi patkányt!
– Te magad beszélsz bolondságokat – felelte a nagybátyám. – Miképp jöhetne el az a nap, ha egyszer te is jól tudod, hogy az Észak Sárkányának felébresztéséhez legalább tízezer emberre van szükség? Ha ez a tízezer ember együtt mondja ki a kígyók igéit, csakis akkor fog felébredni titkos fészkében az Észak Sárkánya, és csakis akkor emelkedik újra az égbe. Mutasd csak, hol van az a tízezer ember? Még tízet sem tudunk összeszedni!
– Nem szabad feladni! – felelte Tambet dühösen. – Gondolj csak Manivaldra! Ő folyamatosan reménykedett és zokszó nélkül végezte a saját feladatát. Amikor feltűnt egy hajó a láthatáron, azonnal meggyújtott egy száraz fatönköt, hogy mindenkinek a tudtára adja: megint eljött az ideje, hogy felébresszük az Észak Sárkányát! Nem adta fel, noha már senki sem válaszolt a jelzőtüzeire, és így az idegenek hajói háborítatlanul kiköthettek, a vasemberek pedig büntetlenül partra szálltak. Mégsem vonta meg a vállát, és ahogy mindig, azután is gyökerestől kiásta, aztán kiszárította a fatönköket, és ha kellett, meggyújtotta őket, és csak várt, egyre csak várt! Várta, hogy egyszer talán mégiscsak az erdő fölé emelkedik a hatalmas Észak Sárkánya, pont úgy, mint a régi szép időkben!
– Nem emelkedik az már sohasem – mondta komoran Vootele bácsi.
– Én látni akarom! – követeltem. – Látni akarom az Észak Sárkányát!
– Nem fogod meglátni – jelentette ki a nagybátyám.
– Meghalt? – kérdeztem.
– Nem, ő soha nem hal meg – válaszolta. – Csak alszik. De hogy hol, azt ne kérdezd. Senki sem tudja.
Csalódottan elhallgattam. Az Észak Sárkányának története nagyon érdekesen kezdődött, de a vége csapnivalóra sikeredett. Mi haszna egy olyan csodadolognak, amit sohasem láthat az ember? Tambet és a nagybátyám tovább vitatkoztak, én meg visszabandukoltam a tengerhez. A part mentén sétáltam; szép volt és homokos, itt-ott hatalmas, kiásott fatönkök hevertek. Nyilvánvalóan azok, amelyeket a néhai, imént elhamvasztott Manivald szárítgatott, hogy senkit nem érdeklő jelzőtüzeket rakhasson belőlük. Az egyik fatönk mellett egy férfi gubbasztott. Meeme volt az. Őt még soha nem láttam járni, mindig valahol egy bokor alatt hevert, mintha falevél lenne, melyet a szél az egyik helyről a másikra sodor. Mindig galócát rágcsált, engem is folyton kínálgatott vele, de én sosem fogadtam el, mert anyám nem engedte.
Meeme ez alkalommal is az oldalán feküdt, és én megint nem láttam, mikor és hogyan érkezett a fatönkhöz. Megfogadtam magamban, hogy egyszer úgyis kiderítem, hogyan néz ki ez az ember két lábon, vagy hogy egyáltalán mi módon közlekedik – állva, mint az emberek; négykézláb, mint az állatok; vagy netalán kúszva, mint a kígyók. Közelebb mentem Meeméhez, és meglepődve tapasztaltam, hogy most nem galócát eszik, hanem valami különös italt kortyol egy bőrkulacsból.
– Uh! – törölte meg éppen a száját, amikor leguggoltam mellé és kíváncsian szaglászni kezdtem a csobolyóból áradó idegen illatot. – Ez bor. Sokkal jobb, mint a galóca, áldottak legyenek ezek az idegenek meg az ő kis eszecskéjük. A gombától folyton kiszárad a szám, de ez itt egyszerre hűsíti a szomjad és részegít meg. Nagyszerű dolog! Azt hiszem, maradok is ennél. Kérsz?
– Nem – mondtam. Anyám a borivást ugyan nem tiltotta meg, de sejteni lehetett, hogy ha Meeme kínál valamit, akkor az semmivel sem lehet jobb a galócánál. – Honnan lehet ilyen csobolyót szerezni? – Az erdőben még soha nem találkoztam semmi ehhez hasonlóval.
– A szerzetesektől meg a többi idegentől – válaszolta Meeme.
