Koskelainen, Jukka: Álom után (Unen jälkeen in Hungarian)

Ei enää kuvamyrskyjä: meri on tyyni ja loistaa jo

kirjoitusten mukaan, maanpako päättyy,

ja nämä sanat: itse me luomme

merkityksen omasta sisäisestä huoneestamme, ja se

sulaa uunissa kun aurinko puhkeaa, hän sanoi

kun käännyttiin joenmutkassa,

vai sanoiko sittenkään, alkoi kohista

kun tuuli riipi suolan ja levän kynnellä.

Ja nyt vaarat vajoavat hämärään

tuhannen kilometrin päässä,

havunneulat leikkaavat maisemaa.

Mikään ei liiku, kaikki virittyy

ja ilma on purkaukseen valmis.

Képviharnak vége: csendes a tenger, ragyogó

előírás szerinti, vége a száműzetésnek,

és ezek a szavak: mi magunk teremtjük elő

belső szobánkból az értelmet, elolvadnak

a sütőben, amint kivirul a nap, így mondta ő

mikor befordultunk a folyókanyarulatba

ekkor mondta volna, zúgni kezdett

amint szél körmével babrálja a sót és moszatot.

És most a vészhegyek sötétbe vesznek

ezer kilométernyire

tűlevelek boncolják a tájat.

Semmi sem moccan, feszült minden

robbanáskész a levegő.