Rummo, Paul-Eerik: Juhan Liivre emlékezve (Ikka Liivist mõteldes in Hungarian)

1
Või - ehk teda polnudki üldse?!
Ehk oli ainult
   lumesadu
      järvesse
         ja räitsakate
            sulamine
                järvesse
                   ja üheskoos
                      jäätumine?...
Külm. Üks praksatus
    hallide haavatrellide taga
         metsas. Miski läks katki
pakasetaeva all.

2
Jah, kas teda oligi üldse?

Küll, oli küll! - Oh, kuidas kukepoeg toksib
südant seestpoolt kui munakoort.
Juba ajabki rinna ette:
oli küll, oli küll meil säärane mees,
televisioonimast rabas,
mäelseisja madalal nõmmel!

Ei, ei seda tõepoolest mitte!
Kõige igavama argisema kesknädala nimel -
mitte seda müüti, seda uhket ja suurt!
Tema on ju meie, ja ärme teeme endast
seda müüti, seda uhket ja suurt.

Tema on ju meie - väike külmetav järv.
Tema on ju meie - lumi lõdisevasse vette.
Üks väike järv, kes püüab hoida end jäätumast,
hoida ennast ja hoida metsa, mis ta ümber,
hoida maailma oma ainukeses peeglis.

Meie oleme üks. Järv on metsas ja mets on järves.
Meie oleme üks. Järv tõuseb lumeks ja lumi langeb järveks.

Muud midagi.
Ja üksainus praksatus.
Metsas või järves? Puusüda? Jääkaas?

Ainult mitte seda müüti, seda uhket ja suurt
siin vaikiva, leinaliselt valge
pakasetaeva all.

1         
Talán - lehet, hogy nem is élt egyáltalán?!

Talán csak ennyi volt:
 az ég felé kitárt
   tóra hó szitált
     s a hópelyhek
       elolvadtak-és
          jéggé fagytak
            együtt?...
Hó. Fagy. Reccsenés
  szürke nyárfarácsok mögött
     az erdőben. Valami elhasadt
a fagyos ég alatt.

2
Igen, vajon élt-e egyáltalán?

Élt, élt bizony! - Ó, hogy kopog a kiskakas
mint tojáshéjon, bent szívünk falán -
és már ki is ugrik mellét feszítve.
Élt, igen, élt nálunk ilyen ember:
televízió-antenna, leütve a mocsárba -
ligeti ember, hegytetőn állva.

De nem, ezt már nem!
A legszürkébb hétköznapi szerda nevében
Hagyd ezt a legendát, a büszke nagyzolót!
Hiszen ő egy velünk, ne faragjuk hát ki magunkból
ezt a legendát, ezt a büszke-nagyzolót.

Hiszen ő és mi - kis tó, didergő.
Ő és mi - hó, mely a fagyos vízbe hull.
Kis tó: védekezik még, hogy be ne fagyjon,
védi magát és védi az erdőt, mely körülöleli,
és egyetlen tükrében őrzi a világot.

Egyek vagyunk. Tó az erdőben és erdő a tóban.
Egyek vagyunk. A tó hóvá emelkedik, a hó tóvá ereszkedik.

Semmi más.
És egyetlen rianás.
Az erdő - vagy a tó? A fák szíve? A jégtükör?

Csak ne azt a legendát, a büszke-nagyzolót,
itt a fehéren gyászoló, néma
és fagyos ég alatt.