– Egyszerűen csak bevered a fejüket, és már tied is a butykos. – Megint ivott. – Finom kis itóka, nem mondom – dicsérte újból. – Óbégathat meg siránkozhat az a bolond Tambet amennyit csak akar, de az idegenek itala akkor is jobb, mint a miénk.
– Mit óbégatott meg siránkozott Tambet? – kérdeztem.
– Eh, nem bírja elviselni, ha valaki az idegenekkel érintkezik, vagy akár csak hozzáér a dolgaikhoz – legyintett Meeme. – Mondtam én neki, hogy nem én, hanem a baltám ért hozzá ahhoz a szerzeteshez, de ő nem érti a különbséget, és egyre csak sopánkodik. De ha egyszer már nem akarok naphosszat galócát enni? Ha egyszer ez sokkal jobb holmi, és gyorsabban is a fejembe száll? Az embernek tanulékonynak kell lennie, nem olyan hajlíthatatlannak, mint ez a darab fa. Sajnos azonban éppen ilyenek vagyunk. Mi hasznot hozott nekünk ez a hajlíthatatlanság? Mint az utolsó őszi legyek! Lassú zúgással repülünk át az erdőn, míg bele nem puffanunk a mohába és jól megdöglünk.
Ebből a beszédből már semmit sem értettem, így felálltam, hogy visszamenjek a nagybátyámhoz.
– Várjál fiam! – állított meg – Akartam adni neked valamit. Egyből rázni kezdtem a fejemet, mert tudtam, hogy most vagy galóca, vagy bor, vagy valami harmadik undokság következik.
– Mondom, hogy várj!
– Anyám nem engedi – jelentettem ki.
– Hallgass! Anyád azt sem tudja, mit akarok adni neked. Nesze, vedd csak el! Én nem tudok vele mit kezdeni. Akaszd a nyakadba!
Meeme egy aprócska bőrszütyőt nyomott a kezembe, melyen látszott, hogy egy kicsiny, de nehéz tárgyat rejt.
– Mi van ebben? – kérdeztem.
– Ebben? Hát, egy gyűrű van benne.
Kibontottam a szütyő száját. Valóban gyűrű volt benne. Egy ezüstgyűrű, nagy, vörös kővel. Felpróbáltam, de lötyögött vékony ujjaimon.
– Tartsd csak a szütyőben – okított Meeme. – Azt pedig akaszd a nyakadba, hiszen mondtam már.
Visszadugtam a gyűrűt a szütyőbe. Különös bőrből készült. Könynyű volt, mint egy falevél, amit ha kiejtünk a kezünkből, egyből felkap a szél. De ezt a drága gyűrűt meg is illette az ilyen finom, előkelő fészek.
– Köszönöm – mondtam, és szörnyen boldog voltam. – Rettenetesen szép gyűrű!
Meeme nevetett.
– Szívesen, fiacskám – felelte. – Azt nem tudom, hogy szép-e vagy csúnya, de szükségesnek szükséges. Tartsd csak szépen a szütyőjében.
Visszaszaladtam a tűzhöz. Manivald már elégett, csak a hamvai parázslottak. Megmutattam a gyűrűt Vootele bácsinak. Hosszasan és alaposan vizsgálgatta.
– Drága egy holmi ez – mondta végül. – Idegen földön készült, és annak idején valószínűleg a vasemberek hajóján jutott el a mi partjainkra. Nem csodálkoznék, ha a gyűrű első gazdája az Észak Sárkányának esett volna áldozatul. Nem értem, Meeme miért adta ezt éppen neked. Elküldhette volna inkább a nővérednek, Salménak. Mihez kezd egy fiú az erdőben egy ilyen drága ékszerrel?
– Én ugyan oda nem adom Salménak! – kiáltottam felháborodva.
– Ne is add – válaszolta Vootele bácsi. – Meeme soha semmit nem tesz ok nélkül. Ha ő neked adta a gyűrűt, akkor annak így kellett lennie. Én ugyan nem értem, mi volt ezzel a terve, de ennek nincs jelentősége. Egyszer majd mindenre fény derül. Most azonban induljunk haza!
– Jó, menjünk – egyeztem bele, és nyomban megéreztem, mennyire álmos is vagyok. Vootele bácsi egy farkas hátára emelt, és magunk mögött hagyva a kialudt tüzet és a tengert, melyet már senki sem őrzött, hazabaktattunk az éji erdőn át.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationTypotex
Publication date
Buy it here!

minimap